Orsolya
7 °C
17 °C

Könnyek és optimizmus a NASA programzáró buliján

2011.07.22. 09:29

„Ilyen szokott máskor is lenni?” – kérdezi egyik biztonsági őr egy sajtóstól, miközben sokadszorra figyelmezteti a fotósokat, hogy ne menjenek közel a vízhez, mert éhes aligátorok bújhatnak meg benne. Az Atlantis lassan gurul az ingoványos tájvédelmi körzetbe épített úton, egy keskeny természetes csatorna mellett. Az űrhajó tükröződik a csatorna vizén, a fotósok egymáshoz préselve próbálják megörökíteni a látványt. Az egyik meginog, majdnem aligátorebéd lesz belőle.

Dehogy szokott ilyen máskor lenni. A tömeg és a vízparti fotózási lehetőség az űrsiklóprogram végének szól.

Amikor floridai idő szerint csütörtök reggel hatkor landolt az utolsó űrrepülőgép, nem lehetett érezni a pillanat történelmi erejét. A mérnökök még a feladatra koncentráltak, mint bármelyik másik repülésen, az újságíróknak túl korán volt még, a fotósoknak túl sötét.

A towing, vagyis az űrsikló bevontatása a leszállópályától a hangárjához, az egyik Orbiter Processing Facilityhez (OPF), már szikrázó napsütésben történik. Fent keselyűk köröznek, a déli verőfényben izzadó újságírókon szúnyogok lakomáznak, a víz pedig tényleg úgy néz ki, mintha aligátorokat rejtene. Mégis ünnepélyes a hangulat, ahogy a túlparton lassan, méltóságteljesen elgördül egy űrsikló. Reszketeg tükörképén is el lehet olvasni a nevét és az „Egyesült Államok” feliratot.

A vontatás végét már az OPF túlsó feléről nézhetjük meg, újságírók, NASA-dolgozók együtt. Az Atlantis kordon mögött élvezi a fotósok figyelmét, mint egy filmsztár a vörös szőnyegen. A kordon előtt hotdog, fagyi, üdítő és amerikai zászlócskák fogyaszthatók a NASA kontójára – kezdődik az űrsiklóprogram végét záró parti. Egy pódiumon Bob Cabana, a Kennedy Űrközpont igazgatója emelkedik szólásra, a NASA jövőjéről fest optimista képet. „Látom, vannak itt gyerekek. Ők űrsiklón már nem ülhetnek, de közülük néhányan talán majd ülnek egy új űrhajón, és talán a Marson is sétálnak majd” – mondja.

Cabanát Charles Bolden volt űrhajós követi, aki 2009 óta a NASA igazgatója. Ő is azt hangsúlyozza ki, hogy bár az űrsiklóprogramnak vége, az űr meghódítása folytatódik más égitesteken. Végül köszönetet mond mindenkinek, aki a programban dolgozott az elmúlt harminc évben. Közben többször elcsuklik a hangja, könnyek futják el a szemét, arca előtt lobognak az amerikai zászlócskák. Ha ezt filmen látnám, ízléstelen giccsnek gondolnám, de élőben torokszorító. Bolden fiatalabb korában négyszer repült az űrsiklóval.

Hogy a könnyek őszinték, arra felejtett félmondatok is utalnak („...közületek azok, akik holnaptól már nem dolgoznak itt...”), és lehet sejteni, hogy egészen másfajta beszédek is elhangoznak akkor, ha nincs ezer kamera szemtanúnak. A mai nap azonban az ünneplésé, méltó búcsúztatása az űrsiklóknak, egy vidám halotti tor ragyogó időben. Néhány NASA-dolgozó kitüntetést kap, ölelkeznek, fényképezkednek, velünk egy hatalmas emlékmolinót íratnak alá.

Aztán néhány percre felbukkan az utolsó űrsiklóküldetés legénysége is. Christopher Ferguson parancsnok, Doug Hurley pilóta, Rex Walheim specialista mérnök, és a szintén specialista mérnök Sandra Magnus (aki az élő példa arra, hogy a NASA még nem találta fel a mikrogravitációban működő hajgumit, és aki végig a kedvencünk volt, miközben készült a blog) láthatóan fáradtak ugyan, de szólnak néhány kedves szót a tömeghez. Mosolyogva integetnek kicsit, majd a négy űrhajós elsétál az Atlantis felé. Határozott léptekkel, mintha meg sem akarnának állni a Marsig.