Húzzunk bele, érjük utol Botswanát!

A Világgazdasági Fórum 2008-as versenyképességi ranglistáján Magyarország a 62. helyen áll. 2007-hez képest 14 ország előzte meg. Köztük Lengyelország, Horvátország, Oroszország, Jordánia, Barbados, Mauritius vagy éppen Botswana. 2008-ban Magyarországnál nagyobb romlást egyedül Algéria produkált. Ha az összehasonlítás alapja nem egyetlen év, hanem a 2005-ös helyzettel vetjük össze a 2008-as rangsort, akkor hazánknál nagyobbat csak Argentína bukott (Egyiptom pedig akkorát, mint mi).

Botswana ezek szerint jobb hely, mint Magyarország? Ugyan Botswanát – elsősorban az ottani politikai elit, a törzsek kiegyezése, a helyi társadalom szervezettsége miatt – Afrika sikersztorijának tartják (lásd például a John Bates-díjas közgazdász, Daron Acemoglu és munkatársai híres cikkét), azonban a versenyképességi ranglistákat mindenképpen kellő óvatossággal kell kezelni.

Az még viszonylag egyértelmű, hogy egy cég vagy egy termék mikor versenyképes. De mit jelent mindez egy ország esetén? Azt javaslom, hogy a versenyképességi vizsgálatokat tekintsük úgy, mint néhány jónevű közgazdász jól fizetett játékát, amelyből értékes információkat nyerhetünk. A legfontosabb versenyképességi jelentések (a Világgazdasági Fórum – itt elemzett – Global Competitiveness Reportja és a svájci székhelyű International Institute for Management Development World Competitiveness Yearbookja, de ide sorolhatjuk a Világbank által készített ún. Doing Business tanulmányt, amely az üzleti élet adminisztrációs terheit vizsgálja) összegyűjtik a szerintük fontos szempontokat, értékelik, majd valami bonyolult (de szerencsére legalább hozzáférhető) súlyozás alapján összesítik őket.

A lényeget azonban akkor látjuk meg, ha nem az index romlásán szörnyülködünk vagy javulásának tapsolunk, ahogy a kormány teszi – mert például a Doing Business ranglistáján 2008-ban előreléptünk néhány helyet – hanem a mögöttük meghúzódó alapadatokat értékeljük.

A Világgazdasági Fórum rangsorában például Botswana azért van előttünk, mert az összesített versenyképességi index készítésekor Magyarország és Botswana esetében más és más súlyozást használt az intézet. Ha ugyanaz a számítási mód, akkor valószínűleg nem kerül elénk a dél-afrikai ország. A Doing Business indexe pedig azért javult, mert a 42 vizsgált kérdés közül kettő (a cégindítás egyszerűségét mérő mutató, illetve a – budapesti – ingatlannyilvántartás gyorsasága) jelentősen javult. A lényeg tehát az indexeken túl van.

Ami mellett semmiképpen sem mehetünk el szó nélkül, az az, ha az ország a vizsgált szempontok túlnyomó többségében romlást vagy éppen javulást mutat. És Magyarország 2008-ban szinte minden mutatót tekintve rontott. A Világgazdasági Fórum 110 mutatót használ, ezekből képeznek 12 ún. pillért (összevont tulajdonképpen szempontok). Magyarország helyezése a 110 mutató közül csak 22-ben javult (kettőnél stagnált), vagyis a mutatók több mint háromnegyede romlott. A 12 pillér közül pedig csak a technológiai fejlettségben és a piac nagyságában mutatkozik némi javulás, míg a makrogazdasági helyzet gyakorlatilag nem változott.

Az utóbbival el is jutottunk az egyik legfontosabb állításhoz: a helyzet romlását 2008-ban már nem a makrogazdasági helyzet okozta. Annak már egyszerűen nem volt hová romlania: ugyanilyen minősíthetetlenül rossz volt egy évvel korábban is. Igaz, az infláció sokat – sőt a 110 vizsgált szempont közül a legtöbbet – romlott egy év alatt, és a megkérdezett vállalatvezetők csak a brazil adórendszerről mondták azt, hogy a magyarnál is erősebben ellenösztönzi a munkát és a befektetést. Érdemes inkább két további témát kiemelni: a szabályozást, a gazdaság adminisztrációs terheit, illetve a magyar vállalatok működéséről kialakult véleményeket.

Az állami szabályozás túlzott kiterjedése, a meglevő szabályok értelmetlensége és áttekinthetetlensége legalább akkora probléma, mint a közpénzügyi rendetlenség.

