Árpád
-2 °C
9 °C

Karácsonyi jegyzet a vietnami kalapról

2005.12.24. 10:43

Van nekem egy öreg, szakadozott vietnami (zárójelben: kéne arról is egy Korrektorblog-post, hogy Vietnamot a-val kell írni, nem á-val, ahogy annyi mindenfele írják-mondják (én csak tudom (higgyék el nekem, nemcsak a helyesírási szótárakból tudom, igazi vietnamiaktól is (mellesleg Viet Namban latin betűs írás járja, márcsak azért is a (namost próbáljuk meg bezárni az összes zárójelet))))) kalapom, tudják, az a lapos, kúp alakú izé. A kalap a vietnami szesz- és dohányárus asszonyról jutott eszembe, akitől a minap becherovkát vettem a Lehel alagsorában; hozzá járok Teacher's viszkiért meg kávéért (és ha már ott vagyok, bagóért, köhögőscukorkáért satöbbiért) is.

A vietnami szesz-dohány-édesség árus asszonynak – európai uniós aspektusból különösen – szívszagattó sorsa lehet; ő zár ott az aluljárószinten utoljára (gondolom, boltja a hajnali redőnyhúzáskor is mindig nyitva van már), mégis, akárhány órája rohangált már le-föl zsúfolt polcai közt, mindig ugyanazzal a kedves mosollyal kérdezi, amikor elém rakja az utoljára kért minimálárréses gyarmatárut: „mást nem?”. Mást, momentán, nem. A halottaimat nem volna rossz, de őket, kedves, úgyse tartja a polcain.

A minap sírtam ide, ebbe a rovatba Edit halálát, és igen, jutott eszembe keserűen, pakolhatnék ide tovább egy sorozat könnyfacsarós jegyzetet (ötven felett, úgy látszik, ez úgy adódik, mintegy) nagyanyáimról – a kőbányai proletár asszonyról (igen, prolizós buzik, igazi ember volt, az orsószilánkkal a szemében, félig vakon, világháborús özvegyen, beteg dédanyámmal (anyósa, mellesleg) a nyakán, nevetve-adva mindig magától értetődőn (rumos praliné, istenem)); meg a tiszteletes asszonyról, az elsős elemisták örökös tanítónőjéről (ő nevelt fel, ha meggondolom (mennyi mindent cipelünk belőle apámmal, jézusom)) –; Dénes unokabátyámról, szinte kölyökként pusztult (szinte szó szerint); vagy Lajosról, a pofázógép-vitabuzi reformkommunistáról, ordítva vitatkoznánk hetente a politikáról filozofice, dehát az önpusztító baromja – fiatalabb volt nálam bár – nem érte meg még az Antall-kormányt sem (hiányzik, rettenetesen); és vannak még, de hagyjuk.

Illetve, pofátlanul belelököm még a sorba Andrást. András él és virul, de amióta megjárta a politikai-államigazgatási hatalom magasb régióit, nem lehet emberi hangon szót váltani vele, isten bizony, elsiratom néha emiatt. Azért, mert ő is benne van, hogy nekem fontos, ki van-e téve egy vessző, lent vagy fönt nyit-e az idézőjel, egyáltalán, tükröz-e bármit is a szedéstükör. Gimnazisták voltunk, 1971., elcipelt magával nyári munkára a Révaiba, trógeroltuk a félkész könyveket a kötészeten, birkóztunk röhögve a spénben, jártunk a szakik nyakára nyomdásztudományért (tudja még valaki ebben a komputéros világban, mi az a linószedés?), betűmintakönyvért, életért; András kezdett dumálni ott a folyosón a három vihorászó, csitriszerű vietnami lánnyal.

A csitrik végzős egyetemisták voltak, derült ki lassan, hozzánk képest érett asszonyok, összehaverkodtunk mégis rendesen, egy évig mászkáltunk hozzájuk a műegyetemi kollégiumba. A nevetős cigányképű vagány és a légiesen karcsú gyönyörű nevére, szégyenszemre, már nem emlékszem (András lökné őket kapásból, biztosan), de Huongot nem felejtem el soha. Villamosmérnöknek tanult, arra a karra vezényelte a kommunista párt, pedig bölcsész volt, velőig, nyelvzseni, úgy beszélt magyarul, mint senki született, és vágta a József Attila-összest, eszméletlenül. Igazi kelet-ázsiai fazon volt, rövid lábak, kis mellek, nagy fenék, kerek arc; és szerelmes voltam abba az addig sosem tapasztalt hatalmas szellembe; meg abba a mindent kibíró vietnami mosolyba. Tőle kaptam azt a foszladozó kalapot.

72-ben ő lediplomázott, hazament, én előfelvételis katona voltam a legsivárabb Duna–Tisza közi homokon (buzi tudós, hülye zsidó, fókára, katona!). A század-KISZ-klubban láttam meg a szoc.-modern csővázas dohányzóasztalon púposodó újsághalom tetején mosolygó arcképét. Hosszú antiimperialista cikk volt a Népszabadságban annak apropóján, hogy Le Kim Huong, a Pesten végzett mérnöklány néhány nappal hazatérte után Hanoiban (Ha Nôi, vietnamiul, és j-vel kell ejteni, hanoj) meghalt. Bombatámadás áldozata lett. Az Amerikai Egyesült Államok hadserege akkor bombázta utoljára Hanoit. (Itt most – bölcs vietnami mosollyal – mellőzzük az Amerikai Egyesült Államok demokráciaexportőri akcióiról feltoluló olcsó analógiákat.)

A minapi csarnoklátogatás után, enyhén becherovkaközi állapotban azt képzeltem, hogy szenteste az asztal mellé telepszik a halpástétom, a gesztenyés pulyka meg a töltött káposzta mellé, mennyből az angyal, kopott rizsszalma kalapban egy vietnami mosoly.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Pihenjen Szép kártyával!

Egy kis lazítás Önnek is jár! Íme a Szép kártya elfogadóhelyek.