Árpád
3 °C
12 °C

A protofasiszta elnökkirály forradalma

Trincheiras na Rotunda [actual Praça Marquês de
2017.12.07. 13:59
Az elhúzódó első világháború minden résztvevő fél számára jelentős szenvedéssel járt, nem csoda hát, ha Európa szegényebb felében több ízben is erőszakos változásokat vont maga után. Míg a NOSZF-ról, vagyis az 1917-es nagy októberi szocialista forradalomról szinte biztos, hogy mindenki hallott már, az valószínűleg kevésbé ismert, hogy nem sokkal később, 1917. december 5-én a kontinens átellenes felén, Portugáliában is történt egy államcsíny.

A XX. század első évtizedeiben Portugália igencsak nyugtalan állam volt. Alig húsz év alatt már túlvoltak egy királygyilkosságon (1908-ban I. Károly királyt és nagyobbik fiát ölte meg két merénylő), egy köztársasági fordulaton (1910-ben elűzték I. Károly életben maradt fiát, II. Mánuelt, és kihirdették a köztársaságot), két rövidebb diktatúrán, a nagy háborúba való belépésen (ez 1916-ban történt meg hivatalosan), és számos kormányváltáson. 1917. december 5-én aztán egy újabb nagy fordulat következett: felkelő katonák a fővárosban harcot indítottak a kormány leváltása érdekében.

A lisszaboni laktanyák katonáit mozgósító összeütközések nem húzódtak el túlságosan hosszú ideig: két zaklatott éjszakát követően már el is hallgatott a számos polgári áldozatot követelő ágyútűz.

A csatazaj elültével pedig rövid időre, mintegy egy évre a fiatal portugál köztársaság addigi fejlődése is megakadt. Túl sok könnyet mégsem hullatott érte a legtöbb ember, sőt annak ellenére, hogy polgári áldozatai is voltak, sokan rokonszenvezetek az államcsínnyel. Ekkorra a legtöbb embernek már elege volt a köztársasági évek bizonytalan politikai viszonyaiból, a rossz életkörülményekből, a nyugtalan mindennapokból, az állandó megmozdulásokból és a zaklatott politikai viszonyokból, illetve a köztársasági kormány szociális érzéketlensége nyomán kialakuló társadalmi konfliktusokból.

Lisszaboni textilipari munkások petíciót nyújtanak be a parlamentbe, munkásvédelmi rendelkezéseket követelve, 1911
Lisszaboni textilipari munkások petíciót nyújtanak be a parlamentbe, munkásvédelmi rendelkezéseket követelve, 1911
Fotó: Joshua Benoliel / Arquivo Fotográfico Municipal de Lisboa‏

Többen az ország háborús részvételével sem értettek egyet, és nem tudták felfogni, családtagjaiknak miért kell Franciaországba vonulva a németek ellen harcolva meghalniuk. Az pedig, hogy a köztársasági kormányok egyik napról a másikra felszámolták a feudalizmusból visszamaradt előjogokat, és erőszakos intézkedésekkel próbálták korlátozni az egyházat, a tradicionális és mélyen katolikus portugál társadalomban szintén sokak ellenérzését kiváltotta.

Ezen az 1914-es karikatúrán a köztársasági időszak legmeghatározóbb politikusa, a durva egyházellenes intézkedéseiről ismert Afonso Costa két jezsuitát fojtogat, miközben a pápai tiarát viselő kígyó mérget okád rá, egy ördögfióka pedig koszorút helyez a fejére.
Ezen az 1914-es karikatúrán a köztársasági időszak legmeghatározóbb politikusa, a durva egyházellenes intézkedéseiről ismert Afonso Costa két jezsuitát fojtogat, miközben a pápai tiarát viselő kígyó mérget okád rá, egy ördögfióka pedig koszorút helyez a fejére.
Fotó: Fundação Mário Soares

A forradalmat vezető Sidónio Pais ezzel szemben kiszámíthatóságot, stabilitást ígért a portugáloknak. Nem csoda, ha hamar a bizalom és a rajongás légköre lengte körül. De hogyan is került ő a forradalom élére?

Sidónio Pais katonazubbonyban 1917–1918 környékén
Sidónio Pais katonazubbonyban 1917–1918 környékén

Az 1872-ben született Sidónio Bernardino Cardoso da Silva Pais eredetileg a coimbra-i egyetemen tanult matematikát, ám miután tanulmányai alatt önként jelentkezett a hadseregbe, 1890-ben megkapta behívóját, így negyedéves egyetemistaként fel kellett függesztenie tanulmányait. Két év tüzértiszti képzést, majd három év szolgálatot követően visszatért az egyetemre, ahol hamarosan a doktori címet is megszerezte, majd ezt követően, alig huszonhat évesen első egyetemi kinevezését is megkapta. Tudományos karrierjével párhuzamosan katonai pályája is szépen ívelt felfelé, a doktorátusával egy időben már hadnagyi fokozatnál tartott, később az őrnagyi rangot is elérte.