Az adózás után a vállalkozások adminisztrációs terheit értékelik a legdrámaibbnak. Igaz, mint már említettem, és a kormányzattól halljuk is: könnyebben lehet vállalatot alapítani. Ez kétségkívül pozitívum. De eközben – a többi mutatószerint – a megkérdezettek egyre kevésbé tudják áttekinteni a szabályokat, egyre inkább érzik azt, hogy azokat a döntéshozókhoz közelálló érdekcsoportok nyomására, megsegítésére alkotják, a közbeszerzések minőségét nemzetközi összehasonlításban nagyon rossznak ítélik. Könnyebb lett ugyan céget alapítani, de cinikus énünk megkéredzheti: minek?

Persze a kormányzat, a gazdasági szabályozás vagy a gazdaságpolitika egyéb elemeinek rossz megítélésén valószínűleg nem sokan lepődünk meg. Magyarország a kevés olyan ország egyike, amelynek lakói a brüsszeli bürokráciában és az ENSZ-nek nevezett gittegyletben jobban bíznak, mint a saját nemzeti intézményeikben.

Mellbevágó lehet viszont a vállalati működés, a menedzsment megítélésének romlása. A megkérdezett vállalatvezetők világviszonylatban is a legrosszabbak közé sorolják a cégek és a fogyasztók kapcsolatát (illetve a fogyasztók magatartását, tudatosságát), illetve a cégek közötti viszonyokban roppant fontos üzletietikát. Sőt jelentősen romlik a magyar menedzsment általános megítélése is: mind többen gondolják azt, hogy más országokhoz képest Magyarországon a vállalati kinevezések (is) inkább az összeköttetések, semmint a teljesítményelv alapján dőlnek el.

Azon szempontok, amelyekben Magyarország megítélése 25 helynél többet romlott
	2007	2008	Romlás
Infláció (fogyasztói árindex)	59	98	39
A cégen belüli döntések centralizáltak-e, vagy a menedzsment hajlandó kiadni a kezéből, a beosztottaknak delegálni őket?	85	122	37
A munkaadó-munkavállaló viszony inkább kooperatív vagy konfrontatív	43	77	34
Az induló, kockázatos beruházások találnak-e a kockázati tőkét?	50	82	32
A modern technológiával kapcsolatos közbeszerzések erõsen vitatottak-e?	86	116	30
Képesek-e a tulajdonosok befolyásolni, ellenőrizni a vállalati menedzsment döntéseit?	59	88	29
A cégek fogyasztóorientáltsága	86	114	28
A vállalati vezetőket inkább kapcsolat vagy inkább teljesítmény alapján választják ki?	58	86	28
A cégek általában sokat vagy keveset fektetnek munkavállalóik képzésébe?	74	101	27
Agyelszívás: a képzettek inkább elhagyják-e az országot, vagy otthon maradnak?	55	81	26

Mi áll ennek a hátterében? Nem valószínű,hogy ezeken a területeken egy év alatt ilyen mértékben romlott volna a helyzet. Inkább olyan nagy nyilvánosságot kapott, szimbolikus jelentőségű esemény hatását sejthetjük emögött, mint amilyen a lex Mol volt. Lássuk a három tényt egymás mellett:

1. A lex Mol megerősíti az olajipari cég menedzsmentjének pozícióját a vállalaton belül, amivel az ellenséges felvásárlást megnehezíti. (Ellenséges felvásárlás az, ha a menedzsment számára nem kívánatos, őt a pozíciójából esetleg eltávolító tulajdonos próbálja felvásárolni a céget. A lex Mol azt írta elő, hogy minden felvásárláshoz előbb az ilyen ajánlatot tevő cég tulajdonosi közgyűlésének hozzájárulása kell – vagyis lényegesen nehezebben indulhat csak egy ilyen akció, mint korábban. Tegyük hozzá, ezt a rendelkezést az Európai Unió rosszallása nyomán, 2008-ban csendben vissza is kellett vonni.)

2. Mind többen gondolják azt, hogy a magyarországi cégek menedzsmentjei felett a tulajdonosok, különösen a kisbefektetők csak nagyon gyenge ellenőrzést tudnak gyakorolni. (Persze a Doing Business évek óta mutatja, hogy a magyarországi kisbefektetők védelme meglehetősen gyenge: kevés eszköz áll rendelkezésükre, ha a többségi tulajdonos vagy a cégvezetés számukra hátrányos lépéseit kellene megakadályozniuk. A lex Mol csak tovább fokozta ezt az erőfölényt.)

3. Romlik a menedzsment és a vállalatok működésének megítélése.

Az első kettő között a kapcsolat nyilvánvalónak látszik. Ráadásul a lex Mol történet egyik lehetséges politikai olvasata az, hogy a magyar menedzserek a saját védelmük érdekében bármikor képesek teljes, egyhangú politikai támogatást szerezni. (Tegyük persze hozzá: a törvény célja, vagyis a Mol felvásárlásának megakadályozása mellett fel lehetett hozni bizonyos nemzetstratégiai érdekeket is, ezekről nem kell most állást foglalni. Csak annyit állítok, hogy a cél érdekében olyan eszközöket alkalmaztak, amelyek összességükben sokat ártottak az ország megítélésének.)

