A szeretni való hóhér

Setét Lajos:
Hidd el, az emberek buták.
Szidnak, lenéznek, mert bakó vagyok,
És a világért sem hinnék, hogy az,
Mi másnak szép: az asszony, a tavasz,
A nap, a csillag nékem is ragyog.
Ha nem muszáj, légynek se ártok.
Köztünk marad... a vérontást utálom.
A pallosom karomnak idegen.
A csöndet szeretem, meg a virágot,
Galambok közt, virágos szigeten
Békés családi kör az álmom.
Derű és nyugalom, parányi házban...
Az élet szép. Tenéked magyarázzam?
Szeressük egymást! Isten arra rendelt.
De annyi baj, gond nyomja ma az embert,
Nyögünk adót, aszályt és háborút,
A legtöbbnek falat kenyér se jut.
Kevés a méz, és sok a medve.
Ki él ma abból, amiből szeretne!
Így értsd meg azt, hogy én szelíd, költői lélek,
Bakónak álltam, s a halálbul élek.

A héten jelenik meg Molnár Lajos könyve (Miért lettem antipatikus? – Egy egészségügyi miniszter feljegyzései). Volt szerencsém elolvashatni a megjelenés előtt álló művet. A szöveg etette magát, és fölkavart egy csomó, vegyes érzelmekkel teli emléket (ezért alább lesz néhány önidézet, elnézést érte).

Hét évvel ezelőtt egy taknyos(,) februári jegyzetben azon berzenkedtem, mennyit spórolhat meg az ember, ha nem hallgat az agymosó gyógyszeripari propagandára, és nem valami divatos, kombinált, színes-szagos-buborékos készítménnyel kezeli náthalázát, hanem veszi a fáradságot, és utánanéz hatóanyagoknak, áraknak, és maga rakja össze olcsóbb kemikáliákból, amit bevesz.

A gyógyszerkofák apró aljasságait azért a legnagyobb igyekezettel sem lehet megúszni, például akkoriban 425 forintba került húsz tabletta 500 mg-os acetil-szalicilsav, amiből elvileg létezett ötven- meg százdarabos doboz is, utóbbi 886 forintért, de olyat egyetlen gyógyszertár se volt hajlandó tartani. Pedig, morgolódtam, hétfős családomnak egy téli náthaszezonban jól jönne huszonegy forint helyett kilencért az aszpirin darabja. Ma már ezer forint fele jár egy doboz aszpirin (Görögországban kell betankolni, ott csak 66 eurócent!), viszont a gazdaságos nagy kiszerelés még az adatbázisból is eltűnt.

Abban az évben, 2003-ban volt a Csehák-törvény körüli hírig. Emlékszik rá valaki? Kórház-privatizációról volt szó. És nem az volt az igazán érdekes, hogy a köztársasági elnök által visszaküldött törvényt a parlament nulla másodperc megfontolás után szavazta meg újra, hanem az, hogy az egészségügyi oligarchia ugyanolyan vehemenciával rúgkapált ellene, mint két évvel korábban a Fidesz kórház-privatizációs elképzelései ellen (bizony, kurta emlékezetű véreim, nekik is volt olyan).

„Mindegy neki, hogy lebutított, »nonprofit« jól vajazható-lobbizható reformocskáról (Mikola-törvény), vagy netán reménytelenül körülbástyázott, korlátozott, tőkeemelős, »profitorientált« jól vajazható-lobbizható reformocskáról (Csehák-törvény) van szó, zeng az aggódók kara” – okoskodtam akkor (láttunk azóta sokkal durvább kamarai performanszokat is). Magyar egészségügy másfél évtizeddel a rendszerváltás után. Koncentrált esztelenség mindenütt.

Aztán a harmadik MSZP–SZDSZ-ciklusban a szabad demokratáké lett az egészségügyi tárca, és Molnár doktor belecsapott a lecsóba. Megjelent a zöld könyv, és lelkesedtem. Jó volt az egyenes, legalább is a megszokottnál sokkal egyenesebb beszéd, az érthető megfogalmazás meg a reformdüh. Nem baj, ha nem tökéletes, amit csinál, gondoltam, csak csináljon már ezzel a magyar egészségügy nevű óvilági posvánnyal valami tököset. Bármit:

„Egyébként tök mindegy, mit csinál a kormány (...), csak csináljon valamit, ha lehet, minél hamarabb, és ha lehet, valami jó durvát. Tudják, régi háztartásiprobléma-megoldó tapasztalat: ha a lefolyót eltömi a szar, duguláselhárításnak gyakran az is megteszi, ha jó alaposan felkavarjuk.”

Kaptam tőle egy kurta levelet. Azt ígérte, kavarni fogja.

Elkísértem Joób kollégát egy interjúra. Vehemens volt, világos, érthető, meggyőző. Ez tényleg akar valamit, és úgy néz ki, ért is hozzá. És meg is csinálja. Tetszett ez a mocskos szájú tirpák, ez a Fidesztől Maszopig sokak szemében hóhér. Pont azért, amiért hóhérnak mondták. Akkor is tetszett, ha állítólag a Káder-dűlőről lefelé jövet a Jaguárjával előszeretettel vesz egy tilos kanyart. Akkor is, ha vadász, és nekem van egy rakás előítéletem ezzel az arisztokraták meg főkáderek által kultivált sporttal kapcsolatban. (Molnár doktor, gondolom, nem az az ember, aki otthon hagyja a drillingjét, ha beeshet egy bika, bár a miniszter mintha flóberttal ment volna elefántra.)