Mivel rokonszenvezett a köztársasági eszmékkel, az 1910-es változásokat lelkesen fogadta, és több pozíciót is vállalt az átalakuló közigazgatásban. Hamarosan első miniszteri kinevezését is elnyerte: 1911-ben néhány hónapig ő látta el a fejlesztésekért felelős tárca irányítását, majd kinevezték pénzügyminiszterré. Erről a posztról azonban 1912-ben, a belpolitikai viszonyokból kiábrándulva, saját kérésére Portugália berlini követségének élére távozott. A háború is itt érte, és csak hazája hadba lépésével tért vissza Lisszabonba. Ezt követően hamarosan bekapcsolódott az 1917-es puccs szervezésébe.

„Ultimo acto d'um valente”, vagyis „Egy hős ember utolsó cselekedete” – hirdeti a korabeli képeslap, amelyen a köztársaság korábban már említett ellentmondásos miniszterelnöke, Afonso Costa térden állva könyörög az életéért a kezében kardot tartó Pais előtt. Külön csavar, hogy az egyház- és királyellenes köztársasági politikus kezében olvasó van, felöltőjén pedig egy, a királyi házhoz hű személyeknek adományozott – a köztársaság idején megszüntetett – kitüntetés.
„Ultimo acto d'um valente”, vagyis „Egy hős ember utolsó cselekedete” – hirdeti a korabeli képeslap, amelyen a köztársaság korábban már említett ellentmondásos miniszterelnöke, Afonso Costa térden állva könyörög az életéért a kezében kardot tartó Pais előtt. Külön csavar, hogy az egyház- és királyellenes köztársasági politikus kezében olvasó van, felöltőjén pedig egy, a királyi házhoz hű személyeknek adományozott – a köztársaság idején megszüntetett – kitüntetés.
Fotó: Fundação Mário Soares

A sikeres katonai akciót követően Pais hamarosan Forradalmi Juntát (Junta Revolucionária) hozott létre, majd a kormányt és a köztársasági elnököt is elmozdítva helyéről felvette az ideiglenes miniszterelnöki és az ideiglenes köztársasági elnöki címet is. A forradalom után a következő kiáltvánnyal fordult a nemzethez:

Polgárok! Győzött a köztársaság a demagógia felett. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy minden polgár térjen vissza a becsületes munkájához, mivel közületek mindenki egy-egy fontos alkotóeleme a rendnek.  A forradalom célja az volt, hogy helyreállítsa a törvényességet és a jogállamot, mivel pedig egy kaotikus kormányzat ellenében jött létre, nyugalomra és munkára van szüksége.

Polgárok! A forradalom a szabadság nevében szerveződött a zsarnoksággal szemben, az igazi szabadságnak pedig a lélek nyugalmára, a mások élete és tulajdona iránti tiszteletre, valamint a hatalomba vetett bizalomra van szüksége. Éljen a haza! Éljen a köztársaság!

Magyarán a puccsot paradoxnak tűnő módon a köztársaság ellen, de a köztársaság megmentése érdekében hajtotta végre. Az általa meghirdetett új berendezkedésnek is a Republica Nova, vagyis „Új Köztársaság” nevet adta, és úgy gondolta, a nem túl régen kialakított politikai kereteket is megújítja: az Ideia Nova, azaz az általa kitalált „Új Gondolat” jegyében meg kívánta reformálni az instabilan működő, az 1911-es alkotmánnyal bevezetett parlamentáris rendszert, amely helyett egy erős elnöki pozícióra építő berendezkedést alakított ki. Ennek az élére az 1918-ban bevezetett általános férfi választójog alapján megtartott elnökválasztás révén áprilisban meg is választották, miután kifejtette, hogy

Szükség van arra, hogy az ország megnyilatkozzon azzal kapcsolatban, milyen államformát szeretne maga számára: parlamentárisat vagy pedig prezidenciálisat. Az első már elbukott; a második viszont az új gondolatot jelenti!

Sidónio Pais elnökké történő megválasztását követően

Szükségesnek tartotta a közvetlen választást, mivel a pártok uralta rendszert csupán ártalmas rossznak tekintette, és szerette volna minél jobban függetleníteni magát a pártküzdelmek áldozatául esett parlamenttől. Közben a kétkamarás nemzetgyűlés szenátusának összetételét is megváltoztatta, úgy hogy az a különböző osztályérdekeket is leképezze. Ennek megfelelően helyet biztosított benne a különféle munkaadói, munkavállalói, szakszervezeti és más hasonló szervezeteknek.

