Betonból öntötték az egyiptomi piramisokat?

Az ember retteg az időtől, az idő retteg a piramisoktól, mondják az egyiptomiak. Oly régóta állnak ezek az építmények, hogy már a Római Birodalom idején is irodalmi közhelynek számított, ha valaki a halhatatlanság és az időtlenség szimbólumaként utalt rájuk. Jelenlegi ismereteink szerint az első piramisokat több mint 4500 évvel ezelőtt, az Óbirodalom (i.e. 2635 – 2155) idején kezdték el építeni, közülük a legmonumentálisabb Hufu (görögül Kheopsz) nevéhez fűződik.

Lenyűgöző teljesítmény

Az ókori világ hét csodája közé sorolt gízai piramisok legnagyobbika rengeteg régésznek, mérnöknek és építésznek okozott már komoly fejtörést. A kérdés az, hogyan építették? A szakértők úgy becsülik, hogy az eredetileg 147 méter magas Nagy Piramis mintegy 2,5 millió kőtömbből áll, melyek súlya átlagosan 2,5 - 3 tonna, de találhatunk köztük akár 40 tonnás darabokat is. A feltételezések szerint az építkezés nem sokkal Hufu trónra kerülése után (i.e. 2551) kezdődött, és mintegy 20 évig tartott. Ebből következően az építőknek évente kb. 125 000 kifaragott és lecsiszolt mészkőtömböt kellett Gízába szállítani, illetve ott a megfelelő helyre bedolgozni. A feladat nem triviális, hiszen napi átlagban mintegy 350 darabról beszélünk, ami azt jelenti, hogy kb. három-négy percenként került a helyére egy kőmonstrum (feltéve persze, hogy a munkások éjjel-nappal dolgoztak). Rejtélyes technológia, lenyűgöző teljesítmény.

Piramidológia

A piramidológia „tudománya”, melynek eredete egészen Hérodotosz koráig nyúlik vissza, pont az efféle rejtélyek magyarázatával foglalkozik. Az ókori görög történetíró az első, akitől írásos beszámoló maradt ránk a Nagy Piramis építéséről, jóllehet, már ő is kétezer éves távolságból tekintett vissza az eseményekre. Elmondása alapján az építmény lépcsőzetesen készült, és a kőtömböket rövid fagerendákból szerkesztett gépezetek segítségével húzták fel fokról fokra. A siker érdekében – Hérodotosz szerint – Hufu szinte minden egyiptomit munkára kényszerített. Diodórosz, egy másik ókori történetíró elődjétől eltérően azt sem tartotta kizártnak, hogy a fáraók monumentális emlékműveit nem is emberek, hanem egyenesen az istenek építették. Innen már csak egy lépés választ el attól, hogy azokról a teóriákról is beszéljünk, amelyek földönkívüli beavatkozást valószínűsítenek, de az úgynevezett piramidióták felségterületére ezúttal nem merészkedünk be.

A legáltalánosabban elfogadott elmélet szerint a köveket – fából készült csúszkák vagy görgők segítségével – rámpákon juttatták fel a megfelelő magasságba. Ezek formájáról sokféle elképzelés létezik (egyenes, a piramis testét spirálisan körülölelő vagy belső rámpa), és használatukra több lelőhelyen, így Gízában is találtak bizonyítékokat. Anyaguk valószínűleg mészkőtörmelék, tafla (helyi sivatagi agyag) és gipsz keveréke lehetett. Sokan vélekednek azonban úgy, hogy ez a megoldás Hufu emlékműve esetében nem ad megnyugtató választ minden kérdésre. A megfelelő magasságú és dőlésszögű rámpa elkészítése, illetve folyamatos karbantartása ugyanis majdnem akkora feladatot jelentett volna, mint maga a piramis megalkotása. Hosszát és magasságát az építkezés során folyamatosan az építmény aktuális magasságához kellett volna igazítani, arról nem is beszélve, hogy egy, a piramis tetejéig vezető egyenes rámpának a számítások alapján legalább 2 km hosszúnak kellett lennie. A rámpaproblémán kívül az is élénken foglalkoztatja a szakembereket, hogy az egyiptomiak miként tudták milliméteres pontossággal egymás mellé helyezni a masszív kőtömböket. Bárhogy is oldották meg, a kivitelezés irdatlan erőfeszítést, precíz mérnöki munkát és magas fokú szervezést követelt.

