Lukács
7 °C
22 °C

Csak néztem, ahogy a világ elsuhan alattam

2011.07.18. 15:13

Megan McArthur élvezte, amikor a Hubble Űrteleszkóp megszerelése után két napig még nem térhetett haza. Az oceanográfusként végzett űrhajós az utolsó siklóküldetés egyik capcomja, azaz kommunikációs tisztje. Pénteki műszakja után beszélgettünk vele a houstoni Johnson Űrközpontban.

Fotó: Nagy Attila
Fotó: Nagy Attila

Milyen volt a napja, hogy halad a küldetés?

A legénység imént ment aludni, így a műszakom véget ért. A mai nap nem nagyon különbözött az előzőektől, az űrhajósok keményen dolgoztak, hogy a Raffaello modulból áthordják az ellátmányt az űrállomásra, a hazaszállítandó tárgyakat pedig elkezdték bepakolni a modulba. Szervezetten, profin végzik a dolgukat, gyorsan haladnak. Jóval az ütemterv előtt járnak, így több idejük van bármilyen váratlan eseményre reagálni.

Ilyenek akadtak eddig a küldetésen, de csak kisebb gondok, ma például a legénység észrevette, hogy az űrsiklón nem nyílik egy szekrény ajtaja. A földi személyzet megfelelő specialistái éjszaka átgondolják, hogyan lehet megoldani ezt a problémát. Megnézik a földi modelleket is, és kitalálják, mit lehet tenni, hogyan lehet kinyitni azt a szekrényt, mi pedig közöljük a megoldást a legénységgel.

Lehet, hogy ön fogja közölni, hiszen ön a visszatérő egység egyik capcomja. Miért fontos, hogy a capcom volt űrhajós legyen?

A capcom a földi irányító személyzetnek az a tagja, aki ténylegesen beszél a legénységgel, ő a kommunikációs csatorna a föld és az űr között. Rajta kívül a Küldetésirányító Központban több specialista van, mindegyik egy-egy rendszernek a szakértője, folyamatosan figyelik az űrsikló rendszereit. Ha valamilyen információt akarnak megosztani a legénységgel, szólnak a csapat főnőkének, a flight directornak, az ő vezetésével döntjük el, hogyan közöljem a legénységgel az információt.

Én az űrhajósok specialistája vagyok. Azért fontos, hogy a capcom űrhajós legyen, mert ha ugyanazt a kiképzést kapja, ugyanolyan jól ismeri a járműveket és általában a legénység tagjait is, akkor megfelelően képes képviselni a legénységet a földi személyzetben. Ha olyan kérdés merül fel, hogy a legénység miként reagálna egy adott szituációban, a capcom általában tudja a választ.

A legénység hozhat saját döntéseket, vagy mindent egyeztetniük kell a capcommal és a földi személyzettel?

Az űrhajósokat kiképzik arra, hogy vészhelyzetben reagáljanak. Vannak kritikus szituációk, amikor rögtön dönteniük kell, erre fel vannak készítve. De azt is tudják, hogy ha nincs vészhelyzet, a földi személyzet sokkal több információ birtokában van, mint ők. Sok adatunk van itt lent, amit a legénység ott fent nem lát. Ezért általában az a gyakorlat, hogy a legénység többnyire kikéri a földi specialisták véleményét. Ugyanakkor tehet javaslatokat is, amiket a földi személyzet megvitat, és sokszor megfogad – sokszor jó meglátásaik vannak az asztronautáknak, hiszen mégiscsak ők dolgoznak az űrsiklón és az űrállomáson. Csapatmunka az egész, csak a csapat néhány tagja történetesen az űrben van.

Ön repült már az Atlantisszal, tagja volt 2009-ben az STS-125 küldetésnek, amelynek során nagygenerált adtak a Hubble űrtávcsőnek. Mesélne erről?

Csodálatos misszió volt, kivételezettnek érzem magam, hogy a tagja lehettem. A Hubble Űrteleszkóp húsz éve fent van, ezért a küldetésre kiválasztott csapat nagy része jóval régebb óta volt a NASA-nál, mint én, megtiszteltetés volt velük dolgozni.

A küldetés során rengeteg kihívással szembesültünk. Sok javítást elvégeztünk, bonyolult, kártyaszintű hardverjavításokat is olyan számítógépeken, amik tervezésénél nem gondoltak ilyen karbantartásra. Ez rengeteg gondot okozott a földi személyzetnek és az űrsétán részt vett specialistáknak is, és volt néhány pillanat, amikor a körmünket rágtuk az izgalomtól, hogy bejön-e, amit kitaláltunk. Valahogy mégis végig meg voltam győződve arról, hogy ez a csapat végigcsinálja a javítást, és nagy öröm tudni, hogy a távcső ma jobb formában van, mint valaha.

A javítás után kétszer is elhalasztották az Atlantis landolását. Miért?

Rossz időjárás volt Floridában. Az űrsiklóprogramban a NASA hacsak lehetett, Floridába hozta vissza az űrsiklókat, mert onnan indultak aztán újabb missziókra. Rossz időjárás esetén az űrsikló és a legénysége fel volt készítve arra, hogy megtoldja egy-két nappal a küldetést. De a mi küldetésünk végén olyan pocsék időjárás volt, hogy végül mégis Kaliforniában landoltunk.

Nem volt idegesítő odafent két napot várni a landolásra?

Dehogy, az volt a küldetés legjobb része. A munkát elvégeztük, az űrsiklóban pedig olyan nagyon sok mindent nem lehetett csinálni, csak nézni a Földet az űrből. Bedugtam a fülhallgatómat, zenét hallgattam, és csak néztem, ahogy a világ elsuhan alattam.

