Jövő idő IV. – A parazita demokráciák végnapjai

Az emberiség történelme során azok a társadalmi berendezkedések (gazdasági és hatalmi struktúrák) váltak sikeressé, amelyek meg tudták szervezni a rendszer fennmaradását, és csak addig, amíg biztosítani tudták a fenntartás finanszírozhatóságát.

A rendszer fennmaradása számtalan tényezőn múlik. Szükséges hozzá a társadalom egészére hatást gyakorolni képes rétegek, osztályok támogatása, a hatalmi struktúra elfogadása és azonosulás a rendszer céljaival. Kell hozzá a gazdasági erőforrásokat előállító szerveződések támogató együttműködése. Egy emberi csoportosulás a társadalmi helyzet és az egyéni vélekedés szempontjából sohasem homogén. Amennyiben a többség a rendszer fenntartása mellett van, fölébe tud kerekedni a rendszerrel elégedetlen, esetleg azt támadó erőknek. A rendszernek azonban megfelelő védekező mechanizmusokat kell működtetnie a fennmaradását veszélyeztető hatásokkal szemben.

Ezek a hatások egyrészt külsők, másrészt belsők. A történelem azt bizonyítja, hogy – meglepő módon – a rendszer létét veszélyeztető külső hatások ellen könnyebb védekezni. A legnagyobb birodalmak általában belső bomlás következtében omlottak össze (római birodalom, szovjet birodalom stb.).

Tételezzük fel, hogy egy társadalmi rendszer gazdasági és politikai alapmechanizmusai (beleértve a külső-belső védelmi mechanizmusokat is) kiépültek. A belső stabilitás ezek után az alábbi három tényező érvényesülésén múlik.

1. Biztosítja-e a rendszer az egyes rétegeknek a társadalmi mobilitás lehetőségét?
Stabilabb a rendszer, több a támogatója, ha egy kevésbé vonzó helyzetben levő egyén bízhat benne, hogy amennyiben a játékszabályokat elfogadva társadalmilag hasznos tevékenységet végez, akkor ő vagy gyermeke jobb helyzetbe kerül majd.

2. A tehetségnek, szorgalomnak, igyekezetnek van-e jutalma?
Ki boldogul jobban az életben: aki társadalmilag hasznos tevékenységet végez, vagy az, aki vét a közösség szabályai, értékrendje ellen? A szabályok áthágása persze mindig könnyebb boldogulást ígér, de mi történik azokkal, akikről kiderül, hogy vétettek a közös normák ellen: megússzák vagy példamutató büntetést kapnak?

3. Tisztelhető-e a kialakult rendszer, vannak-e morális értékei? Tudnak-e a közösség tagjai azonosulni a rendszer fennmaradását biztosító eljárásokkal, módszerekkel?

A birodalmak fennmaradásának fenti alapelveit Konfuciusz foglalta össze Krisztus előtt ötszáz évvel. A mai napig bármely társadalmi berendezkedés belső stabilitása, várható jövője meghatározható azzal, hogy megvizsgáljuk ezeknek az alapelveknek az érvényesülését. Természetesen a birodalmak is változnak, fejlődnek, átalakulnak. Egy adott életszakaszukban más és más módon érvényesülnek a belső stabilitás alapelvei. Bizonyos rendszerek merevebbek, mások rugalmasabbak, hatékonyabban képesek a fennmaradást veszélyeztető problémák kezelésére.

Az emberiség eddigi legrugalmasabb szerveződési formája a demokrácia – volt.

Szabadság, egyenlőség, szabad akarat

A demokrácia idealizált gazdasági alapja az a termelési forma, amiben nagyon sokan vesznek részt az értékek előállításában. A gazdasági rendszer definiált alapelve, hogy bárki szabadon bekapcsolódhat a termelési folyamatba, és tehetsége, szorgalma függvényében sikereket érhet el. Az üzleti tevékenység nincs a hatalom engedélyéhez vagy születési előjoghoz kötve. A társadalmi mobilitás elvileg korlátlan, a társadalom morális alapértékei: a szabadság, az egyenlőség és a szabad akarat.

Az persze nagyon hamar világossá vált, hogy a szabad verseny ebben az idealizált formában nem létezhet, de a demokrácia életképességét bizonyítja, hogy az oligopolista termelési forma (ami erősen korlátozza a szabad piacra lépést) idején élte Amerikában a virágkorát az 50-es 60-as években.

