Jusztina
11 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

A keynesizmus kísértete

2009.02.19. 11:27

"Számosan megkérdőjelezik, hogy Roosevelt helyesen cselekedett, amikor a New Deal idején beavatkozott a gazdaságba. Olyan csatákat vívnak, amelyekről azt hittem, már régen eldőltek.”
Barack Obama

Tanuljunk a múlt sikereiből! Az 1929-es világválsághoz a zabolátlan szabadpiac vezetett, és a John Maynard Keynes által javasolt, a kormányzat aktív szerepvállalására épülő gazdaságpolitika jelentette belőle a kiutat. Ha elejét akarjuk venni a mostani válság elmélyülésének, Keynes receptjét kell követnünk, amely egyszer már bevált, méghozzá leglátványosabban a roosevelti New Deal formájában.

Egyetérteni látszik ebben a demokrata Barack Obamától Ben Bernankén, az ideológiailag el nem kötelezett Fed-elnökön és a gaullista Nicolas Sarkozyn át a szocialista kormányban ténykedő Bajnai Gordonig mindenki. Az egyetértők széles körénél talán csak a konszenzus kialakulásának gyorsasága volt meglepőbb. Aki pedig megkérdőjelezi a javasolt régi-új gyógymódot, ha nem vigyáz, könnyen a politikailag inkorrektek táborában találhatja magát. Már csak ezért is sürgős és fontos feladat felhívni a figyelmet a keynesi recepttel szemben felhozható érvekre. Akad belőlük jópár.

A politikusok előszeretettel fogalmaznak úgy, hogy az állam „megsegíti” a gazdaságot. Mintha az államnak lennének a gazdaságtól független forrásai.

De idézzük fel először is, miben állt Keynes javaslata! Elgondolása szerint egyedül a kormányzati kiadások gyors és igen jelentős növelése – egyfajta „fiskális stimulus” – ránthatja ki a gazdaságot a válságból. A krízis oka, hogy a piaci kereslet visszaesése miatt rengeteg erőforrás (tőke és munkaerő) marad kihasználatlanul. A hiányzó kereslet pedig állami beruházási és támogatási programokkal pótolható. Ha segít az állam, újraindulhatnak a gépsorok, megelőzhetők az elbocsátások. Aki mégis állás nélkül maradna, a kormányzati nagyberuházásokon talál munkát. Ráadásul a kormányzati forrásokból részesülők jövedelme nő, így maguk is keresletet támasztanak a legkülönbözőbb áruk és szolgáltatások iránt. A költségvetési kiadások hatása multiplikálódik, egy dollár kiadás több mint egy dollárral növeli a nemzeti összterméket.

Nézzük a szkeptikusok érveit! A politikusok előszeretettel fogalmaznak úgy, hogy az állam „megsegíti” a gazdaságot. Mintha az államnak lennének a gazdaságtól független forrásai. Természetesen legfeljebb arról lehet szó, hogy a gazdaság segíti meg önmagát a kormányzat közreműködésével. A költségvetési kiadások ugyanis csak a gazdaságban megtermelt jövedelemből finanszírozhatók adó vagy kölcsönök útján. A „fiskális stimulusért” tehát jelentős árat kell fizetni: vagy a lakossági fogyasztás esik vissza, vagy a megtakarítások és az utóbbin alapuló magánberuházások.

A keynesi javaslat lényege eszerint nem más, mint hogy a piaci beruházásokat és fogyasztást fel kell váltania az állam által irányított beruházásoknak és fogyasztásnak. A recept tehát végső soron azon a hiten alapul, hogy az állam a piacnál jóval hatékonyabban képes az időlegesen parlagon heverő erőforrásokat bevonni a termelésbe.

Ez azonban a legkevésbé sem magától értetődő. Természetesen mindig vannak olyan beruházások, amelyeket célszerű lehet az államra hagyni, de a vállalati és fogyasztói döntések széles körét aligha szerencsés a kormányzatra bízni. Ezt mutatják nemcsak a tervgazdaság tapasztalatai, de az utóbbi hónapok kudarcot valló mentőcsomagjai is. Az amerikai bankszektor például szabályos fekete lyukként nyelt el tavaly november óta 200 milliárd dollárnyi kormányzati segélyt.

...a mentőcsomagok elemei végül mindig kísértetiesen emlékeztetnek a kormányra ható lobbierők szívügyeire.

A szkepszist erősíti az a tapasztalat, hogy a mentőcsomagok elemei végül mindig kísértetiesen emlékeztetnek a kormányra ható lobbierők szívügyeire. „Sohasem szabad elszalasztani azokat a lehetőségeket, amelyeket egy komoly válság kínál. Amit korábban nem tudtál megtenni, most megteheted” – adta ki a jelszót nemrég Obama kabinetfőnöke. Fel is bukkant a Képviselőház elé terjesztett „stimulus”-törvénycsomagban a hagyományos szakszervezeti bázisnak számító tömegközlekedés és közoktatás támogatásától a klímakutatáson át a nemzeti művészeti alapig a demokraták szinte összes kedvence. A demokrata szavazótáborra mindez bizonyosan stimulálóan hat majd, a válságtól amúgy is nyögő gazdaság többi részét sokkal inkább megterhelni látszik.

