Tavaszi álom

Nem csak az MSZP népszerűsége esik, hanem a pártoké általában - védekezik Lendvai Ildikó. A tromfból az hallatszik ki, hogy nincs miért aggódni, a politika egészében ciki, ezen belül ők csak egy picit jobban.

Lendvai Ildikó helyében ettől nem nyugodnék meg. Az nem jó jel, ha a rendszer összesen alig a választók felét képviseli. Az azt jelenti, hogy a közös ügyek nem közösek. Körülbelül az állampolgárok fele nem választ senkit, hanem áll egy helyben, és nézelődik.

Hogy a magyar pártrendszer nem képes tartósan kiszolgálni a közönséget, nem csoda. Arra még csak-csak megfelelnek, hogy négyévente egy nagy hajrában kinevezzék a másikat ősbűnösnek, de azzal annyi. De hát hogyan is fednék le az országot? Nézzük csak növekvő sorrendben: egy-egy válságtünet mindegyik.

Van az MDF; legyünk nagyvonalúak, és felejtsük el neki az Antall-korszakot. Vagy inkább ne felejtsük, hiszen utoljára akkor nyúltak hozzá ehhez az országhoz. Persze azt is olyan bénán, hogy még csak nem is ők, hanem a Gyurcsány-félék szedték meg magukat, akikről majd a végén. Most itt totyorognak egy jókora piaci rés peremén, lehetnének ők a konzervatív/neokon erő, sokkal több joggal, mint a komcsi MSZP vagy a máshogy komcsi fidesz. De egyszerűen nincs agykapacitásuk betölteni. Ráadásul szar és húgy között születtek újjá: a helyüket kereső konzervatívok mind értesültek arról, hogy a pártot Schmuck Andor csempészte a parlamentbe a végbelében.

Az SZDSZ - hát erre fölösleges sok szót vesztegetni. Két ciklust töltött el kormányon úgy, hogy liberalizmus dolgában Magyarország kábé a századelőt idézi. Marihuána, buziházasság, szekularizáció, jogvédelem és szabadság, szabadság, szabadság - lehet arról vitatkozni, hogy ezek helyes elvek és gyakorlatok-e, de legalább valamilyenek. Az SZDSZ-nek erre nem volt ideje. Összesen a sorozás eltörlését sikerült megvalósítani nyolc - nyolcas! - év alatt. Meg lopni. Ma már a párt az MSZP segédcsapataként létezik csupán, és csak kivételesen kockáztatja a kádárista nyárspolgár felidegesítését. Akkor is csak viccből.

Na, aztán ott a rongyszőnyeg, a Fidesz. Az meg pontosan úgy tesz, mint a Demszky Gábor. Azt hiszi, hogy amiért tizenhét éve volt valami köze a rendszerváltáshoz, most már lehet akármennyire hülye. Az állampolgár persze elég pipa, hogy feljebb ment a tepertős pogi ára, de azért azt nagyjából már érti, hogy elfogyott a pénzmag. Ezért inkább részvéttel, mint lelkesedéssel nézi, ahogy ez a csöpögő nyálú, imbecil gyülekezet udvarol neki, ahogy váltig állítja, hogy ezt nem lehet, ám konokul elzárkózik attól, hogy megmondja, mit kéne inkább. Súlyosbító tényező az, ahogy Orbán Viktor mára belecsavarodott a sámánizmusba: még a viszonylag fejlett droid, Navracsics Tibor is azzal vindikálja a Fidesznek a kormányzás jogát, hogy ők hisznek Istenben.

Végül a kormánykoalíció főereje, az úgynevezett Szocialista Párt.

Van ennek egy ősbűne: képzeljük el például, hogy 1963-ban az NSZK-t a Német Nemzetiszocialista Párt irányítja, ohne munkás-, viszont a frakcióban ott ül, ha nem is Hitler meg Bormann, de mondjuk Speer meg von Rundstedt. Csak amolyan technokraták, no. Ja és mindez egy balra forgó horogkereszt alatt. Szóval az MSZP-hez eleve fintorogva nyúl az ember, és joggal feltételezi bármilyen tisztviselőjéről, hogy hatalomért meg pénzért bármilyen megalkuvásra hajlandó. Régi, de jó jobbos vicc: ki lenne a miniszterelnök, ha nincs rendszerváltás? Gyurcsány Ferenc.

Aztán hogy ez a párt egyébként papíron laissez-faire kapitalizmust hirdet, némi laza szociális hálóval, az már meg se lep senkit. De nem is sokakat vonz, hiszen mégiscsak kényelmesebb, ha az állam aggya a pénzt. El kéne magyarázni persze az embereknek, hogy az nem működik, csak nehéz meggyőzőnek lenni ezzel a névvel, meg azzal a szöveggel, hogy az előző ciklusban meg az előző században csak demonstrálni akartuk, mit nem szabad.

Szóval ez a felhozatal. Meg vannak még a náluk is kibírhatatlanabb szélsőségesek, akik a megoldást a zsidók kiűzésében, illetve a szkíta Jézus második eljövetelében találják meg. Meg abban, hogy államosítsunk mindent. Egy-két százalékot ezek is képviselnek. De jó nekik.

A többit meg senki. Jó esetben leköti őket a tévé, a foci, a család és a munka; a mikrorendszerben keresi a boldogságot, és meg is találja. Súlyos politikai felelősségük van tehát a tévéseknek, a futballistának, a kollégáknak és a házastársaknak.

Ezek szerint az egyetlen, ami a márciusi nyugalmat garantálja Magyarországon, az az áldott jó modora a magyar embernek. Meg hogy van vesztenivalója: amíg az ő autója is lent parkol az utcán, addig nem akar gyújtogatást.