A kor közgazdászai annyira hittek a demokrácia és a szabad verseny szimbiózisában, hogy a kettőt létezhetetlennek tartották egymás nélkül. Általános volt a vélekedés, hogy a szabad versenyes kapitalizmus végül demokratikus államberendezkedéshez vezet. Ezt az elméletet talán Francis Fukuyama fejtette ki a legrészletesebben A történelem vége és az utolsó ember c. korszakos jelentőségű (később egyébként saját maga által megcáfolt) könyvében.

Mi tette az amerikai demokratikus kapitalizmust olyan sikeressé a II. világháború utáni évtizedekben? Egyértelműen az alkukényszer! Nem volt a társadalomban egyetlen jelentős érdekcsoport sem, amelyik a többire tudta volna kényszeríteni az akaratát. Számos erős érdekcsoport létezett (pártok, ágazati gazdasági szövetségek, szakszervezetek, civil szervezetek stb.), de többséget csak szövetségek kötésével lehetett elérni. Ezek a szövetségek a célok és érdekek mentén születtek, majd felbomlottak, és egy másik cél elérése érdekében másik szövetség jött létre.

A politikai képviselet területén is volt lehetőség a „szabad piacra lépésre”. Sem beláthatatlan összegű tőkére, sem a média szelektív jóindulatára nem volt szükség ahhoz, hogy valaki a törekvéseit, eszméit megismertesse a közvéleménnyel. A gazdasági sikeresség legfontosabb kritériuma az volt, hogy a vállalatok érdekei egybeestek az állam érdekeivel („ami jó a GM-nek, az jó Amerikának!”). Az állampolgári elégedettség pedig egybeesett a fogyasztói elégedettséggel.

Mára ez a helyzet gyökeresen megváltozott, a demokratikusnak nevezett államforma súlyos válságba került!

A tőke már nem tűr korlátozást

A globalizáció hatására a vállalatok kiléptek a nemzeti keretek közül. Ma már a gazdaság alapjának tekinthető nagyvállalatok érdekei nem esnek egybe a nemzetállamok érdekeivel! A felgyorsult műszaki fejlődésnek köszönhetően a termékek, szolgáltatások egyre kifinomultabbak, egyre személyre szabottabbak. Nem a nagy szériás gyártás az alapvető versenyelőny, hanem a személyreszabottság, a gyors logisztika, a folyamatos műszaki fejlődés, a rugalmas működés.

A globális verseny miatt a folyamatos költségcsökkentés nem az extraprofit elérésének eszköze, hanem az életbemaradás kritériuma. A nemzetközi termelési szerkezet nem tűr meg semmiféle korlátozást. A világon deregulációs hullám söpört végig, és uralkodó gazdaságszervezési elmélet lett a liberalizmus. Mára a világgazdaság látszólagos sikerei a nemzetállamok intézményrendszerének fenntartási (főleg finanszírozási) problémáival társulnak. Az egyén elégedett az életével mint fogyasztó, de növekvő aggodalommal szemléli a környezetét mint állampolgár.

A politikai képviselet területén megszűnt az alkukényszer. A szakszervezetek áldozatul estek a kíméletlen gazdasági hatékonyságnövelésnek. Az iparági gazdasági szövetségeket súlytalanná teszi a nemzetközi verseny. A legtöbb demokratikus kapitalista államban kétpártrendszer alakult ki. A két párt nem alkudozik, hanem háborúzik egymással. Újabb pártok megjelenésére vajmi csekély az esély, nagy bajnak vagy sok pénznek kell lennie ahhoz, hogy a politikailag tagolt médiában valamilyen üzenet teret tudjon kapni.

Az érdekcsoportok közötti alkuk elmaradásával az eszmék és értékek is háttérbe szorultak a politikában. A hatalmi harc megvívásához bőven elegendő, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Az általános választójog és a politikailag tagolt tömegtájékoztatás rendszerében a szavazatokat nem a szűk értelmiségi réteg, hanem a széles tömegek megnyerésével lehet maximalizálni. A tömegek nem igénylik, és nem is értik a bonyolult okoskodásokat. Egy dolgot viszont nagyon is jól értenek: jobban fog nekik menni a jövőben, vagy rosszabbul?

Ennek a meglehetősen egyszerű működési mechanizmusnak tudható be, hogy a politikai küzdelem ma lényegében a népjólétről szól. Ne higgyük, hogy a politikusoknak nincs pontos helyzetképük az általuk működtetett hatalmi struktúra problémáiról. Sőt: valószínűleg még megoldási elképzeléseik is vannak, csak nem merik nyilvánosan kimondani őket, mert akkor elveszítik a következő választást.