Bár az elnökválasztással egy időben a hagyományos pártok egy részének bojkottja mellett a parlamentet is újraválasztották, ennek a következő hónapokban nem sok szerep jutott: Pais uralma alatt lényegében egyetlen törvényt sem hozott, az elnök – aki egyúttal a miniszterelnök is volt, és még két másik tárcát is irányított – ugyanis leginkább mindent saját rendeletei útján igyekezett szabályozni. Konkrét politikai program híján a királyi palotába költöző új államfő egyébként is nagyban alapozott személyes fellépésére, karizmájára. Ahogy a portugál modernista író, Raul Brandão írta később:

A Sidónio-ról készült fotók elborították a falakat, ott voltak az újságokban, a folyóiratokban, a vicclapokban és a könyvekben, de még a szentképek között is: Sidónio állva, ülve, lóháton; Sidónio, amint éppen ír, amint olvas, amint rendelkezik, amint üdvözöl valakit; Sidónio levest oszt a szegényeknek, Sidónio gyermekekkel ünnepel (főleg árvákkal, az a leghatásosabb, ha egyenesen hadiárvákkal), Sidónio szegénynegyedeket és kórházakat látogat, stb. stb.

Sidónio Pais megköszöni a tiszteletére szervezett tömegfelvonulást, miután meghirdette a szegényeknek történő levesosztásról szóló programját.

Ha a fentiekről – például a szenátus korportivizmusra hajazó felépítéséről, a karizmatikus vezetőről, a törvényhozói hatalom háttérbe szorításáról – valakinek a két háború közötti fasiszta jellegű berendezkedések jutnának eszébe, akkor nincsen egyedül. Vannak ugyanis történészek, akik Paist egy protofasiszta diktátorként, a nagy háború utáni európai diktatúrák előfutáraként szokták lefesteni, és úgy szoktak rá tekinteni, mint aki rendszerével már a portugálok saját, 1930-as években megerősödött diktátorának, António de Oliveira Salazarnak a későbbi berendezkedését is megelőlegezte. Ezzel szemben valószínűbb azonban, hogy innovatív megoldásait az a korabeli, hatalmas ipari kapacitással és meglehetősen központosított döntéshozatali rendszerrel rendelkező Németország ihlette, ahol éveken keresztül követként szolgált, és amely köztudottan nagy hatást gyakorolt rá.

Sidónio Pais fáradhatatlanul rótta a vidéket, hogy az embereket személyes karizmájával, gondjaikban osztozva maga mellé állítsa.
Sidónio Pais fáradhatatlanul rótta a vidéket, hogy az embereket személyes karizmájával, gondjaikban osztozva maga mellé állítsa.
Fotó: Hemeroteca Digital

A személyét eleinte övező népszerűség azonban idővel tovaillant. Az országot a korábbinál is jobban kezdték gyötörni a gazdasági bajok, az éhínség és az egyre inkább akadozó közszolgáltatások. Bevezették a jegyrendszert, és újra általánossá váltak a köztársaság alatt mindennapossá vált, de egy időre elcsitult sztrájkok. A problémákkal szemben tehetetlen vezetés pedig mind többször nyúlt az erőszak eszközéhez. Ráadásul a háború utolsó éve során a Dél-Flandriában angol vezérlettel harcoló portugál expedíciós hadsereg is komoly vereségeket szenvedett, ezt pedig sokan Pais számlájára írták, mondván, a németbarát, de az angolok felé tett állami kötelezettségvállalástól visszalépni nem merő politikus magára hagyta az országért harcoló honfitársait.

Egy 1918-as kép a német hadifogságba esett portugál katonákról – a harcokban a kis ibériai-félszigeti ország közel tízezer embert vesztett, részvételének pedig hatalmas anyagi és társadalmi ára volt.
Egy 1918-as kép a német hadifogságba esett portugál katonákról – a harcokban a kis ibériai-félszigeti ország közel tízezer embert vesztett, részvételének pedig hatalmas anyagi és társadalmi ára volt.
Fotó: Das Bundesarchiv

A politikai viszonyok 1918 őszére meglehetősen kaotikussá váltak, több nagyvárosban zavargások törtek ki, de az elhivatott Pais állandó nyilvános fellépéseivel továbbra is próbált ura maradni a helyzetnek. Még azt követően sem mutatott félelmet, hogy december 5-én egy köztársasági képviselő az 1917-es puccs első évfordulója alkalmából tartott ünnepségen merényletet kísérelt meg ellene, és rálőtt. A diktátor – aki az intő jelre fittyet hányva továbbra sem kerülte a nyilvánosságot – aztán néhány nappal később, december 14-én végül egy másik támadó kezétől hunyt el.