Molnár doktor gyenge tíz hónapig volt miniszter. Öt törvény fűződik a nevéhez. Ki tudja előkotorni őket a fejéből? Gyógyszer-gazdaságosság? Patikaliberalizáció? Súlyponti kórházak? Nem kötelező kamarai tagság? Eü. felügyelet? Vizitdíj? Rémlik? A lenépszavazott vizitdíj biztosan. Ezek a törvények olyanok, amilyenek. Gusztustalan politikai és gazdasági érdekmátrix szorításában, rohammunkával készültek. Jók? Rosszak? Megítélhetetlen. Az azóta eltelt időben ülepedik szépen a nem kellő eréllyel felkavart trutymó.

Egy törvényt nem tudott átverni. Azt, amelyik készen volt a zsebében, és amelyikkel az egészet kezdeni akarta, amelyikkel az egészet kezdeni kellett volna. A több-biztosítós rendszer terve kivert minden elképzelhető biztosítékot. Nekem ez bizonyítja, hogy meg kellene csinálni.

Nos, ezt a tíz hónapot írta meg Molnár doktor. Ha recenziót írnék róla, dicsérném. Ha eltekintünk a politikusmemoárok elkerülhetetlen önigazolási kényszerétől – Molnár Lajos nem fényezi magát az elviselhetőnél jobban –, mindenképpen tanulságos könyv. És meglehetősen jól van megírva (sőt meglehetősen jól van szerkesztve is, ami manapság ritka kincs). Kellő tempóban adagolt pletykák, anekdoták, irodalmi idézetek Hašektől Schillerig és rengeteg alkalom a káromkodásra.

Rájöhetünk, hogy Molnár utálja Draskovicsot, föltűnhet, hogy egy szava sincs Horváth Ágnesről, elmerenghetünk a Mikola klán gyógyszer-kereskedelmi beágyazottságán, meg azon, hogy a „derék  spiritiszta” Papp Lajos szívsebészeti klinikát akart privatizálni, vagy azon, hogy milyen már, amikor egy kórház felügyelőtanácsának politikus tagja egy forintot keres minden egyes áron felül beszerzett zsemlén, és ezt nyíltan meg is mondja a levesébe beleköpő igazgatónak.

Eszünkbe vehetjük, hogy a percenkét hóhért kiáltó Fidesz valaha „brutális” kórházbezárásokat, „kikényszerített” co-paymentet és igen, több biztosítót... akart? Gondolt üdvözítőnek? Már nem (mondja, hogy) akar.

„Az elektronikus egészségügyi kártya számtalan változatban elkészült, már az Orbán-kormánytól kezdve, sok év alatt sok milliárdot költöttek rá. Miniszteri időm kezdetén egy megyében már próbaüzemet is tartottunk. Az ügyet és persze a pénzt elvették a  tárcától, és a Baja vezette kormányzati hivatalnak adták át. Ma sem működik. Valahogy össze kellene hozni Baját Deutsch Tamással, és az elfekvő elektronikus stadionbelépőt a nem alkalmazott kártyával futballjegyként használni.”

Hát így. Tizenöt oldalnyi idézni valót másoltam ki, de nem érdemes tovább dagasztani, gondolom, sokfelé fogják sok részletét idézgetni ennek a könyvnek. Ezt, például, biztosan:

„20-25 résztvevő beszélt, sokszor többen egyszerre, témák között ugrálva. Talán a »100 lépés« alakult. Súgva kérdeztem Kunczét: »Mi folyik  itt?« Válasza dörmögve: »Kormányzunk, vazze!« A végszót pontatlanul  idézem.”

Ez a választási kampány idején megjelenő könyv azt üvölti – nekem mindenestre –: ember, ne menj el szavazni! Nincs kire. Nehéz nem leírni az elcsépelt közhelyet, hogy ez az ország reménytelen. Aljasság van mindenütt, vagy sötétség. Jobb nem piszkálni, felkavarni pláne. Sehol egy nyájas, megbízható doki.

Setét Lajos álhóhér, tudjuk, romantikus polgári darab A néma levente, szép véggel. Azt is tudjuk azért ­– ugye? –, hogy a dráma valójában akkor kezdődik, mikor a szerelmesek egymáséi lesznek, de akkor már a függöny lement.

Az igazi hóhérsors nem ilyen. Spiró darabjában, az Árpád-házban a hóhért, amint szakszerűen kiütötte Álmos és Béla szemét – „Ne tétovázz. Egyetlen nagy ütéssel, nem turkálni benne, az fáj.” –, legott kinyúvasztják. „Bocsáss meg, a király maga kérte.”

Viszont a hóhér is ember, a végrehajtás sosem tökéletes, és van, hogy az a tett, amit nem tett. „Szép nagy faszod van neked, Béla, örülhet az egyház, örülhetek én is. Áldott legyen a henger, aki mogyoródat mégse vágta ki.”

Igazi hóhér volt-e Molnár Lajos, vagy csak hóhérnak öltöztetett hősszerelmes? Tudja a hóhér.