A keynesizmus kísértete

"Számosan megkérdőjelezik, hogy Roosevelt helyesen cselekedett, amikor a New Deal idején beavatkozott a gazdaságba. Olyan csatákat vívnak, amelyekről azt hittem, már régen eldőltek.”
Barack Obama

Tanuljunk a múlt sikereiből! Az 1929-es világválsághoz a zabolátlan szabadpiac vezetett, és a John Maynard Keynes által javasolt, a kormányzat aktív szerepvállalására épülő gazdaságpolitika jelentette belőle a kiutat. Ha elejét akarjuk venni a mostani válság elmélyülésének, Keynes receptjét kell követnünk, amely egyszer már bevált, méghozzá leglátványosabban a roosevelti New Deal formájában.

Egyetérteni látszik ebben a demokrata Barack Obamától Ben Bernankén, az ideológiailag el nem kötelezett Fed-elnökön és a gaullista Nicolas Sarkozyn át a szocialista kormányban ténykedő Bajnai Gordonig mindenki. Az egyetértők széles körénél talán csak a konszenzus kialakulásának gyorsasága volt meglepőbb. Aki pedig megkérdőjelezi a javasolt régi-új gyógymódot, ha nem vigyáz, könnyen a politikailag inkorrektek táborában találhatja magát. Már csak ezért is sürgős és fontos feladat felhívni a figyelmet a keynesi recepttel szemben felhozható érvekre. Akad belőlük jópár.

De idézzük fel először is, miben állt Keynes javaslata! Elgondolása szerint egyedül a kormányzati kiadások gyors és igen jelentős növelése – egyfajta „fiskális stimulus” – ránthatja ki a gazdaságot a válságból. A krízis oka, hogy a piaci kereslet visszaesése miatt rengeteg erőforrás (tőke és munkaerő) marad kihasználatlanul. A hiányzó kereslet pedig állami beruházási és támogatási programokkal pótolható. Ha segít az állam, újraindulhatnak a gépsorok, megelőzhetők az elbocsátások. Aki mégis állás nélkül maradna, a kormányzati nagyberuházásokon talál munkát. Ráadásul a kormányzati forrásokból részesülők jövedelme nő, így maguk is keresletet támasztanak a legkülönbözőbb áruk és szolgáltatások iránt. A költségvetési kiadások hatása multiplikálódik, egy dollár kiadás több mint egy dollárral növeli a nemzeti összterméket.

Nézzük a szkeptikusok érveit! A politikusok előszeretettel fogalmaznak úgy, hogy az állam „megsegíti” a gazdaságot. Mintha az államnak lennének a gazdaságtól független forrásai. Természetesen legfeljebb arról lehet szó, hogy a gazdaság segíti meg önmagát a kormányzat közreműködésével. A költségvetési kiadások ugyanis csak a gazdaságban megtermelt jövedelemből finanszírozhatók adó vagy kölcsönök útján. A „fiskális stimulusért” tehát jelentős árat kell fizetni: vagy a lakossági fogyasztás esik vissza, vagy a megtakarítások és az utóbbin alapuló magánberuházások.

A keynesi javaslat lényege eszerint nem más, mint hogy a piaci beruházásokat és fogyasztást fel kell váltania az állam által irányított beruházásoknak és fogyasztásnak. A recept tehát végső soron azon a hiten alapul, hogy az állam a piacnál jóval hatékonyabban képes az időlegesen parlagon heverő erőforrásokat bevonni a termelésbe.

Ez azonban a legkevésbé sem magától értetődő. Természetesen mindig vannak olyan beruházások, amelyeket célszerű lehet az államra hagyni, de a vállalati és fogyasztói döntések széles körét aligha szerencsés a kormányzatra bízni. Ezt mutatják nemcsak a tervgazdaság tapasztalatai, de az utóbbi hónapok kudarcot valló mentőcsomagjai is. Az amerikai bankszektor például szabályos fekete lyukként nyelt el tavaly november óta 200 milliárd dollárnyi kormányzati segélyt.

A szkepszist erősíti az a tapasztalat, hogy a mentőcsomagok elemei végül mindig kísértetiesen emlékeztetnek a kormányra ható lobbierők szívügyeire. „Sohasem szabad elszalasztani azokat a lehetőségeket, amelyeket egy komoly válság kínál. Amit korábban nem tudtál megtenni, most megteheted” – adta ki a jelszót nemrég Obama kabinetfőnöke. Fel is bukkant a Képviselőház elé terjesztett „stimulus”-törvénycsomagban a hagyományos szakszervezeti bázisnak számító tömegközlekedés és közoktatás támogatásától a klímakutatáson át a nemzeti művészeti alapig a demokraták szinte összes kedvence. A demokrata szavazótáborra mindez bizonyosan stimulálóan hat majd, a válságtól amúgy is nyögő gazdaság többi részét sokkal inkább megterhelni látszik.