A Sidónio Pais ellen elkövetett merénylet egy 1919-es portugál képeslapon
A Sidónio Pais ellen elkövetett merénylet egy 1919-es portugál képeslapon
Fotó: Roteiros Republicanos - Madeira de Rui Carita

Bár egy év leforgása alatt nagyot változott a világ, és a honfitársai által eleinte szinte messiásnak tekintett Pais népszerűsége elenyészett, halála után megint fordult egyet a közhangulat, mikor az elhunyt elnököt hirtelen mártírként kezdte kezelni a közvélemény. Temetésén, a XX. században Nemzeti Panteonná átalakított Szent Engrácia-templomban hatalmas tömeg vett részt.

Politikai örökségét viszont senki nem vitte tovább. Egy rövid polgárháborús időszakot követően hamarosan visszaállították a korábbi köztársasági berendezkedést, hogy az még jó tizenhét évet tovább agonizálhasson. Az egy év alatt felemelkedett, majd elbukott diktátor emléke azonban mélyen beleivódott a portugál néplélekbe. Nem véletlen, hogy a XX. század legnagyobb portugál költője, a kortárs Fernando Pessoa 1920-ban À memoria do presidente-rei Sidónio Pais, azaz „Az elnök-király Sidónio Pais emlékére” címmel egy verssorozattal is megemlékezett róla, amelyben például azon merengett, hogy

[...]

A misztériumban, hol a halál elemészti

Azt, akit a lélek hívott életre,

Mi maradt nekünk belőle – csak a neve

És az elveszett hit?

Ha az Istennek el kellett őt szólítania,

Akkor mi végre küldte hát ide

Ezt a hű lovagot, kinek nemesség és

lágyság lakott tekintetében?

[...]

Hogy ki volt ő, csak a végzet tudja,

Csak a misztérium és annak törvénye,

Az élet hőst csinált belőle, a halál

pedig királlyá szentelte.

Nem lenne hitünk, ha nem hinnénk,

Hogy nem is halt meg ő egészen.

Oh, túlélte ő! Fogjuk őt még látni

szemtől szembe.

Ha a viszontlátással kapcsolatban ilyen formában nem is lett igaza Pessoa-nak, de azért mutatis mutandis valamennyi igazság mégis volt abban, amit írt. 1926-ban, egy másik katonai puccsot követően újabb diktatúra kezdődött Portugáliában, amely aztán Salazar már fentebb említett jobboldali, autoriter berendezkedésébe, az Estado Novo-ba, a XX. századi Európa egyik leghosszabb ideig tartó parancsuralmi rendszerébe torkollott.

A Sidónio-portré nélkülözhetetlen ikonná vált az „Estado Novo” szentjeinek hivatalos galériájában, amit a Salazari diktatúra idején még a falusi elöljáróságokon is szokás volt kiakasztani. Mint az autoriter rendszerek és mint Salazar személyének előfutára és előképe, Sidónio integráns része lett az 1974-ben megdöntött rendszer mitológiájának és dicső előtörténetének.

(Borítókép:  Heves harcok december 5-én a mai Lisszabon Marquês de Pombal nevű központi terén - fotó: Joshua Benoliel / Arquivo Fotográfico Municipal de Lisboa‏)

Felhasznált irodalom és források:

Armando Malheiro da Silva: Sidónio e Sidonismo. Volume 1. História de uma vida. Imprensa da Universidaded de Coimbra, Coimbra, 2006.

Harsányi Iván: A 20. századi portugál diktatúrák – öt felvonásban. Harsányi Iván: A félperifériától a centrum felé. Spanyolország és Portugália a „hosszú 19.” és a még hosszabb 20. században. Publikon Kiadó, Pécs, 2011. 127–142.

Joaquim Veríssimo Serrão: História de Portugal. Volume XI. A Primeira República (1910–1926). Editorial Verbo, Lisszabon, 2003.

Paulo Curado: O regime presidencialista de Sidónio anunciou o fim da República. Público.

Szilágyi Ágnes Judit: Anarcho-szindikalisták és nacionalisták a portugál I. Köztársaságban. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv, 2017. 21–32.

Szilágyi Ágnes Judit: Sidónio Pais és „Új Köztársasága” Portugáliában, 1917–1918. Szijj Ildikó (szerk.): Philologiae Amor. Tanulmányok, esszék és egyéb írások Pál Ferenc tiszteletére. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009. 337–350.

David Birmingham: Portugália története. Pannonica Kiadó, Budapest, 1998.

Pál Zsombor Szabolcs

A cikk az Index és a Napi Történelmi Forrás (www.ntf.hu) együttműködésből jött létre, olvassa az ő cikkeiket is!