Hajszál egy kőben

A 80-as évek elején egy francia kémikus-professzor, Joseph Davidovits igen eredeti elmélettel állt elő. A piramisból és annak környékéről vett anyagminták elemzése után arra a következtetésre jutott, hogy az építmény tömbjeit nem a környező bányákban faragták ki, majd vonszolták helyükre, hanem egyszerűen a helyszínen öntötték formába. Az eljárás hasonlatos lehetett ahhoz, ahogyan ma az úgynevezett portlandbetont keverik az építkezéseken (ennek technológiáját egyébként a rómaiak dolgozták ki 2000 évvel ezelőtt). Davidovits szerint az egyiptomi munkásoknak lényegében csak mészkőtörmelékre, agyagra, mészre illetve vízre volt szükségük, majd ezek összekeverése után olyan betonszerű építőelemeket kaptak, amelyek megszilárdulva a természetes mészkőhöz hasonlítanak. Az anyagminták mikroszkopikus vizsgálata közben a francia kémikus egy másik meglepő felfedezést is tett: az egyik kőmintában olyan szerves rostanyagra bukkant, ami eredetileg emberi hajszál lehetett. De miként kerülne hajszál egy olyan kőtömbbe, amit kőbányában faragtak ki? Sehogy, hangzik Davidovits válasza. A francia professzornak egyébként a piramisokból vett anyagmintákból kiindulva sikerült egy olyan, mészkőalapú receptet is kikísérleteznie, amelynek alapján megfelelő szilárdságú betontömbök, úgynevezett geopolimerek készíthetők. Mindezek ellenére elméletét az egyiptológusok többsége nem fogadta kitörő örömmel, és elsősorban arra hivatkozva utasították el, hogy annak bizonyítékai tudományosan nem elég megalapozottak.

Hibrid piramis

Több mint két évtizeddel később Gilles Hug professzor, a francia űrkutatási hivatal (ONERA) szakértője és Michel Barsoum, a Philadelphiai Drexel Egyetem professzora olyan kőzetmintákhoz jutott, melyek Hufu piramisának külső borításából és az építmény belsejében található folyosók faláról származtak. A két kutató három éven keresztül a legmodernebb eszközökkel (röntgensugár, elektronmikroszkóp, mikroszonda, plazmaégő) tanulmányozta a kapott anyagminták szerkezetét, és azokban olyan vegyi reakciók nyomaira bukkantak, amelyek természetes körülmények között nem fordulnak elő, tehát csak mesterséges eredetűek lehetnek. Úgy találták, hogy a minták mikrostrukturális felépítése olyan újraalkotott mészkőnek felel meg, ahol a ragasztóanyagot (cementet) szilícium-dioxid vagy kálcium-magnézium-szilikát helyettesíti. A két professzor a kutatás eredményeire támaszkodva azt feltételezi, hogy a Nagy Piramis mintegy 20 százaléka, tehát külső és belső borítása, valamint felső egy harmada mesterségesen előállított, helyben öntött kövekből készült.

Elméletük szerint az ókori egyiptomiak úgy gondolták, hogy elég a külső, nagy kőtömböket precízen, „betonból öntve” elkészíteni, mert így a beljebb elhelyezett és valóban kőbányákból származó mészkőtömböket nem kell alaposabban megmunkálni. Hufu óriási piramisa tehát tulajdonképpen egy hibrid gúla (szemben Davidovits elméletével, miszerint az egész mesterséges kövekből áll), melynek elkészítéséhez szükség volt ugyan rámpára is, de azt csak az építmény magasságának feléig kellett felhúzni. Nem nehéz belátni, hogy ez mennyivel könnyebb feladatot jelenthetett a munkásoknak.