Az állami programok hatékonysági problémáit kénytelen-kelletlen a keynesi válságkezelés mai hirdetői is elismerik, de azzal érvelnek, hogy a kormányzati kiadások multiplikátora nagyobb egynél (Obama szakértői szerint például 1,5 körüli), vagyis egy beruházás a GDP-t a beruházás értékénel nagyobb összeggel növeli. Ekkor az államnak akár sehová sem vezető utakat is megérni építtetnie. Az útért ugyanis semmit sem kell feláldozni (az értéke nemzeti szinten nettó nyereség), és a társadalomban ezen felül még más árukra, szolgáltatásokra elkölthető többletjövedelem is keletkezik.

Ezért – ahogyan a Keynes-tábor egyik vezéralakja, (a nem e témában Nobel-díjas) Paul Krugman fogalmazott – válságban a „költségvetési fegyelem erénye bűnné válik, az óvatosság kockázatos, a gondos körültekintés könnyelműség”. Sőt ezért örvendhetünk még a háborúknak is, amelyek mindennél jobban emelik az állami kiadásokat (persze nem az olyan csip-csup ügyeknek, mint Irak, hanem az igazán nagyoknak, mint amilyen a II. világháború volt).

Ha a józan eszünk tiltakozik, tudnunk kell, hogy jó társaságban van. Az, hogy a Keynesszel mindig is kritikus makroökonómusok (például az e témában Nobel-díjas Robert Lucas vagy Thomas Sargent, Robert Barro, hogy csak a legnevesebbeket említsük) ellenzik a kormányzati kiadások növelésén alapuló „fiskális stimulus” gondolatát, nem meglepő. Elgondolkodtatóbb, hogy hasonló véleményen van a Keynes tágabb munkásságából kiinduló, azt modernizáló „új keynesiánus” iskola jó pár jeles tagja (többek között a szintén Nobel-díjas Edmund Phelps és a tankönyvszerzőként nálunk is ismert Greg Mankiw) is.

Az eredeti Keynes-recept felmelegítőinek replikája: az 1930-as évek óta nem volt ilyen válság, ezért az utóbbi évtizedek elméletei nem használhatók. A szkeptikus viszonválasz: a recept már akkor sem működött. Fontos tudnunk, hogy a világválságnak és a New Dealnek létezik egy olyan értelmezése is, amely szöges ellentétben áll azzal, ami a magyar középiskolai tankönyvekben és az Obama elnöknek készülő szakértői anyagokban szerepel. (Magyarul olvasható nagyszerű áttekintés Paul Johnsoné A modern kor története 9. fejezetében.)

Az „osztrák iskola” szerint (amelynek fő képviselői, Ludwig von Mises és Friedrich Hayek Keynesszel ellentétben pontosan előre látták a válságot) az 1929-es krachhoz korántsem a laissez-faire, hanem az amerikai jegybank Keynes által is szorgalmazott stabilizációs (értsd: manipulatív) kamatpolitikája vezetett. A Fed az 1920-as években a visszaesés legkisebb jelére is a kamatszint csökkentésével reagált. Az „olcsó pénz” meggátolta, hogy a rossz döntéseken alapuló beruházások – kisebb-nagyobb, de korántsem katasztrofális recessziók formájában – „kiszelektálódjanak” a piacról.

A bajt azután tetézte, hogy Hoover elnök – akit csak az amnéziás utókor tart a szabadpiac bajnokának, kortársai a „nagy mérnökként” tisztelték – gőzerővel nekilátott a válság megoldásának. Mint írta: „Egyetlen elnök sem hitt előttem a kormányzati felelősségben ilyen esetekben… az úttörők szerepét kellett eljátszanunk.” Roosevelt pedig folytatta, amit Hoover megkezdett – jóval kisebb elvi szilárdsággal, de bámulatos politikai tehetséggel.

A soha nem látott, a gazdaság minden szegmensére kiterjedő állami beavatkozás végül nemhogy segítette, éppen ellenkezőleg: példátlan módon elmélyítette és elnyújtotta az 1929-ben kezdődő válságot. A nagy állami beruházások, a burjánzó segélyprogramok, a „felelőtlen üzletembereket” gúzsba kötő szabályozások hatására soha nem látott mélységekbe zuhant a magánberuházások szintje, ami hosszú ideig lehetetlenné tette a kilábalást.

Az Obama-csomagot kritizáló, fent említett makroökonómusok a gazdaság stimulálásának különféle alternatíváit vázolták fel a monetáris politikától az adórendszer átalakításáig. Ennyiben ők ugyanúgy Keynes örökösei, mint ahogyan Bush (igen, Bush) és Obama is Hoover, illetve Roosevelt nyomdokain halad. A nagy világválságból leszűrhető tanulság valójában jóval egyszerűbb és radikálisabb annál, mint amit akár az antikeynesiánus közgazdászok többsége ajánl. Hoover elődje, Coolidge elnök az állami segélyt követelő farmereknek azt válaszolta: „Gyakorolják a vallásukat!” Azaz: legjobb, ha az állam nem tesz SEMMIT!

A mítoszokat persze nehéz kikezdeni. Márpedig a New Deal sikere a modern jóléti államot legitimáló talán legfontosabb mítosz. George W. Bush tétova hooveri lépései után Obamával az élen Amerika – a világ rokonszenvétől övezve – újra elindult a roosevelti úton. Nem tanulunk a múlt hibáiból.

(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, a Közjó és Kapitalizmus Intézet munkatársa.)