Az ember, akinek száz voksa lesz

Minden nevelt gyerek után egy-egy plusz szavazatot adnának fideszes képviselők a szülőknek, hogy nőjön a gyerekeket nevelő családok politikai súlya és érdekérvényesítő képessége. A választójogi törvény abszurdnak tűnő módosítása mögött nem nehéz észrevenni a politikai számítást: a nagycsaládosok között sok a vallásos, konzervatív szemléletű ember, így a kábé kétmillió extra szavazat bevonása valószínűleg a jobboldal bázisát erősítené.

A gyerekek után járó voksok az épp vadul műbalhézó KDNP-t is pacifikálhatják: magzatvédő terveik alkotmányos becikkelyezésére a Fidesz egyértelmű nemet mondott, de talán kárpótolhatók a családosok szavazati súlyának növelésével, hiszen így a voksaikra apellálva családbarátabb adórendszer és költségvetési politika honosodhatna meg. A Fidesz farvízén hajózó, önálló szavazóbázissal nem rendelkező KDNP persze nincs abban a helyzetben, hogy igazi keménykedésbe kezdjen, de ha valami, akkor pont az ilyen konfliktusok segíthetnek kicsit határozottabbá kontúrozni a párt politikai arculatát.

A fideszes Révész Máriuszhoz és újabban Szájer Józsefhez köthető felvetés azonban több sebből vérzik. A megkérdezett szocialista politikusok szerint például kérdés, hogy az elvált szülők gyereke kinek a szavazatát erősítse. Ez azonban a legkönnyebb eset, hiszen a gondviseletről a gyerekelhelyezési perekben a bíróság mindig egyértelműen gondoskodik, a kérdés tehát jogilag könnyen kezelhető.

De mi lesz a külön élő szülőkkel, akik nem mentek bíróságra? Ennél is jóval több családot érint az a dilemma, hogy páratlan számú gyerek esetében melyik szülőnek érjen többet a voksa? Hogyan lehet ezt normatívan kezelni? Mi lesz, ha a szülők nem tudnak megállapodni? A jogalkotó vállalja a kockázatot, hogy perekbe kényszeríti az amúgy jól boldoguló, de például eltérő politikai preferenciájú párokat?

És kit illessen az állami gondozott gyerekek után járó extravoks? Az illetékes gyámhivatal vezetőjét? Vagyis (leegyszerűsítő publicisztikai fordulattal) a fóti gyermekváros igazgatója száz szavazólapot dobhat majd az urnába?  Azt ugyanis az állam nem teheti meg, hogy a családban élő gyerekek politikai képviseletéről gondoskodik, az állami gondozottakéról pedig nem, hisz ez súlyos diszkrimináció lenne.

Bár eleve botrány, hogy (sok más nyugati demokrácia gyakorlatával szemben) például az enyhén értelmi sérült nagykorúaknak nálunk nincs szavazójoga, de ha az állam a választójogi törvény módosításával biztosítani akarja a kis- és fiatalkorú, teljesen vagy részben cselekvőképtelen polgárai politikai képviseletét, vajon kész-e ugyanezt megtenni az értelmi sérültek esetében is? És jár-e majd extra szavazat az értelmi sérült gyereket nevelő szülőknek?

A gyerekek után járó voksnak csak az egyik problémája, hogy a gyakorlatban kivitelezhetetlennek tűnik. A másik az, hogy ostobaság: arra a feltételezésre épít, hogy a szülő a gyerek utáni szavazatával a gyereke érdeke szerint jár el.

Nem nehéz belátni, hogy ez mennyire nincs mindig így: rengeteg olyan gyerek van, akinek a szülők az alapvető érzelmi szükségleteit sem képesek biztosítani, vagy az életét azzal keserítik, hogy az akaratával ellentétes pár-, iskola- vagy pályaválasztási döntésre kényszerítik. Nem is beszélve a családon belüli, gyerekek ellen irányuló érzelmi vagy fizikai erőszak megdöbbentő gyakoriságáról.

Aki a gyerekét a tulajdonaként kezeli és ezért képes akár az egész életét is nagyban befolyásoló ügyekben megsérteni az érdekeit, attól miként várható, hogy a gyerek számára valóban kedvező választási döntést hoz?

De ha már paternalista szellemben kezdjük súlyozni a szavazatokat, ésszerűnek tűnik, hogy a gyerekek helyett szavazó szülők esetéhez hasonlóan a mások sorsára jelentős hatással bíró vállalatvezetők, katonai parancsnokok, atomerőmű-technikusok és buszvezetők szavazatának a súlya is felértékelődjön. Meg a tanároké, az orvosoké és a bíróké.

Nyilván nem telne sok időbe, hogy a szociális rendszer nagycsaládos élősködőiről szóló populista fordulatok kibővüljenek “a választási rendszer sokgyerekes parazitája„ jelzős szerkezettel. Adott esetben ugyanis elég nehéz lenne a szegény és/vagy roma szülőktől megtagadni a plusz szavazatokat.

Nem véletlen, hogy a polgári demokráciákban a gondnokság soha nem jár szavazati joggal: egy értelmes felnőtt képes eldönteni, hogy őt a közügyekről szóló döntéseknél ki képviselje, de más helyett nem voksolhat, mert nincs rá garancia, hogy a cselekvőképtelen ember érdekének megfelelő döntést hoz. Mindenkinek ugyanannyit ér a szavazata, akárhány gyerek, macska vagy lézerblokkolós Audi S8-as van a gondjaira bízva: egyebek mellett így biztosítható, hogy a politika aránytalan előnyök osztogatásával elért öncélú népszerűséghajhászása ésszerű keretek között maradjon.