Madárinfluenzát kapott Horn Gyula

– Hát ez szarabbul néz ki, mint Pokrivtsák Mónika. Biztos nem fertőz mindent meg? – kérdezte a miniszterelnök némi bizalmatlansággal a hangjában, de azért megpróbált úgy tenni, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy egy megtermett bütykös hattyú vergődik a füstüveg dohányzóasztalon.

– Feri, mondtam már, hogy piszkosul jó miniszterelnök vagy? Már majdnem olyan jó, mint amilyen én voltam – vágta rá erre rögtön Horn Gyula, majd átölelte a miniszterelnököt, és finom, de lendületes nyelvcsapásokkal megnyalta a fülét.

Egy rövid időre zavart csend ült le közéjük, Gyula talán még el is vörösödött, a miniszterelnök pedig a történtek után inkább a döglődő bütykös hattyú vergődését nézte zavartan. Az elmúlást juttatta az eszébe, meg a bukás éles fájdalmát, a kegyetlen villanást, ami után csak az együtt érző mosolyt magára erőltető, hideg csend van.

– Ez fogja megnyerni nekünk, vagyis – miket beszélek – neked a választást – törte meg végül a csendet Horn Gyula, és gyengéden megsimogatta a bütykös hattyú hátát, amire a madár ideges rángatózásba kezdett, majd egy hirtelen mozdulattal lefejelte a füstüveg dohányzóasztalt.

– Nem egészen értem – jegyezte meg félénken a miniszterelnök, és biztos, ami biztos gyorsan egy zsebkendőt tett a szája elé. Tulajdonképpen már egy ideje úgy érezte, hogy mindenki megőrült körülötte, most viszont eszébe jutott, hogy talán mindez csak a megfigyelő magabiztossága, az önmagunkba vetett alaptalan, de rendíthetetlen hit, és valójában körülötte minden csordultig van szürke, unalmas és nagyon is szokványos normalitással, csak ő őrült meg, és ezért lát eszelősnek mindent.

– Hát nem érted? Bush az al-Kaidának köszönheti azt a néhány jó évet, ami jutott neki, De Gaulle a náciknak lehet hálás az elnöki székért, téged pedig a madarak fognak újból a miniszterelnökségig juttatni – hadarta, szinte eksztázisban Horn Gyula, majd az arcára váratlanul mély árnyékokat vetett az őrület. – Madárinfluenza – suttogta vészjóslóan.

– Elterjed mindenhol, gyorsan, szinte egyik napról a másikra. Úgy tűnik, hogy senki sem tudja megállítani, szárnyasok millióit kell leölni, a pánik mégis egyre nő, lassan eltűnnek a galambot etető öreg nénikék, a gyerekek pedig félelmükben lehúzzák a vécén a karácsonyra kapott hullámos papagájt. Senki nem eszik majd csirkehúst, a baromfitenyésztők nagy totálban sírnak a híradóban, és állami kompenzációért könyörögnek majd a tojástermelők. És akkor jössz te, karantént rendelsz el, összefogásra, meg éberségre szólítasz fel, és persze az öltönyöd zsebéből előhúzod az egy szérumot – üvöltötte már szinte Horn Gyula a gyönyörtől, majd hirtelen megtorpant, és a még mindig értetlenkedve bámuló miniszterelnökre nézett.

– Na, de az anyagi kár és az esetleges áldozatok? – hebegte a miniszterelnök.

– Nem lesznek áldozatok – vágta rá diadalmasan Horn Gyula, majd a még mindig csendben vergődő bütykös hattyúhoz lépett, és két hosszút, egy rövidet, és megint két hosszút koppintott a madár csőrére. Tá-tá-ti-tá-tá.

A hattyú erre váratlanul felegyenesedett, majd felállt, és bekezdett az Internacionáléba. Tisztán, akcentus nélkül énekelte az orosz szöveget, és még a hajlításoknál sem bicsaklott meg a hangja. S Internacionalom / Vosprjanem rod ljudskoj!

A miniszterelnök érezte, hogy szinte lüktet a halántéka, a szoba pedig megrándult, majd vad hullámzásba kezdett. Gondolni próbált valamire, de aztán rájött, hogy nem is gondol arra a valamire, csak azt gondolja, hogy arra gondol. Ettől meg persze még jobban fájt a feje.

– Diverzáns szárnyasok, még a KGB képezte ki őket – magyarázta Horn Gyula, majd amikor látta, hogy a miniszterelnök már a puszta túlélésért és a józan eszéért küzd, szinte leereszkedő nyájassággal hozzátette: – A rendszerváltáskor lefagyasztottuk őket, 94-ben egyszer már majdnem aktivizáltuk az egész állományt, de a balesetem miatt mégsem kellett bevetni őket. Vannak hattyúk, tőkés récék és persze vörös tarajos házityúkok is. Ha kell öngyilkos küldetésekben is részt vesznek, mondjuk tömegesen hullhatnának el a Fidesz székháza előtt, vagy tüsszögve és krákogva kelthetnek zavart egy MDF-nagygyűlésen. A lehetőségek végtelenek.

– Végtelenek – helyeselt a miniszterelnök, majd zavartan a bütykös hattyúra pillantott, aki éppen ekkor kezdett bele a Hej, te bunkócska, te drága kezdetű orosz népdalba.