Gusztáv
-11 °C
-2 °C

Karácsonyi jegyzet a vietnami kalapról

2005.12.24. 10:43

Van nekem egy öreg, szakadozott vietnami (zárójelben: kéne arról is egy Korrektorblog-post, hogy Vietnamot a-val kell írni, nem á-val, ahogy annyi mindenfele írják-mondják (én csak tudom (higgyék el nekem, nemcsak a helyesírási szótárakból tudom, igazi vietnamiaktól is (mellesleg Viet Namban latin betűs írás járja, márcsak azért is a (namost próbáljuk meg bezárni az összes zárójelet))))) kalapom, tudják, az a lapos, kúp alakú izé. A kalap a vietnami szesz- és dohányárus asszonyról jutott eszembe, akitől a minap becherovkát vettem a Lehel alagsorában; hozzá járok Teacher's viszkiért meg kávéért (és ha már ott vagyok, bagóért, köhögőscukorkáért satöbbiért) is.

A vietnami szesz-dohány-édesség árus asszonynak – európai uniós aspektusból különösen – szívszagattó sorsa lehet; ő zár ott az aluljárószinten utoljára (gondolom, boltja a hajnali redőnyhúzáskor is mindig nyitva van már), mégis, akárhány órája rohangált már le-föl zsúfolt polcai közt, mindig ugyanazzal a kedves mosollyal kérdezi, amikor elém rakja az utoljára kért minimálárréses gyarmatárut: „mást nem?”. Mást, momentán, nem. A halottaimat nem volna rossz, de őket, kedves, úgyse tartja a polcain.

A minap sírtam ide, ebbe a rovatba Edit halálát, és igen, jutott eszembe keserűen, pakolhatnék ide tovább egy sorozat könnyfacsarós jegyzetet (ötven felett, úgy látszik, ez úgy adódik, mintegy) nagyanyáimról – a kőbányai proletár asszonyról (igen, prolizós buzik, igazi ember volt, az orsószilánkkal a szemében, félig vakon, világháborús özvegyen, beteg dédanyámmal (anyósa, mellesleg) a nyakán, nevetve-adva mindig magától értetődőn (rumos praliné, istenem)); meg a tiszteletes asszonyról, az elsős elemisták örökös tanítónőjéről (ő nevelt fel, ha meggondolom (mennyi mindent cipelünk belőle apámmal, jézusom)) –; Dénes unokabátyámról, szinte kölyökként pusztult (szinte szó szerint); vagy Lajosról, a pofázógép-vitabuzi reformkommunistáról, ordítva vitatkoznánk hetente a politikáról filozofice, dehát az önpusztító baromja – fiatalabb volt nálam bár – nem érte meg még az Antall-kormányt sem (hiányzik, rettenetesen); és vannak még, de hagyjuk.

Illetve, pofátlanul belelököm még a sorba Andrást. András él és virul, de amióta megjárta a politikai-államigazgatási hatalom magasb régióit, nem lehet emberi hangon szót váltani vele, isten bizony, elsiratom néha emiatt. Azért, mert ő is benne van, hogy nekem fontos, ki van-e téve egy vessző, lent vagy fönt nyit-e az idézőjel, egyáltalán, tükröz-e bármit is a szedéstükör. Gimnazisták voltunk, 1971., elcipelt magával nyári munkára a Révaiba, trógeroltuk a félkész könyveket a kötészeten, birkóztunk röhögve a spénben, jártunk a szakik nyakára nyomdásztudományért (tudja még valaki ebben a komputéros világban, mi az a linószedés?), betűmintakönyvért, életért; András kezdett dumálni ott a folyosón a három vihorászó, csitriszerű vietnami lánnyal.

A csitrik végzős egyetemisták voltak, derült ki lassan, hozzánk képest érett asszonyok, összehaverkodtunk mégis rendesen, egy évig mászkáltunk hozzájuk a műegyetemi kollégiumba. A nevetős cigányképű vagány és a légiesen karcsú gyönyörű nevére, szégyenszemre, már nem emlékszem (András lökné őket kapásból, biztosan), de Huongot nem felejtem el soha. Villamosmérnöknek tanult, arra a karra vezényelte a kommunista párt, pedig bölcsész volt, velőig, nyelvzseni, úgy beszélt magyarul, mint senki született, és vágta a József Attila-összest, eszméletlenül. Igazi kelet-ázsiai fazon volt, rövid lábak, kis mellek, nagy fenék, kerek arc; és szerelmes voltam abba az addig sosem tapasztalt hatalmas szellembe; meg abba a mindent kibíró vietnami mosolyba. Tőle kaptam azt a foszladozó kalapot.

72-ben ő lediplomázott, hazament, én előfelvételis katona voltam a legsivárabb Duna–Tisza közi homokon (buzi tudós, hülye zsidó, fókára, katona!). A század-KISZ-klubban láttam meg a szoc.-modern csővázas dohányzóasztalon púposodó újsághalom tetején mosolygó arcképét. Hosszú antiimperialista cikk volt a Népszabadságban annak apropóján, hogy Le Kim Huong, a Pesten végzett mérnöklány néhány nappal hazatérte után Hanoiban (Ha Nôi, vietnamiul, és j-vel kell ejteni, hanoj) meghalt. Bombatámadás áldozata lett. Az Amerikai Egyesült Államok hadserege akkor bombázta utoljára Hanoit. (Itt most – bölcs vietnami mosollyal – mellőzzük az Amerikai Egyesült Államok demokráciaexportőri akcióiról feltoluló olcsó analógiákat.)

A minapi csarnoklátogatás után, enyhén becherovkaközi állapotban azt képzeltem, hogy szenteste az asztal mellé telepszik a halpástétom, a gesztenyés pulyka meg a töltött káposzta mellé, mennyből az angyal, kopott rizsszalma kalapban egy vietnami mosoly.