Az állami programok hatékonysági problémáit kénytelen-kelletlen a keynesi válságkezelés mai hirdetői is elismerik, de azzal érvelnek, hogy a kormányzati kiadások multiplikátora nagyobb egynél (Obama szakértői szerint például 1,5 körüli), vagyis egy beruházás a GDP-t a beruházás értékénel nagyobb összeggel növeli. Ekkor az államnak akár sehová sem vezető utakat is megérni építtetnie. Az útért ugyanis semmit sem kell feláldozni (az értéke nemzeti szinten nettó nyereség), és a társadalomban ezen felül még más árukra, szolgáltatásokra elkölthető többletjövedelem is keletkezik.

Ezért – ahogyan a Keynes-tábor egyik vezéralakja, (a nem e témában Nobel-díjas) Paul Krugman fogalmazott – válságban a „költségvetési fegyelem erénye bűnné válik, az óvatosság kockázatos, a gondos körültekintés könnyelműség”. Sőt ezért örvendhetünk még a háborúknak is, amelyek mindennél jobban emelik az állami kiadásokat (persze nem az olyan csip-csup ügyeknek, mint Irak, hanem az igazán nagyoknak, mint amilyen a II. világháború volt).

Ha a józan eszünk tiltakozik, tudnunk kell, hogy jó társaságban van. Az, hogy a Keynesszel mindig is kritikus makroökonómusok (például az e témában Nobel-díjas Robert Lucas vagy Thomas Sargent, Robert Barro, hogy csak a legnevesebbeket említsük) ellenzik a kormányzati kiadások növelésén alapuló „fiskális stimulus” gondolatát, nem meglepő. Elgondolkodtatóbb, hogy hasonló véleményen van a Keynes tágabb munkásságából kiinduló, azt modernizáló „új keynesiánus” iskola jó pár jeles tagja (többek között a szintén Nobel-díjas Edmund Phelps és a tankönyvszerzőként nálunk is ismert Greg Mankiw) is.

...az 1929-es krachhoz korántsem a laissez-faire, hanem az amerikai jegybank Keynes által is szorgalmazott  kamatpolitikája vezetett.

Az eredeti Keynes-recept felmelegítőinek replikája: az 1930-as évek óta nem volt ilyen válság, ezért az utóbbi évtizedek elméletei nem használhatók. A szkeptikus viszonválasz: a recept már akkor sem működött. Fontos tudnunk, hogy a világválságnak és a New Dealnek létezik egy olyan értelmezése is, amely szöges ellentétben áll azzal, ami a magyar középiskolai tankönyvekben és az Obama elnöknek készülő szakértői anyagokban szerepel. (Magyarul olvasható nagyszerű áttekintés Paul Johnsoné A modern kor története 9. fejezetében.)

Az „osztrák iskola” szerint (amelynek fő képviselői, Ludwig von Mises és Friedrich Hayek Keynesszel ellentétben pontosan előre látták a válságot) az 1929-es krachhoz korántsem a laissez-faire, hanem az amerikai jegybank Keynes által is szorgalmazott stabilizációs (értsd: manipulatív) kamatpolitikája vezetett. A Fed az 1920-as években a visszaesés legkisebb jelére is a kamatszint csökkentésével reagált. Az „olcsó pénz” meggátolta, hogy a rossz döntéseken alapuló beruházások – kisebb-nagyobb, de korántsem katasztrofális recessziók formájában – „kiszelektálódjanak” a piacról.

A bajt azután tetézte, hogy Hoover elnök – akit csak az amnéziás utókor tart a szabadpiac bajnokának, kortársai a „nagy mérnökként” tisztelték – gőzerővel nekilátott a válság megoldásának. Mint írta: „Egyetlen elnök sem hitt előttem a kormányzati felelősségben ilyen esetekben… az úttörők szerepét kellett eljátszanunk.” Roosevelt pedig folytatta, amit Hoover megkezdett – jóval kisebb elvi szilárdsággal, de bámulatos politikai tehetséggel.

A soha nem látott, a gazdaság minden szegmensére kiterjedő állami beavatkozás végül nemhogy segítette, éppen ellenkezőleg: példátlan módon elmélyítette és elnyújtotta az 1929-ben kezdődő válságot. A nagy állami beruházások, a burjánzó segélyprogramok, a „felelőtlen üzletembereket” gúzsba kötő szabályozások hatására soha nem látott mélységekbe zuhant a magánberuházások szintje, ami hosszú ideig lehetetlenné tette a kilábalást.

Az Obama-csomagot kritizáló, fent említett makroökonómusok a gazdaság stimulálásának különféle alternatíváit vázolták fel a monetáris politikától az adórendszer átalakításáig. Ennyiben ők ugyanúgy Keynes örökösei, mint ahogyan Bush (igen, Bush) és Obama is Hoover, illetve Roosevelt nyomdokain halad. A nagy világválságból leszűrhető tanulság valójában jóval egyszerűbb és radikálisabb annál, mint amit akár az antikeynesiánus közgazdászok többsége ajánl. Hoover elődje, Coolidge elnök az állami segélyt követelő farmereknek azt válaszolta: „Gyakorolják a vallásukat!” Azaz: legjobb, ha az állam nem tesz SEMMIT!

A mítoszokat persze nehéz kikezdeni. Márpedig a New Deal sikere a modern jóléti államot legitimáló talán legfontosabb mítosz. George W. Bush tétova hooveri lépései után Obamával az élen Amerika – a világ rokonszenvétől övezve – újra elindult a roosevelti úton. Nem tanulunk a múlt hibáiból.

(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, a Közjó és Kapitalizmus Intézet munkatársa.)