Salamon
6 °C
14 °C

A szörny, amely a Holdig repített

2011.07.20. 10:07

Az utolsó űrsikló nyomát követő túránk houstoni állomásán írtunk a régi és az új küldetésirányítási központról, az űrsiklómodellek csarnokáról, az űrsiklószimulátorokról és az űrvécéről, beszéltünk az egyik capcommal, és megnéztük azt az óriásmedencét, ahol az űrhajósok az űrsétákat gyakorolják. Egy attrakciót azonban még tartogattunk, a mai nevezetes napra: éppen 42 évvel ezelőtt, 1969. július 20-án taposta először ember a Hold felszínét.

Az Apollo-11 küldetéséről a negyvenéves évforduló idején több cikket is írtunk (a programról, az összeesküvés-elméletekről, a Holdon hagyott ereklyékről, a Holdra való visszatérésről), de akkor kevés szó esett arról a rakétáról, ami az Apollo-missziókat lehetővé tette: a Saturn V-ről. Houston pedig úgy jön ide, hogy a Johnson Űrközpont rakétaparkjában még őriznek egy Saturn V-öst.

Az Apollo-program után ugyanis két Saturn V maradt raktáron a NASA-nál, mindkettő darabjait felhasználták, hogy a houstoni rakétát kiállíthassák. A járművet (ami a Smithsoniané, csak éppen az űrközpontban tárolja) 2007-ben nagyjából 2,5 millió dollárból teljesen felújították, elfektették, és építettek neki egy hangárt. Jó tágasat, mert a Saturn V nagy. Bitang nagy.

A nagyságról alkotott fogalmainkat éppen két napja kellett felülvizsgálnunk, amikor a Cape Canaveral-i VAB-ot áhítatosan körbejártuk, de a Saturn V nem épület, hanem jármű, ami eljuttat embereket A pontból B-be. És éppen ezért a nagysága sem egyszerűen lenyűgöző, hanem egyszerre ijesztő is. Az átmérője tíz méter, a magassága tizenegyszer ennyi, még szerencse, hogy fekszik. De 1968 és 1973 között éppen ilyen rakéták ágaskodtak a floridai indítóállásokon, és a 110 méter tetején emberek ültek egy akkora kabinba zárva, mint egy panellakás szűkös konyhája.

Amikor beléptünk a hangárba, percekig csak dermedten álltunk, nyökögve kerestük a szavakat, a blog udvari fényképésze, Nak sem nyúlt rögtön az objektívjei után. A Saturn-V aljához érkeztünk, az első rakétafokozathoz. Öt, egyenként majdnem hatméteres F-1 hajtómű torkába néztünk, ezekhez képest az Atlantis három hajtóműve játékszernek tűnt.

42 métert kellett sétálnunk, hogy elérjünk a fokozat másik végéhez, ahol a második fokozat kezdődött, szintén egy ötös hajtóműcsokorral – kisebb J-2-esek, de azért darabonként több mint háromméteresek. 25 méterrel arrébb a karcsúbb harmadik fokozat ezek után már apróságnak tűnt, pedig ez is magasabb, mint a Szabadság-szobor a Gellért-hegyen. És az egésznek a legvégén ott szerénykedett a parancsnoki- és szervizmodul, aminek a hegyén, egy alig három méter magas csonkakúpban három ülés várta azokat, akiknek sietős volt az útjuk egy másik égitestre.

Félelmetes elképzelni, ahogy ez a szörny felébredt, és kitombolta magából a dühöt, amit folyékony oxigén, kerozin és folyékony hidrogén táplált. Két perc és 41 másodperc alatt elfüstölte az első fokozatot, 34 meganewton tolóerejével 68 kilométer magasra repítette a rakétát. A második fokozat további hat perc alatt már 176 kilométer magasra száguldott, és közel orbitális sebességig, 25 ezer kilométer per óráig hajszolta a Saturn V maradékát. A harmadik fokozat befejezte a munkát, két és fél perc alatt 190 kilométer és orbitális sebesség fölé küldve az Apollo-modult. De a szörnynek volt még egy utolsó feladata: megszöktetni a modult a Földről, vagyis transzlunáris pályára állítani a modult.

A Saturn V tizenháromszor gördült ki a VAB-ból, és dübörgött az égbe, mindegyik startja sikeres volt. Hét alkalommal küldött embereket a Holdra (bár az Apollo-13 legénysége végül nem tudott leszállni az égitestre), egyszer pedig egy űrállomást, a Skylabet fuvarozta Föld körüli pályára. Aztán a program irdatlan költségei befejezték a Saturn V pályafutását. A NASA a következő évtizedekben a Holdnál messzebb akar űrhajósokat küldeni – még nem tudni, milyen szörny fogja addig repíteni az emberiséget.