Oceanográfusként doktorált – hogyan lett űrhajós?

Édesapám a tengerészet tisztje volt, ezért több vízparti helyen nőttem fel, leginkább egy kaliforniai támaszponton. Volt ott egy szimulátor is, a Vertical Motion Simulator, amiben az űrsiklóküldetésekre induló űrhajósok is gyakorlatoztak. Gyerekként láttam, hogy űrhajósok jönnek-mennek a támaszponton, ezért nem tűnt távolinak nekem az űrhajózás.

Komolyabban 14-16 éves koromban gondoltam először arra, hogy a NASA-nak fogok dolgozni, még akkor is, ha valószínűleg nem lesz belőlem űrhajós. Elkezdtem űrrepülési mérnökké képezni magam, szereztem egy diplomát a UCLA-n, ezalatt beleszerettem az oceanográfiába, de az űrhajózás ötlete nem ment ki a fejemből. Egyszer egy szakmai konferencián találkoztam Kathy Sullivannal – ő az első amerikai űrhajósnő, aki űrsétát tett, és ő is oceanográfusként végzett. Beszéltem neki az álmaimról, és azt mondta, olyan hivatást kell találnom, amit igazán szeretek, mert a NASA-nál semmit nem lehet félszívvel csinálni. Ez győzött meg végleg, hogy oceanográfus legyek, ekkor kezdtem víz alatti akusztikai kutatásokat végezni.

Közben aztán rájöttem, hogy az óceán kutatása, felfedezése sokban hasonlít az űrkutatásra. Nem vagyunk képesek túlélni sem a víz alatt, sem az űrben különleges felszerelés nélkül. Ha ez a felszerelés elromlik, helyben kell megjavítani, a túlélés múlik rajta. A vízben és az űrben is veszélyes és sok kihívást nyújtó környezetben kell dolgozni. Az oceanográfiai és az űrkutatás abban is hasonlít, hogy az ember egy-két hetet a vízben vagy az űrben tölt, aztán hónapokig csak elemzi a mért adatokat. A sok hasonlóság miatt meggyőztem magam, hogy élvezném az űrhajózást, és amikor a NASA kiválasztott, Houstonba költöztem.

Nem is hiányzik az óceán?

De, nagyon. Egyszer még szeretnék az óceán mellett élni, de ez nem a közeli jövőben lesz.

Hobbija a búvárkodás. Hasonlít a vízben lebegés a súlytalanságra?

Kicsit hasonlít, igen, az ember tudja irányítani a testét fel és le is, ami nagyon jó érzés. De vízben a karokat, lábakat is lehet használni a mozgáshoz, a súlytalanságban nem, mert a levegő sűrűsége más, mint a vízé. Súlytalanságban kapaszkodni kell és tolni, lökni magad, hogy haladj. Az első dolog, amit az ember fent megtanul, hogy nem kell nagy erő a mozgáshoz. Ha picit erősebbet löksz, már a túlsó falnál találod magad, és a fékezéshez is több energia kell. A Hubble-küldetésen az első két napban folyton ezt csináltam, de aztán belejöttem. Ez is egy dolog, amit meg lehet tanulni.

Milyen különleges kihívásokkal kell szembenéznie egy női űrhajósnak?

A képzés ugyanaz, mint a férfiaknál, nincs semmilyen kivételezés, a képességek felmérése nem függ a nemtől. Leginkább azért szenvednek hátrányt a nők, mert kisebb termetűek, ezért többségük nem tehet űrsétát, vagy legalábbis nagyon meg kell szenvednie érte. Az űrsétához használt űrruhát ugyanis nagyobb termetű emberekre méretezték. Nem lehetetlen nőknek is használni, de nagy fizikai erőt igényel a kiképzés.

Siratja az űrsiklókat?

Szomorú vagyok, amiért egy ilyen nagyszerű jármű nem repül többet, de ideje, hogy komolyan vegyük a Föld körüli pályán túlmutató terveinket, és embert küldjünk távolabbi célpontokra. Ennek óriási anyagi terhei lesznek, új járműveket, épületeket kell tervezni, és két nagy programot nem tudna fenntartani a NASA. Az űrsiklók nyugdíjazása szükséges lépés, de attól még elszomorít.

Mit lesz a munkája az űrsiklóprogram után?

A Nemzetközi Űrállomás egyik programjában dolgozom együtt néhány amerikai magánvállalattal, amelyek a teherszállításban segítenek a jövőben. Kidolgozzuk, hogyan képezzük ki a személyzetet, milyen feladatokat végeznek majd el, letesszük az alapokat. Jó tapasztalatom van ezekkel a cégekkel, jó megoldásokkal előálló, motivált emberek dolgoznak náluk, de nehéz még megjósolni, hogy mikor lesz tényleges űrrepülés ebből a kezdeményezésből.

IMG 0078

Gondolom, szeretne majd visszatérni az űrbe is. Hogyan választják ki a NASA-nál az űrhajósokat egy misszióra?

Mindig az elvégzendő feladatokból indulnak ki, ahhoz keresnek megfelelő képességű specialistákat. Az is szempont, hogy a tapasztalt űrhajósok mellett mindig repüljenek újoncok is. Az űrsiklópogram végével most sok veterán űrhajós visszavonul az akítv űrhajózástól, de természetesen a NASA-nál maradnak, mert fontos a tapasztalatuk. A helyükre jönnek újak, de innentől nagyjából úgy működik a dolog, hogy az ember felteszi a kezét, hogy szeretne repülni, és várja, hogy a NASA a képességei alapján beválassza egy legénységbe. Azt remélem, a következő évben már kiválasztanak egy küldetéshez, és három éven belül feljutok az űrállomásra.