Levente, Irén
19 °C
35 °C

Szarul vagy, kicsim, Magyarország? Ne félj, meggyógyítalak!

2017.04.07. 08:06

Bámulatos, hol tart már a tudomány, nemde, Sir Bedevir? Olvasom, hogy már külön szakmai besorolása van annak a kórképnek, amiben főleg anyák szenvednek, és aminek, bár pszichiátriai eset, büntetőjogi következménye lehet. Münchhausen by proxy szindróma, ez a neve annak, amikor az anyuka kisebb-nagyobb sérüléseket, betegségeket okoz a kicsinek, csak azért, hogy a gyerekéért tűzön-vízen át küzdő, szuperhős anyának tűnjön (bővebben itt olvashatnak róla).

De hittük volna eddig, hogy ilyen szuperanya a teljes Fidesz- és kormányzati vezérkar Lázár Jánosostul, Kósa Lajosostul? Sőt, hogy

maga Orbán Viktor is egy szuperanya?

Pedig hát ugyebár. Itt van kis szerelemgyerekük, Magyarország, és benne a lázasan dobogó kis szív, a NER, és szegényke, folyton beteg. Na jó, nem úgy beteg, mint egy gyerek, nyilván nem fáj a torka, a feje, nem köhög ugatva – nem mintha egyébként ugatni ne lehetne, de attól még a karaván, tudjuk –, nem lesz lázas se. Mégis folyton van valami baja, mégis mindig rendkívüli körülmények között kell megvédeni, megmenteni, segíteni rajta.

Forradalmat vívtunk érte a szavazófülkében, szabadságharcoltunk érte az IMF ellen, hitelminősítők ellen, piaci szereplők (úgy is mint spekulánsok) ellen – emlékeznek, már 2010-ben így kezdődött. Vérben, persze csak szimbolikusan vérben fogant a NER, függetlenségi(nek hazudott) háborúnk vérében.

És azóta is folyton rendkívüli kórok sújtanak minket, mármint a kisgyermeket, e lángoktól öleltet. Multik, akik ellen különadókkal és rezsicsökkentéssel kellett harcolni – feltűnt, hogy a rezsiszámlán még mindig ott az összeg, mennyit nyertünk a rezsivágással?, mintha azóta piaci folyamatok nem is vihették volna az árakat bármerre –, nemzetközi jogvédő szervezetek, elmúltnyolcév-felelősök, az országot kritizáló külföldi politikusok és közszereplők. De főleg Brüsszel – és korábban, és ki tudja, talán nemsoká újra, Washington –, de főleg a menekültek, és a mögéjük látott háttérhatalom, és legfőleg főleg Soros György külföldiügynököstül, migránsostul, egyetemestül, civilestül, legújabban már Simicskástul, Jobbikustól is.

Vegyünk egy nagy levegőt, vegyük elő a még megmaradt eszünket, és gondolkodjunk el: lehetséges ez? Lehetséges, hogy a világ 200+ államából egyet kipécézett magának mindenki, de tényleg mindenki, az egész világegyetem (még talán a szíriusziak is, meg a gyíkemberek is), és minden eszközzel megpróbálja elpusztítani?

Lehetséges hogy nekünk folyton rendkívüli kórokkal kell megküzdenünk, valaki ellen folyton háborúban kell állnunk?

Vagy ez a háború csak a saját elménk szüleménye (mármint az ő elméjüké természetesen)? Hogy a naponta Londonra hulló rakétabombákat magának Óceániának a kormánya löveti ki, csak azért, hogy az embereket rettegésben tartsa? Hogy ezért kell indítanunk egy háborút Albánia ellen Stanley Motss rendezésében? Vagy legalább hadat üzenni Kanadának, ahogy az Michael Moore megálmodta?

Az anyák, akik a Münchhausen by proxy szindrómában szenvednek, betegek, nincsenek tisztában azzal, hogy ártanak, hogy bántják a gyereküket, akin hitük szerint segítenek. De hisznek-e a mi kormányzati szuperanyáink abban, hogy jót tesznek? Valóban paranoiásak? Vagy józanul és higgadtan gondolkodó cinikus profik, akik tudják, hogy ez nem a valóság, hogy az egész háborúzás szemfényvesztés, vegytiszta hazugság? És ha igen, meddig lehet ezt csinálni? Meddig lehet tisztán számításból, csak a közönségnek arról beszélni: nem vagyunk biztosak abban, hogy nincs is világ-összeesküvés, és mikor jön el az a pont, amikor a beszélő őszintén hinni kezd abban, amit mond?

Mert hát bámulatos, hol tart már a tudomány: most már azt is tudjuk, hogy a folyamatos hazugságok kolonizálják az agyat. Vagyis ha folyton hazugságokat hallunk, egy idő után elfogadjuk azokat igazságként. Hát akkor gondoljunk bele, mi történik az agyunkkal, ha mondjuk is, ha mi találjuk ki, mi kezdjük terjeszteni ezeket a hazugságokat. Nagy kérdés, hogy akkor eljön az a pillanat, amikor a politikai elitünk úgy jár, mint a Münchausen by proxy szindrómás szülők, akiket a bizonyítékokkal való szembesítés sem képes rábírni a beismerésre?

De persze a még nagyobb kérdés pedig az:

hány kór támadása kell még, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor rájövünk, nem a gyerekkel van baj? És túléli ő ezt?