Az Egyiptomi Régészeti Hivatal közbeszól

Barsoum és Hug elméletének természetesen ellenzői is akadnak, akik azt állítják, hogy a betonkészítéshez az ókori egyiptomiaknak hatalmas mennyiségű krétára és szénre lett volna szükségük, ami aligha állt rendelkezésükre. A kritikusok másik ellenérve, hogy eddig semmilyen bizonyíték nem került elő arra vonatkozóan, hogy az építőmunkások öntőformákat használtak volna a mesterséges kőtömbök elkészítéséhez. Azt egyébként maguk a kutatók is elismerik, hogy hipotézisük minden kétséget kizáró bizonyításához további kőzetmintákra lenne szükség, ezek beszerzésére azonban jelen pillanatban nincs lehetőségük. Ennek oka, hogy dr. Zahi Hawass, az Egyiptomi Régészeti Hivatal főtitkára és egyben a gízai piramisok ásatási területének igazgatója egyszerűen nem ad rá engedélyt. Hawass nem csupán valószínűtlennek tartja Barsoum és Hug feltételezéseit, hanem az általuk felhozott bizonyítékok hitelességét is megkérdőjelezi. Az egyiptomi főrégész azzal érvel, hogy a Nagy Piramist a történelem folyamán már jó néhány alkalommal restaurálták, és ehhez az esetek jelentős részében betont használtak. Hawass szerint a két kutató által vizsgált minták minden bizonnyal az építmény azon részeiből származnak, amelyek korábban felújításon estek át. Persze, ez nyilván csak akkor derülne ki teljes bizonyossággal, ha Barsoumék engedélyt kapnának a további vizsgálódásra, de ez valamiért nem áll érdekében az egyiptomi régészeknek. Szakmai féltékenységről van szó? Vagy csak azt szeretnék elkerülni, hogy fény derüljön egy több ezer éves titokra, mert akkor a piramisok veszítenének vonzerejükből? Nem tudni. Bár valószínűleg semmilyen befolyással nincs az elmélet körüli vitákra, mindenesetre érdekes egybeesés, hogy Zahi Hawass éppen Philadelphiában szerezte régészeti diplomáját, pont abban a városban, ahol Michel Barsoum, aki egyébként egyiptomi származású, jelenleg tanít.

Egy hazai szakvélemény

Dr. Harangi Szabolcs, az ELTE TTK Kőzettan-Geokémia Tanszékének vezetője szerint Barsoum és Hug elmélete mellett nem lehet egyszerűen elmenni, és azt nem lehet egyszerűen elutasítani, hiszen annak állításait tudományos adatokra támaszkodva fogalmazták meg. A két kutató által publikált kísérleti eredmények egyértelműen azt igazolják, hogy a kérdéses kőminták mesterséges eredetűek, vélekedik a magyar szakember. „A vizsgált kőanyagokban olyan fázisok jelennek meg, amelyek a természetben nem fordulnak elő, és a bennük található kalcit és dolomit hidratált változata sem ismert természetes képződmény. Ezen felül a szilícium viszonylag nagy mennyisége szintén a minták mesterséges eredetét támasztja alá.” Harangi ugyanakkor arra is rámutat, hogy mint minden tudományos vizsgálat esetében, itt is lényeges tisztázni, hogy valójában honnan származnak a minták, és azok vajon tényleg jól reprezentálják a piramis teljes kőanyagát.

Marad még rejtély elég

Akik esetleg attól tartanak, hogy a betonból öntött piramis elmélete végül tényleg igaznak bizonyul, és a titok megfejtése után unalmasabbá válik a világ, ne aggódjanak, akad még elég rejtély a fáraók síremlékei körül. Gondoljunk csak a Nagy Piramis Királyi Kamrájának mennyezetét alkotó hetven tonnás gránittömbökre. Azon túl, hogy a mai napig nem tudjuk, miként voltak képesek az építők a helyszínre szállítani és precízen egymás mellé helyezni őket, megmunkálásuk módja is magyarázatra szorul. A gránit ugyanis az egyik legkeményebb kőzet, az egyiptomiak viszont csak rézből készült szerszámokkal rendelkeztek, amik aligha voltak alkalmasak a rendkívül ellenálló tömbök megmunkálására. A Gízai Piramisok legkisebb tagjának, Menkauré fáraó emlékművének borítása szintén precízen faragott gránittömbökből áll. Készítésük módja egyelőre ismeretlen.