Fél évszázaddal ezelőtt repült az első holdrakéta

További Történelem cikkek

Rendkívül furcsa belegondolni: ötven év eltelt az emberiség legújabb kori történelmében anélkül, hogy nagyobb és erősebb rakétát sikerült volna építeni a Saturn V-nél, amivel az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA végül embereket juttatott a Holdra. Hogy miért épp ma érdemes ezen kicsit eltöprengeni? Alig több mint öt évvel Kennedy elnök híres Hold-beszéde után, 1967. november 9-én, helyi idő szerint pontban reggel 7 órakor elkezdett lángot okádani az Apollo-4 első fokozatának öt hajtóműve, hogy megkezdje az emberiség egyetlen sikeres holdrakétájának első tesztrepülését. Az ötven évvel ezelőtti esemény annak az ikonikus közlekedési eszköznek a születésnapját jelöli, amellyel aztán az ember olyan távolságra jutott bölcsőjétől, amilyen messze soha korábban és azóta sem járt.

Az Apollo-4 küldetésére a három űrhajós (Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee) életét követelő szerencsétlenség után kilenc hónappal került sor (az Apollo-1 tragédiájának ötvenéves évfordulójára írt cikkünk itt olvasható.) A tesztrepülés fő céljai a következők voltak:

a három fokozatú, 110 méter magas rakéta és az általa űrbe juttatott űrhajó repülési tulajdonságainak elemzése
a rakéta és az űrhajó szerkezeti integritásának vizsgálata
a rakéta és az űrhajó kompatibilitási elemzése
a rakéta terhelhetőségének vizsgálata
a rakétafokozatok szétválásának tesztelése
az alrendszerek működésének vizsgálata
a vészhelyzetet érzékelő rendszerek vizsgálata
a parancsnoki modul hőpajzsának tesztelése

Az űrhajósok nélküli tesztrepülés (ami tehát a Saturn V holdrakéta első útja, az Apollo-program negyedik repülése volt) egy kisebb rezonanciától eltekintve gond nélkül zajlott le. A 34 meganewton tolóerejű első fokozat (S-IC) 2 perc 41 másodperc alatt 70 kilométeres magasságig tolta a rakétát, majd rendben levált, ami után a 2. majd a 3. fokozat (S-II és S-IVB) föld körüli keringéshez szükséges sebességre (25 000 km/óra) gyorsította és 190 kilométeres magasságú pályára röpítette az űrhajót.

Két Föld körül megtett kör után a harmadik fokozatot ismét beindították mielőtt levált volna, ezzel olyan elliptikus visszatérő pályára állt az űrhajó, aminek legtávolabbi pontja 17 218 kilométerre volt bolygónktól. Az S-IVB fokozat is rendben működött, és bár Hold felé tartó pályára nem állította az Apollo-4 űrhajót, de így is meglehetősen messzire juttatta azt. A 3. fokozat leválása után a szervizmodul hajtóműve lépett működésbe, aminek köszönhetően az űrhajó végül 18 092 km-re távolodott el a Földtől mielőtt pályáján visszakanyarodott volna. A szervizmodul (ami a későbbi emberes holdküldetések során a holdkompot rejtette magában) hajtóművét ezután még egyszer beindították, hogy olyan sebességgel, irányból és szögben érkezzen vissza a légkörbe a parancsnoki modul, mintha a Holdról térne haza.

A sikeres tesztet követően a Saturn V még tizenkétszer repült az Apollo-program végéig, tízszer juttatva embert az űrbe, hatszor egészen a Hold felszínéig. A fenséges rakétának azóta sem akadt párja, és amíg a NASA vagy magáncégek nem építenek nagyobbat, erősebbet (már pedig erre bizton várhatunk még jó pár évet), a Saturn V marad az emberiség technikai fejlődésének megkérdőjelezhetetlen csúcsteljesítménye. Alábbi nagyképes válogatásunk ennek az aranykornak kezdetét idézi fel.

1965-ös illusztráció az első Saturn-V-ös rakétákról (köztük két röpképtelen tesztmodell, az SA-500D és -F). (Fotó: NASA)

1963. december 5: a Saturn-V-ös rakéták első fokozatába épített F-1 hajtóművek egyikének (F-1-002) statikus tesztje a NASA Marshall központjában. A Rocketdyne összesen 98 darab széria-hajtóművet és 82 kísérleti verziót gyártott az F-1-ekből. (Fotó: NASA)

1960: F-1 hajtómű tesztje az Edwards légibázisra telepített tesztálláson. (Fotó: NASA)

1963: az első fokozat folyékony oxigén üzemanyagának tartályát tesztelik a NASA Marshall űrközpontjában. (Fotó: NASA)

1965: robot hegeszti az Apollo-4 egyik folyékony oxigén üzemanyag (LOX) tartályát a Marshall űrközpontban, a műveletet hárman is felügyelik. (Fotó: NASA)

1965. június 8.: George Wallace, alabamai kormányzó (balra), James Webb, a NASA igazgatója (középen) és Wernher von Braun, a holdrakéta atyja, a NASA Marshall űrközpontjának (Marshall Space Flight Center, MSFC) vezetője a Saturn-V modelljével. (Fotó: NASA)

