Nyomjad, brada

Mert lószar az élet,
és mi vagyunk a verebek,
csipegetjük, csipegetjük,
mert az egész a mienk nem lehet.
Bob Dinnyés

Gyurcsány istállómester hétfőn, nagy ívű és szívhez szóló (a „magas röptű és mélyen szántó”-t ezúttal mellőznénk) napirendelőttijeinek soros opusában folytatta azt a retorikai bűvészmutatvány-sorozatot, amellyel az utóbbi napokban beterítette a sajtót. Hogy ti. attól, hogy megint kibuggyant valamelyik résen egy illatos kupac – most, ugye, az a zuschlagos –, mennyire pompás alkalom kerekedett az istállótakarításra. Nu, ja, mereng az ember, de mintha eddig is folyton takarítva lett volna, nem? Üvegzseb, ilyesmi.

Nyomatékul az istállómester olyat tett, ami egészen cizellált dramaturgiai érzékre vall: megragadta a Fidesz eddig őszinte felháborodással szapult lóganés nyírsöprűjét, a népszavazást, és jól megrázta a feje fölött (nem törődve vele, mi potyog közben a fejére).

Be lett ígérve a hét pontból úgy tucatnyi kérdés, persze szigorúan csak, ha muszáj, sőt megkaphatjuk a Fidesz nyolc idétlen kontrapontjából (éljenek a képviselők és a miniszterek kenyéren-vízen, az utcasarkon, hogy jól látszódjanak) gyúrtakat is, lehetőleg egy listában a szerencsétlen OVB nyakába zúdított összes eddigi bornírtsággal; a végén szavazólap gyanánt egész vécépapírtekercset fogunk az urnába hajítani.

Már csak az hiányzik, hogy a köztársasági elnök is gumicsizmát rántson, és fémdetektoros kapukon szűrt firkászok meg gépfegyveres testőrök gyűrűjében a tenyerébe pökve vellát ragadjon.

Még aznap a pártok éteri egyetértésben – egy-két Szanyi-féle durrogást leszámítva – szavaztak meg egy meglehetősen EU-inkompatibilitás-szagú oligarchiabebetonozó törvényt (nehogy már az osztrákok megvegyenek olyan magyar nemzeti kincseket, mint a Slovnaft). Ami ahhoz képest, hogy reggel tengernyi tiszta víz lett öntve a stampedlibe, igazán biztató a jövőre nézvést.

A részletes vitában egyetlen képviselő emelkedett szólásra, az viszont maga Orbán doktor volt („számunkra az igen szavazat egyúttal nemzeti vagyonvédelmi döntés is” – óvjuk kupacainkat). Ez újabb taktikai cikcakkot sejtet a Fidesz kommunikációs stratégiájában, mondanánk, ha ifjú politikai elemzők lennénk, de elemezze ezt az izét a halál.

Pláne, hogy Navracsics frakcióvezető szokásos napirendelőtti utáni Gyurcsány-nevelése (te dumálsz, te kis nyikhaj, mossá má kezet) hervasztóan bágyadtra sikeredett. („Ez nem Saul, nem Damaszkusz felé lovagol; ez ugyanaz a Gyurcsány Ferenc, aki valószínűleg az áfamentesen épített rózsadombi uszodájában találta ki azt, hogy milyen jó gazdagnak lenni” – még önepigonizmusnak is gyenge; fáradnak a toposzok meg a metaforák, bágyad a kognitív keret.)

Mármost, ha nem remélhetné az ember, hogy ez a csomag is néhány hét múlva a többi után enyész a semmibe, meg hogy népszavazásról is már vagy egy éve megy a vaker, oszt még mindig sehol semmi, kezdhetnénk speciális ikszelési tréningbe, hogy végre egyszer mi mondhassuk meg a tutit, és akkor mindjárt egy rakás sorskérdésben.

Kérdés, persze, hogy attól, hogy majd kétezer-tizenvalahányban nem lehetnek polgármesterek képviselők, meg kitömjük a pártkasszákat jól, leszokunk-e arról, hogy a dzsídípí negyedét-harmadát elsummantsuk a közteherviselés elől, vagy megkérjük a Józsit egy kis visszterhes adminisztratív jóindulatra.

Leszoknak-e az államtitkárok a gyorshajtásról, és a minisztériumi főügyeletesek a rendőrségre telefonálgatásról? Leszokunk-e arról, hogy ilyenkor a főügyeletes repül (ím, hó, elég lett volna alügyeletessé lefokozni), és csak ő repül?

Leszokunk-e arról, ha miniszterek, pláne titkosszolgálatokat felügyelő miniszterek vagyunk, hogy rátelefonálgassunk a rólunk dehonesztálólag nyilatkozó volt munkatársunkra?

Leszokunk-e arról, hogy az egyik független újságíró hosszasan zokon vegye, hogy a másik független újságíró zokon veszi, ha a titkosszolgálatokért felelős miniszter sajtósa felhívja, és zokon veszi, hogy miért nem „konzultált” egy cikk megjelenése előtt a munkatársaival?

Leszokunk-e arról, hogy a miniszter közbecsületéért aggódó független újságírót pártmegbízatással kínáljuk meg?

Leszokunk-e arról, hogy csuklóból letagadjuk, ha kétkezes szavazógomb-nyomkodáson kapnak?

És megjavul-e egy referendumözönnel kombinált közéleti szippantózástól a memóriánk?

Répássy Róbert, a Fidesz frakcióigazgatója azt bírta mondani, amikor a nyomkodós növényvédő-villanyszerelő lebukott, hogy mivel hasonló esetre még nem volt példa a Fidesz-frakcióban, így kialakult gyakorlata sincsen annak, hogy milyen következményei lehetnek az esetnek.

Mert az nem volt hasonló eset, amikor Harrach Péter „rátenyerelt” Orbán Viktor gombjára? Vagy Gyürk András Rogán Antaléra. Persze nyomkodtak összevissza odaát is, Tompa Sándor Toller László helyett stb. Félrenyomásért egyedül a szerencsétlen Szokolay Zoltán távozott a parlamentből, de az még a hamvas ősidőkben volt, 1992-ben. Meg most, ez a Kispál Ferenc. Hja, köztisztasági kampányok idején jobb emlékezni, hol is vannak a csatornafedelek.

Apropó, gombnyomogatás. Az egész népszavazáscirkusz sokkal egyszerűbb lenne, ha mindenkinek beszerelnének kedvenc ülőalkamatossága elé (tévéfotel, konyhai hokedli, klotyó) egy szavazógombkészletet. Naponta lenyomhatnánk online tucatnyi referendumot. Kedves választópolgár, essen túl mihamarabb ma reggeli kérdésünkön, a nemzet sorsa függ együttműködésétől:

Egyetért-e ön azzal, hogy a mindenkori miniszterelnök mamája köteles legyen hetente ellenőrizni gyermeke tisztaságcsomagját? (Zöld gomb: igen, Katus; piros gomb: lószart, mama.)

Legfeljebb ha a zasszony az én gombomat nyomja meg, majd lemond a vacsorafőzésről.

(Disclaimer: Azoknak az olvasóknak, akik megint meg fogják írni, hogy a szerzőnek szarfixációja van, férfiasan bevalljuk, hogy feltehetően igazuk van, de csak akkor, amikor a szerző politikai publicisztikára vetemedik.)