Illegalitásban keletkeznek a nemzetmentő forgatókönyvek, mert ha idő előtt kiderül, oda a kormányzás lehetősége. Tömegdemokráciában egyszerűen rossz a célfüggvény: a választás megnyerése érdekében a politikusok nem foglalkozhatnak a társadalmi hatékonyság problémáival, csak a népjóléti kérdésekkel!

A nyitott rendszer könnyen sebezhető

Külön probléma a demokratikus társadalmi rendszerek által biztosított szabadság. Minél nyitottabb egy rendszer (és ez nem csak a társadalmi rendszerekre igaz), minél nagyobb szabadságot enged a rendszer egyes elemeinek, annál nehezebb fellépni a rendszert tudatosan bomlasztók, a rendszer adta szabadsággal szándékosan visszaélők ellen. A számítógépes hálózatokban komoly problémát jelentenek a vírusok, a globális e-mail forgalomból közel 40%-ot tesznek ki a spamek, a nyitott társadalmakban nagyon nehéz küzdeni a terrorizmus ellen.

A társadalmi szabályok felrúgása általában rövid távú előnyökkel és hosszú távú hátrányokkal jár. De mi van akkor, ha maguk a rendszer működtetői kezdik el a rövid távú előnyöket preferálni, hiszen ki tudja, hogy visszakerül-e még valaha az a politikus a hatalomba? Egy komoly állami fejlesztési program körül bábáskodni, háborús újjáépítést szervezni, autópályákat, víztározókat, hidakat, metrót építeni közpénzből – valamiért mind-mind a politikusok kedvenc időtöltései közé tartoznak.

Elmondhatjuk, hogy mára a liberális demokratikus rendszerek központi problémájává vált a parazitizmus! A politikusok és a gátlástalan üzletemberek a korrupciós eljárásokon keresztül közvetlenül is pazarolják a közjavakat, de sokkal nagyobb károkat okoznak a szavazatszerzés érdekében a választópolgároknak biztosított indokolatlan és gyenge hatékonyságú közszolgáltatások fenntartásával. A „kéz kezet piszkít” közmegegyezés mindaddig működik, amíg az állam finanszírozni tudja.

Nem a nagy világgazdasági válság okozza az államok finanszírozási problémáit, az csak felnagyította, és a felszínre hozta a rendszer abszurd működését (lásd részletesebben: Jövő idő V/III. – A világ újrafelosztása)!

Mára már a választók is tömegesen érzik, hogy valami nagyon nincs rendben a rendszer működésével, és az EP-választáson a radikális pártokra leadott szavazataikkal üzentek a hatalmon lévőknek – pánikhullámot indítva el egész Európában.

Meghaladni a demokratikus kapitalizmust

Vegyük hát számba, hogy milyen megoldási lehetőségek mutatkoznak a demokratikus kapitalizmus jelenlegi struktúrájának megújítására, esetleg meghaladására?

Sajnos, a józan ész erejében nem nagyon bízhatunk, a társadalmi átrendeződési folyamatok valószínűleg autonóm módon, a maguk belső törvényszerűségei szerint zajlanak majd le. A Homo Sapiens, aki az egyén szintjén rendkívül intelligens, minél nagyobb létszámú csoportokat képez, döntési képességében annál jobban közelít a borélesztő gondolkodási szintjéhez. A borélesztő gomba gondtalanul él a mustban, élvezi a cukorbőséget, gondtalanul szaporodik, és alkoholt ürít. Egészen addig, míg az ürüléke el nem éri a 14% körüli alkoholfokot, akkor elpusztul a saját ürülékében.

A jövő stabil gazdasági-társadalmi berendezkedésének csak az lehet az alapja, hogy a gazdaság termelési folyamatainak és az emberi társadalom önszerveződésének hasonló alapelvek szerint kell megvalósulnia. A világgazdaság ma globális, míg a politikai hatalmat nemzetállamok gyakorolják. Vagy a politikai rendszert kell nemzetközivé tenni, vagy a vállalatokat kell ismét nemzeti keretek közé szorítani! Egyik sem tűnik egyszerűnek.

a) Középutas megoldás lehet, hogy földrésznyi méretű gazdasági és politikai rendszerek jönnek létre.

