Szólj, ördög, mi dolgod velem

Lám csak, hát voltak nekünk élményeink. Mondjuk, a hetvennégyes év. A hetvennégyes, átkozott, legeslegrosszabb év. Ez az, Vetró Irén? Nekünk nincs, csak ilyen, csak ilyen példasértett életünk, de felszáradt, mint egy vodkafolt.

Illetve dehogy száradt. Fülemben Kopfelkringl szava. Az ember, amikor beszél, ír, kifejezi a gondolatait, nagyrészt előre gyártott elemekből rakja az építményt. Mondatok, szófordulatok, szerkezetek, amiket másoktól vett. A vacak slágerpanelektől József Attiláig ott vannak az ember agyában, a neuronhálózatába bedrótozva, bármikor előránthatók, vagy jönnek maguktól, és közönyös természetességgel sodródnak a beszédfolyamban. Az én szövegtégla-lerakatomban – sokan vagyunk így – van egy nagy rakás Bereményi. Használom lépten-nyomon, öntudatlanul, sok-sok éve. Bőröm alá jól bebújt Poremba Éva, szegény.

Ennek az egésznek sajátos íze lesz ­– régi, méla íz, és attól féltem, nehogy majd ez legyen ­­­–, amikor az évek múlásával ezeknek a neuroncsomóknak az összebogozójával, a bőrünk alá nőtt, csontjainkba rakódott nyelvi sztereotípiáinknak, mindennapi szavunk járásának a szerzőjével az embernek tele lesz a töke. És vele menthetetlenül a fülünkben csengő orgánummal is, ó, az a rohadt énekes. Harminc-harmincöt éves távolságban meredő falak között pattog az emlékezet, és Szamóca grófra könyörtelenül bejön – akkor is, ha nem a szerző a kapocs, csak a hang (és nincsen más, csak igazán, és nincsen más, csak csakugyan) –, hogy a grófok sose fáznak, bundájuk Magyarország. Mosd a kérges tenyeret, forradalmi eső? Psaume rouge, mi? Mi történt, lányok?

Tán öreg vagyok, szokásaim rabja csak (plusz még a Symphonia), de az az ember, aki kettő – egy ember, ki többfele van –, már egy ideje nem nagyon kell, noha van, kikerülhetetlenül. Játsszuk ma újra el, hogy mindenki másról beszél? Mondjuk, én ide teszem, te meg most oda állsz? (Pálinkát mérnek-e már?)

Én, a Feri meg a Bíró Imre (és egy Ica nevű nő) a Lánchíd rádióban (micsoda vidék, micsoda egy ócska vidék). Nem jó hallgatni. Szép meg emberi, még vonzó is. De nem jó hallgatni. Egyáltalán, ki az, aki benne maradt a régiben? Nézd meg a vén folyót, megvan-e még? Ehhez a kognitív disszonanciához túl erős redukálószerek kellenének. És azt inkább nem. Így maradj inkább már, így félrenézve. Ha voltunk együtt valaha, akkor ez az együtt utóirata.

De persze (de azért mégis, és hovatovább, és mindazonáltal), így csak Lee van Cleef lova lép (akkor is, ha sose felejtem azt a csinos zakót). Földhöz lapít, hajlít a szél, szememben összefolyik, mi külön van. Nem tehetünk róla, hogy patyolatcédulánk elveszett, hogy ebben a lakásban már nem lehet élni sem, és hogy Bea alulinformált marad. Hogy nem ez a lufi az arányos termetű, korban is épp hozzánk illő nő. Csak ennénk és ürülnénk, és azt mondanánk, hahó, de vacogva sandítunk tükreinkbe, hol a kulcs, mely minden zárt kinyit? Hát ennyi, és nem több a világhelyzetem. Micsoda egy zűrzavar.

A tánc, mely a halálba visz – lám, lett egy ember, aki már nem is énekel: lefeküdt, és szemét lehunyta sok porzó között –, nem jár egyedül. Követi – sunyítva, rókaúton – világ mamikája, és lehúzza a láncot, könyörtelenül. Zubognak az adott világ varázsai, a nekrológok, az emlékezések, az emlékműsorok. Fáskertiné zümmögve fölrepül. Fáskerti elvtárs meg saját halottjának tekinti. Szűk, boros szájjal vicceket mesél a gondviselő. És szégyen és sötétség és szédület. Nem dalba való.

Meg se halhat privátim. Nem az, aki volt, hanem az, aki itt van, belül. Az énekelt szavakban.
Adj, uram, másik lakást.

[Korrektorblog]