A közgazdasági szakirodalom szerint, ha a menedzsmentet lehetetlen vagy csak nagyon gyenge eszközökkel lehet kontrollálni, akkor ez ahhoz vezet, hogy a cégek tőkevonzó képessége gyengül, sem a tőzsdén, sem kockázati befektetőktől nem juthatnak tőkéhez. Tudjuk, látjuk: a magyar tőzsdei és kockázatitőke-finanszírozás megítélése szintén igen rossz értékeket kap.

Nem teljesen világos azonban, hogy miért jelentkezik a harmadik hatás. A lex Mol természetesen nem rontotta a magyar menedzsment színvonalát. Ronthatta azonban a megítélését: felhívta a figyelmet az ellenőrzés gyengeségére. Ha pedig valahol ellenőrizetlen hatalmat látunk, ott feltételezzük annak megromlását (vagyis korrumpálódását...) is.

Lord Acton híres mondását kicsit átalakítva: a hatalom korrumpálódik, a korlátlan hatalom teljesen korrumpálódik. („Power tends to corrupt,and absolute power corrupts absolutely.” Letter to Bishop Mandell Creighton, 1887.) Ha nincs ellenőrzés, akkor a menedzsmentnek folyamatosan bizonyítania kell, hogy nem él (vissza) a lehetőséggel. Ebben az olvasatban 2008 azt üzeni, hogy az eddiginél erősebb bizonyítékok kellenek.

Magyarország megítélése tehát romlik. Ha valakit nem győztünk meg a versenyképességi indexekkel kapcsolatban, és továbbra is összesített rangsorokat igényel, annak érdekes összehasonlítást kínál például a FIFA és a Világgazdasági fórum világranglistája. Ugye, hogy nem is olyan rossz a magyar foci 43. helye? Akik viszont hajlandók velünk együtt a ranglista mögé nézni, azok láthatják: nem elég makrogazdasági, költségvetési mutatókban gondolkodni, nem elég (bár elengedhetetlen) a költségvetést rendbe tenni. A magyar szabályozás vagy éppen a vállalataink megítélése lassan „lezárkózik" a makrogazdaságunk szintjére.

(A szerző a Budapesi Corvinus Egyetem oktatója, a Közjó és Kapitalizmus Intézet munkatársa. A cikk az Intézetben készülő "Jelentés a magyarországi kapitalizmus állapotáról, 2008" háttértanulmánya alapján íródott.)

Azon szempontok, amelyekben Magyarország megítélése a 90. helynél rosszabb
	2007	2008	Változás
Ösztönzi-e az adórendszer a munkát és a megtakarítást?	117	133	-16
A szabályok betartása jelentős teher-e?	110	128	-18
A közkiadások közül sok felesleges?	117	125	-8
A központi költségvetés hiánya (többlete) a GDP arányában	126	123	3
A cégen belüli döntések centralizáltak-e, vagy a menedzsment hajlandó kiadni a kezéből, a beosztottaknak delegálni?	85	122	-37
A foglalkoztatást terhelő társadalombiztosítási járulék és egyéb adók, a bérek arányában	117	120	-3
Jó-e a kormányzati tájékoztatás, arról, hogy a cégeket (iparágukat) milyen szabályozási változások érintik?	94	117	-23
Az agrártámogatási rendszer túlzottan nagy a gazdaság teherbíró képességéhez képest?	111	117	-6
A modern technológiával kapcsolatos közbeszerzések erõsen vitatottak?	86	116	-30
Az adott országban gyártott termékek nemzetközi kereskedelmét (és marketingjét) hazai vagy külföldi cégek ellenőrzik-e?	110	115	-5
A cégek fogyasztóorientáltsága	86	114	-28
Döntéseikben a kormányzati hivatalnokok előnyben részesítik-e a hozzájuk közel álló cégeket?	98	112	-14
Államadósság a GDP arányában	100	110	-10
A vállalatok által fizetett adó a profit arányában	99	105	-6
A cégek általában sokat / keveset fektetnek munkavállalóik képzésébe?	74	101	-27
Infláció (fogyasztói árindex)	59	98	-39
Alapfokú oktatásban részesülők aránya	84	96	-12
Könnyű-e tőkét emelni a tőzsdén, részvénykibocsátásokkal?	76	95	-19
A fogyasztók csak az árak, vagy összetettebb szempontok alapján döntenek?	91	95	-4
Megtakarítás a GDP arányában	92	95	-3
Megbíznak-e az emberek a politikusaikban?	75	94	-19
Az üzleti etika a világ legjobbjai / legrosszabbjai között van?	85	93	-8