Új lendületet kap az európai integráció, erősödik a központi hatalom, és gyengül a tagállamok önállósága. Az európai vállalatokat visszakényszerítik Európán belülre, amit pl. a Német állam a saját vállalataival a hazai off-shore hisztériához hasonló erkölcsi zsarolásos módszerekkel már meg is kezdett. A külkereskedelem és a tőke nemzetközi áramlása ebben a modellben erősen korlátozott, alá van rendelve a stabilitási szempontoknak.

Pont Magyarország példája mutatja, hogy nem kell félni egy nemzetközi politikai rendszertől, nem sok változást hozna az átlagember életében. Az államháztartási finanszírozási problémák miatt a helyi politikusok mozgástere gyakorlatilag nulla. Vagyis rövid távon nincs nagy szükség helyi politikusokra, hiszen nincs miről dönteniük. Remekül elboldogulna a fizetőképesség fenntartásával egy ügyvezető típusú kormány is – esetleg az IMF pénzügyi biztosának felügyelete alatt. Soká lesz még az az idő, amikor a helyi politikusok érdemi alternatívák közt válogathatnak.

b) Akár marad a nemzetállam a politikai rendszer alapja, akár magasabb szintre lép a társadalmi önszerveződés – ha marad a demokratikus állami berendezkedés –, akkor is összhangot kell teremteni az egyén érdeke (választói preferenciái) és a közösség érdeke között. Nem biztosítható a rendszer stabilitása, ha a választó azt a politikusi magatartást díjazza, amelyik többet juttat neki a közösből, figyelmen kívül hagyva, hogy ki fogja mindezt finanszírozni.

Ha szempont a rendszer finanszírozhatósága, akkor azt a választásoknál figyelembe kell venni! Ez sehogy máshogy nem oldható meg, csak az általános választójog korlátozásával. Rendelkezhet választójoggal minden állampolgár, aki részt vállal a közös terhek finanszírozásából. Aki csak a közösen összeadott pénz elköltésében szeretne részt venni, az is élhet teljes értékű életet, de ne döntsön az ország sorsáról.

c) Azt se zárjuk ki, hogy a kétpárti demokráciákban esetleg valamelyik párt „történelmi győzelmet” arat ellenfele fölött. Ebben az esetben lényegében egypárti diktatúra alakulhat ki. Diktatúra persze úgy is létrejöhet, ha egy társadalmi csoport vagy személy magához ragadja a hatalmat – sőt ez akár a demokratikus keretrendszeren belül is megtörténhet.

A diktatúrák általában nagyon hatékonyak a súlyos társadalmi, gazdasági problémák megoldásában. Különböző módozataik és fokozataik lehetnek a Hitler-féle agresszív terjeszkedő diktatúrától a Kínai tekintélyelvű kapitalizmuson át a Churchill-féle fokozott személyes hatalomig.

A diktatúrák történetét tanulmányozva három életszakaszt különíthetünk el. Az elsőben általában megoldódnak azok a problémák, amelyek a diktatúrát életre hívták. Ebben a fázisban a diktatúrák a társadalmi fejlődés eszközei. A második fázisban felszínre kerülnek a társadalmi mobilitással, az emberi jogokkal kapcsolatos gondok, és növekszik a rendszer ellenzőinek száma. A harmadik fázisban a hatalom kemény védekezésre kényszerül a létét támadókkal szemben, ennek a védekezésnek általában sem erkölcsi, sem jogi korlátai nincsenek. Ez a fázis a történelemben már sokszor vezetett népirtáshoz, ami elhomályosítja a diktatúrák első életszakaszban elért eredményeit.

Churchill élete azért is érdekes példa, mert – bár példátlan hatalom összpontosult a kezében a II. világháború alatt – vitathatatlan érdemei ellenére elvesztette az 1945-ös választásokat, viszont 1951-ben ismét vissza tudott térni a miniszterelnöki székbe. A brit demokrácia eléggé erős volt ahhoz, hogy életre hívjon egy puha diktatúrát a háborús veszély túlélése céljából, majd az első életszakasz végén képes volt azt megszüntetni.

A puha diktatúrák (pl. Charles de Gaulle, Kádár János stb.) komoly szerepet töltöttek be Európa életében még a közelmúltban is, sőt korunknak is részei (pl. Oroszország).

Véleményem szerint jövőbeni megjelenésüket reális esélyként kell kezelni.

(A szerző közgazdász,
a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola stratégiai igazgatója.)