Eddig nem jeleskedett a rendőrség, ha robbantót kellett elfogni

„Meg fogjuk találni az elkövetőt!” – üzente Papp Károly országos rendőrfőkapitány vasárnap este, majdnem egy nappal azután, hogy házi készítésű bomba robbant Budapest belvárosában. Mondta ezt úgy, hogy még fantomképet sem hoztak nyilvánosságra a lehetséges gyanúsítottról, ellenben már kitűztek tízmillió forint nyomravezetői díjat annak, aki az elkövetőről olyan pontos adatokkal rendelkezik, amelyekkel az azonosítható, a gyanú megalapozottá válik. Az, hogy már nyomravezetői díjat tűztek ki, ráadásul ekkora összegben, arra utal, hogy a rendőrök nem dúskálnak a használható nyomokban. 

Láttunk már hasonlót. Amikor két évvel ezelőtt egy Lehel utcai bankfióknál robbantott egy krosszmotoros ismeretlen, a rendőrség három nappal később jelentette be, hogy tízmilliót kap, aki segít elkapni a tettest. A tettest, aki azóta sem lett meg, pedig a rendőrség akkor is nagyon komolyan vette az ügyet:

• egy kiemelt egység, 135 nyomozó dolgozott az ügyön,
• több száz biztonsági kamera felvételeit foglalták le,
• átvizsgálták a krosszmotoros egyesületek tagjait,
• kihallgatták a bankokat fenyegetőket,
• ezer lakossági bejelentést megvizsgáltak,
• és még a titkosszolgálatok is akcióba léptek.

Arról, hogy mi is történt szombat este a Teréz körúton, nagyon keveset lehet tudni, szinte semmit. Akkor sem vagyunk sokkal beljebb, ha az ország első számú terrorelhárító/rendőrségi/titkosszolgálati szakértő gondolataira támaszkodunk, aki a robbantás után a köztévében arról beszélt, nem biztos, hogy terrortámadás történt, kicsivel később pedig arról, hogy minden robbantás terrortámadás.

Azt viszont tudjuk, hogy az ilyen típusú, robbantásos bűncselekmények felderítésében mennyire erős a magyar rendőrség. 

Közvetlenül a rendszerváltás előtt, 1989. február 17-én valaki egy házilagos kivitelezésű robbanószerkezetet hagyott hátra a kelet–nyugati metró egyik szerelvényének kocsijában az Astoria és a Deák Ferenc tér között. A kocsiban legalább százan utaztak, a bomba fel is robbant, de szerencsére senki nem sérült meg. Az elkövetőt nem találták meg.

Két évvel később a Ferihegyi gyorsforgalmi úton robbantottak egy olyan busz mellett, amiben orosz zsidók utaztak. Az valódi terrorakció volt, a Vörös Hadsereg Frakció tagjai követték el, de a tetteseket csak hosszú évek múltán azonosították be, amikor az egyik, Németországban börtönben ülő elkövetőtől DNS-mintán vettek. És amikor az beismerte tettét. 

A zavaros kilencvenes években elég sok robbantásos merénylet történt, ezek nagy része alvilági leszámolás volt, de a jelentősebnek közül csak az Aranykéz utcában 1998-ban elkövetett, több áldozattal járó robbantás ügyében lehet azt mondani, hogy nagyjából tudható, kik követték el és kinek a megbízásából, de erre is hosszú-hosszú éveket kellett várni. De az Aranykéz utcai merénylet esetében már a robbantáskor legalább azt tudni lehetett, hogy ki volt a valódi célpont, és miért akarták meggyilkolni.

De ez sem minden alvilági leszámolásra igaz. 1995-ben a Práter utcában robbantottak fel egy arab férfit, és a nyomozás azt sem zárta ki, hogy egy külföldi titkosszolgálat ölte meg. A mai napig nem tudni, ki vagy kik voltak az elkövetők. Még az indítékra sem sikerült rájönniük a nyomozóknak, a robbantás egyike lett a többtucatnyi döglött ügy egyikének. 

És a Práter utcai merénylet nem egyedi eset. Több olyan robbantás is történt a kilencvenes években, amelynél nemcsak a tettest vagy tetteseket nem találták meg, de még az indíték is homályban maradt. Máig nem lehet tudni, hogy ki és miért robbantott 1994-ben a Mátyás-templom Halászbástya felőli traktusánál, az Országház 19-es kapujánál, a szegedi Rókus-templomnál vagy éppen 1996 őszén a fővárosi zsinagóga közelében. És a sort hosszan lehet folytatni: 1997-ben és 1998-ban több pártirodánál, sőt, a fideszes Szájer József lakása előtt is robbant bomba, de ezekben az ügyekben sem lettek meg az elkövetők.  

A politikai pártoknál elkövetett robbantások esetében felmerült ugyan, hogy azokat a szlovák titkosszolgálat követte el, de ennél többet nem tudni. Ekkoriban Vladimír Mečiar volt Szlovákia kormányfője, akinek állítólag az oroszokkal együtt érdekében állt, hogy zavart keltsen a NATO-csatlakozás előtt álló országokban. Ha ez így is van, a tettesek akkor sem lettek meg. Pedig van ellenpélda arra, hogy a nyomozók akkor is megtalálják a tettest, ha esetleg a merénylet hátterében külföldi állam áll. A lockerbie-i katasztrófához például a Kadhafi-vezette Líbiának volt köze, és bár a nyomozás elég döcögősen haladt, a tetteseket végül mégiscsak sikerült azonosítania a hatóságoknak. 

Persze robbantásos ügyekben a magyar rendőrségnek is akadnak sikersztorijai, de csak elvétve. Sikerült elkapniuk az 1996-os ketchupos robbantó tinit, és be tudták azonosítani azt a társaságot, amelyik hígítós palackot durrantott Szilvásy György egykori titokminiszter házánál, az Aranykéz utcai merénylet felgöngyölítésében pedig szerepet játszottak az alvilágon belüli átrendeződések.

Ám ha összességében nézzük az elmúlt bő harminc év felderítési adatait, akkor Papp Károly rendőrkapitány indokolatlanul optimista. 

(Borítókép: Rendőri kordon 2016. szeptember 25-én a fővárosi Király utca és a Teréz körút kereszteződéséhez közel ahol robbanás történt 24-én késő este az egyik földszinti üzlethelyiségben. Fotó: Balogh Zoltán/MTI)