Éljen a hülyeség!

Pár hét múlva lesz kétéves a kormány, a ciklus felénél tartunk. Konszolidációs időszak jön, mondják. Na persze.

A konszolidációból eddig annyi látszik, hogy kiveszik a válság szót néhány adó elnevezéséből, bevezetnek követhetetlen mennyiségű új adót és kulcsot, létrehozva Európa alighanem legátláthatatlanabb és legkomplikáltabb adórendszerét.

Egyébként ne gondoljuk, hogy könnyű dolog ez. A végtörlesztésről például volt, aki úgy vélte, akkor sem biztos, hogy ilyen ötlet megszülethetett volna, ha sok nagyon okos embert egy szobába zárva kényszerítettek volna arra, találják ki, mivel lehet a legtöbbet ártani az országnak. És ugye nem is ez volt az első remek ötlete a kormánynak. Különadók, magánnyugdíj, unalmas mindig sorolni.

De hát forradalom volt, vagy mi. A cégek meg úgy gondolták, hogy ki kell bekkelni. A forradalmak nem tartanak örökké (tényleg nem?), addig jobb nem pattogni.

Különadók? Még olyan is volt, aki üdvözölte: ha ez az ország érdeke, akkor ez a mi érdekünk is, mondta egy cégvezér. (Akkor egyébként miért nem fizettek be csak úgy korábban egy kicsit a büdzsébe, a részvényesek nyilván megértették volna.) A magánnyugdíjpénztárak alig akartak megszólalni, amikor ellopták a rájuk bízott háromezermilliárdot. Árfolyam-befagyasztás? Megkeressük a kompromisszumot, tárgyalunk (egyébként ez pár banknak valójában nem is jött olyan rosszul).

Mindenki arra játszott, hogy ha kussol, talán olcsóbban megússza, és rettegett attól, mit kap még a nyakába, ha őszintén elmondja a véleményét. Talán majd sikerül valami kompromisszumot elérni. És ha kihúzzák, úgyis jön a konszolidáció. Néha nehéz volt eldönteni, hogy tényleg elhiszik, cégük érdeke a hallgatás, vagy csak gyávák a magyar cégvezetők. A nagy Erste osztrák vezére, Andreas Treichl sokszor sokkal keményebb volt nyilvános nyilatkozataiban – persze, neki nem itt kell még évtizedekig dolgoznia. Az elmúlt két évben a magyarországi cégek számára az volt a kérdés, hogyan vágnak jó képet a pofonhoz, tartsák-e oda másik orcájukat is.

Na de most tessék, itt van a konszolidáció, bejelentették. Lehetne örülni, hogy kibekkeltük, most már nincs több forradalmi hevületben osztott pofon.

Csakhogy nagyon úgy tűnik, a konszolidáció hasonlóan működik a forradalomhoz. A kormány rájön, hogy nincs elég pénz. Ez általában 3-6 hónappal az utolsó nem ortodox, a növekedést beindítani hivatott intézkedés bevezetése után szokott bekövetkezni. A piaci-szakmai siserehad megmondja előre, mondják a kormánynak, hogy nem lesz az jó, meg nem lesz elég, meg nem így kéne, de az nem számít, a kormány lép. Aztán amikor már látványos a kudarc, jön az újabb kórus. Valószínűleg megfejthetetlen, hogy milyen sorrendben és milyen hangerővel kell érkezzenek ezek a hangok, az biztos, hogy külön és fontos szólamot fújnak a Fideszben nemrég még saját emberként kezelt, ám szakmaiságukat így meghazudtolni képtelen közgazdászok.

Szóval eljön az újabb felismerés, hogy mégis, megint kéne még pénz. Ez a felismerés általában 24–48 órával előzi meg egy komplett intézkedési csomag bejelentését, aminek kidolgozása így – alvásra és egyéb természetes szükségletekre fordított idővel is kalkulálva – mintegy 12–24 órát vesz mindössze igénybe. Kicsit megszellőztetik, lényegében, de azért nem nagyon hivatalosan megerősítik, majd jöhetnek az úgynevezett szakmai egyeztetések. Ezek kezdete nagyjából 4–6 órával követi az eredetileg kimunkált javaslat kőbe vésését.

Ismerős menetrend? Párszor eljátszották az elmúlt években. Ugyanez megy most is. Egy forradalmi kormány nem tud konszolidálni. Zsigerileg alkalmatlan rá, és valójában feleslegesnek is tartja.

De erre most a „meg kell egyezni, keressük a megoldást” stb. mantra mellett-helyett egyszer csak azt mondja az MTV-ben a Bankszövetség elnöke, nagyon egyszerűen, hogy hülyeséget csinál a kormány. A tervezetben hülyeségek vannak. És az egész pedig romba dönti az országot, itt a tévében sem beszélgetnek majd többet, mert nem lesz miből fenntartani. És magyar állampolgárként ő aggódik a hazájáért, és reméli a kormány is. És hogy a kormány még a fair play-nek is adott egy pofont. Hazudott, és átverte őket.

Tartalmilag semmi újdonság nincs az elmúlt két évben a saját kompromisszumait nyilván bankvezérként meg szövetségi elnökként is megkötő Patai Mihály szavaiban. Elemzők, közgazdászok eddig is ezt mondták. De egy vállalatvezér?

Lehet, hogy Patai csak ideges volt – sok pénzt vesznek el tőlük. Lehet, hogy az anyabank görög kitettsége miatt is nagyobb rajta a nyomás. És persze ki ne lenne ideges, ha úgy hívják el egy tárgyalásra, hogy mire odaér, már bejelentik a döntést. (Konszolidálódunk, gyorsul a döntési folyamat, persze volt ilyen eddig is.)

De lehet, hogy tényleg lesz valami: a hallgatás nem védett meg a rosszfiú szereptől egyetlen bankot vagy multit sem, és persze attól sem, hogy még ki is zsebeljék őket. A kussolásnak nem volt eredménye, a konszolidációt nem látni, maximum annyiban, hogy kezd beérni a kormányzati kommunikáció, és egyre többen tényleg azt gondolják az országban, hogy ott van a pénz a banknál meg telefontársaságnál, a mocskos disznóknál, el kell tőlük venni. A fejekben kell rendet tenni, ehhez pedig az is kell, hogy ne fület-farkat behúzva, hanem legalább kiabálva menjenek a vágóhídra, hátha meghallja valaki.