Az alig 93 méter magas New York-i Szabadság-szobor és a 110 méteres Saturn-V összehasonlító illusztrációja. (Fotó: NASA)

A holdrakéták legyártott fokozatait ilyen speciális uszályokkal hajózták be a Kennedy Űrközpontba. (Fotó: NASA)

Az Apollo-4 összeszerelésével egy időben zajlott az Apollo-6, a második ember nélküli Saturn-V-ös küldetés rakétájának összeszerelése a Kennedy űrközpont rakétaösszeszerelő-csarnokában (Vehicle Assembly Building, VAB). A képen az látható, hogyan csatlakoztatják az első rakétafokozathoz (S-IC) a második fokozatot (S-II). (Az Apollo-6 1968. április 4-én startolt a Kennedy Űrközpontból.) (Fotó: NASA)

Az első röpképes Saturn-V összeszerelésének egy pillanata: levegőben az “eszközegység” (instrument unit, S-IU-501) 6,6 méter átmérőjű gyűrűje, ami a harmadik fokozatot (S-IVB) és a holdkompot rejtő adapterkúpot kötötte össze a holdrakétákban. A gyűrű belsejében jól láthatók azok az IBM által fejlesztett műszerek, analóg és digitális számítógépek, amik a rakéta vezérlését végezték. (Fotó: NASA)

A csaknem teljesen összeszerelt Apollo-4 rakéta a VAB-ban, a legfölső emeletről nézve, már csak a kis mentőrakéta hiányzik a parancsnoki modul csúcsáról. (Fotó: NASA)

1967. június 20-án a Kennedy űrközpont rakétaösszeszerelő-csarnokában (Vehicle Assembly Building, VAB) helyére került a 017-es számú Apollo űrhajó (Apollo Spacecraft 017 Command Module, CSM 017), amit az Apollo-1 fél évvel korábbi tragédiája után alapos revíziónak vetettek alá. (A vizsgálat csaknem 1500 hibát tárt fel, ezek kijavítása 4 hónapot vett igénybe, jócskán eltolva a start eredetileg tervezett időpontját.) (Fotó: NASA)

A Boeing által kiadott rajz, ami az Apollo-4 belső felépítését szemlélteti. (Fotó: NASA)

1967. augusztus 1. A teljesen összeszerelt, 110,6 méter magas Apollo-4 kigördül az összeszerelő-épületből. (Fotó: NASA)

A rakéta 1,6 km/órás sebességgel az LC-39A startállásra cammog a kifejezetten e célra épült lánctalpas jármű platóján. (Fotó: NASA)

1967. november 1.: az Apollo-4 várja a 8 nap múlva esedékes kilövést a 39A startálláson. (Fotó: NASA)

1967. november 1.: a startra kész Apollo-4 a startálláson, a mozgatható kiszolgálótorony tetejéről nézve. Az első fokozat hajtóművei alatt jól látható a lángverem, a rakéta mögött pedig lángterelő árok betonlegyezője. (Fotó: NASA)

1967. november 8.: a Kennedy Űrközpont irányítóterme a start előtti éjszakán. (Fotó: Keystone / Getty Images Hungary)

A start napjának reggele, teliholddal, hajnalpírral. (Fotó: NASA)

1967. november 9., reggel 7 óra 0 perc: elszakad a földtől az Apollo-4 ember nélküli küldetés rakétája, az SA-501 Saturn V-ös. (Fotó: NASA)

A start pillanata egy másik kameraállásból. (Fotó: NASA)

A külső szemlélő számára rendkívül lassan emelkedő rakéta fele már elhagyta a tornyot. (Fotó: Science Society Picture Library / Getty Images Hungary)

Földi követőkamerával készült fotó az Apollo 4 tesztrepülésének kezdeti szakaszáról. Ha 180 fokkal elfordítjuk a képet, egy szinte tökéletes Star Wars fénykardot látunk. (Fotó: NASA)

Így festett Brazília partvidéke, Nyugat-Afrika, a Déli Sark és az Atlanti-óceán ötven évvel ezelőtt, 18 047 kilométeres távolságból. Az Apollo-4 fedélzetére pakolt kamera készítette első fotókat, amik ilyen nagy távolságból mutatták Földünkről. (Ezt megelőzően a Gemini-XI űrhajósai látták és fotózták jóval közelebbről, 1369 kilométer magas pályáról bolygónkat.) (Fotó: NASA)

A USS Bennington repülőgéphordozó megközelíti az űrből visszatért parancsnoki modult. Az űrhajónál könnyűbúvárok dolgoznak, hogy felkészítsék a szerkezetet a daruzásra. (Fotó: NASA)

Az amerikai haditengerészet USS Bennington repülőgéphordozójának fedélzetére emelik a Csendes-óceánba, Honolulutól 1730 kilométerre északnyugatra vízbe csapódó űrhajót. A CSM 017-et a dereka körül látható narancssárga “úszógumi“ tartotta a víz felszínén. (Fotó: NASA)