Egyre jobb ez a világ

A 21. század éppen véget érő első évtizede nagyon jól sikerült. A világ jó irányba megy.

Akkor is igaz ez, ha annyi bajról szokás beszélni: háborúk, terrorizmus, gazdasági világválság, éghajlatváltozás, katasztrófák és hazug politikusok, mocskos BKV. Azonban minden baj és aggodalom ellenére a dolgok jó irányba mennek, most már 20 éve szakadatlanul. Az 1989-cel kezdődött új korszak szebb, és több embernek okozhat boldogságot, mint bármelyik az írott történelem kezdete óta.

Internet

Az elmúlt évtized legfontosabb eseménye kétségkívül az internet elterjedése volt. Alapjaiban változtatta meg a fejlett világ hétköznapjait, és egyértelműen nagyon jó irányba mutató változás ez.

Nevetséges lenne hosszan méltatni, ahogy a vízöblítéses WC jelentőségét sem kell hangoztatni. Egyszerűen képzelje el, hogy holnaptól nincs.

A kényelmet, szórakozást, barátkozást segítő funkciói a legfontosabbak, ezek teszik ugyanis az életet jobbá.

Ráadásul az egyéni komfortérzet fokozásán kívül sok járulékos, szintén nagyon pozitív változást indított el. Éppen átalakítja a műveltség jelentését: a lexikális tudás helyett a kreativitást igénylő, összefüggéseket kereső gondolkodás felé kényszeríti az emberiséget. Kit érdekel, hogy hányban volt a mohácsi csata, amikor mindenki a zsebében lévő eszközzel azonnal megnézheti? Kérdezni már csak bonyolultabb, gondolkodást igénylő dolgokat van értelme, ezt lassan felismerik majd a közoktatásban is. És ettől okosabbak, kezdeményezőbbek lesznek az emberek.

Lemészárolhatnának több ezer civilt most Srebrenicában úgy, ahogy ez a 90-es évek derekán történt? Kevésbé valószínű. Nem azért, mert az emberek jobbak lettek. Hanem mert ott most jónéhányan az egész ostromot végigblogolnák, a mészárlás képeit körbeküldenék, és a közelben lévő holland ENSZ-csapatoknak kínosabb lenne tétlenkedésük. (Egy holland miniszterelnök belebukott Srebrenicába, évekkel a tragédia után, mire sok vallomás megvizsgálásával egy bizottság jelentést tett.) Ahol ott az internet, ott már nem lehet úgy kegyetlenkedni, mint történt ez alig tíz éve Boszniában vagy Csecsenföldön, vagy történik most is Észak-Koreában, Kongóban és néhány egyéb, az internettől elzárt területen.

Abu Gréb pontosan a digitális képek gyors terjeszthetősége által okozott megbotránkozást, és járult hozzá az egész iraki háború stratégiájának újragondolásához. Pedig mi volt e néhány elítélt megkínzása akár egy falu kiirtásához képest? A teheráni tüntetőket idén csak mellékutcákban, kis létszámban verték félholtra, a civilek által élőben közvetített tüntetéseket nem merték úgy szétverni, mint tették ezt mondjuk a kínai kommunisták a Tienanmen téren 1989-ben. (Azóta a tüntetők létszámának csökkenésével bátrabb lett az iráni diktatúra is.)

A háborúk vagy az állami terror persze nem múltak el. De egyre szűkül a tér, ahol tízezer éves szokásuk szerint pusztíthatnak. 1945-ben két atombombával meg lehetett oldani a Japán elleni háború befejezését. Technológiai értelemben most se kellene sokat vacakolni Irakkal, Afganisztánnal, Gázával vagy bármivel, sőt a NATO technikai fölénye egyértelműbb, mint bármilyen hadseregé valaha volt. Mégse lehet a háborúkat úgy megvívni már, mint ahogy az emberiség megszokta, elmúlt az „akié a föld, azé a hatalom” átlátható elve. A folyamat nem most kezdődött, a vietnami harcoktól is erősen elvette az amerikaiak kedvét néhány fotó és újságcikk. De azáltal, hogy a bolygó igen jelentős részén az emberek lehetőséget kaptak, hogy élőben tudósítsanak a házuk elől, végképp kényelmetlenné vált a hagyományos háborúk megvívása. Meg lehet csinálni, csak sokkal kényelmetlenebb. És ettől biztonságosabb lett a világ.

Az évtized aggodalma

Mindig kell valami, amiért aggódhatnak az emberek. Világvége, törökök, éhezés, pestis – minden kornak megvan a maga általános félelme. A 80-as években az atomháborútól kellett tartani, most pedig a melegebb időtől. A kettő között akkor is ég és föld a különbség, ha nagyon komolyan vesszük a globális felmelegedés miatti izgulást.

Az évtized első felének a globális riogatása a terrorizmusról szólt. Történt néhány véres, szörnyű támadás a fejlett világban (New York, Washington, London, Madrid) de a sokat jósolt apokalipszis szerencsére elmaradt. Az iraki és afganisztáni háborúk ellenére sem tört ki a civilizációk harca, és semmi sem utal arra, hogy ez rövidesen bekövetkezne. Az évtized derekától a nagy terrorfenyegetés helyett fokozatosan a klímakérdés vette át a főszerepet az aktuális, „A világot fenyegető mumus” című drámában. Hogy a nyugati titkosszolgálatok zsenialitása vagy a dzsihád gyengesége lehet-e a háttérben, az szinte mindegy is. Mindenesetre az iszlám és a keresztény világ kapcsolata ha nem is kiváló, de egyáltalán nem vérgőzös. Ugye hogy simán elmenne Egyiptomba nyaralni?

A nagy Mohamed-Jézus háború helyett az energiatakarékosság, szélerőművek, napelemek kerültek elő. A nagy melegedéssel járó fenyegetés, illetve a zöld tervek egyáltalán nem széplelkű álmodozásról szólnak, nagyon komoly és világos hatalmi érdek van mögöttük, de mindenképpen az utóbbi évezredek leghumánusabb nagyhatalmi törekvéséről van szó.

A klímaküzdelem két kulcsa ugyanis, hogy a mostani legerősebbek fenntarthassák technológiai fölényüket, illetve ne legyenek kiszolgáltatva ócska diktátoroknak. Vagyis a fogyatkozó készletek ne rontsák az életszínvonalukat, és ne az orosz, szaúdi és venezuelai méltóságok zsarolják a demokráciákat. Az olaj és a gáz kiváltására irányuló, zöld köntösbe bújtatott törekvések lényege, hogy az USA és az EU területén épüljön ki az alternatív energiahordozókon alapuló új technológia. Ezzel a nyugatiak versenyben tarthatják magukat az olcsóbb, de kényelmetlenebbül élő ázsiai dolgozókkal szemben. Vagyis nem kell lemondani a 23 nap szabadságról, a 8 órás munkanapról vagy a sok finomságról, újra lesz gyár és tőkefelhalmozás.

Ha sikerül az új energiáról szóló fordulat, akkor attól a világ még jobb hely lesz, és ha az egész mögött egy erős környezetvédő ideológia áll, az is csak jót hozhat a világra. Ennél veszélytelenebb imperializmus még nem volt.

Nőtt a nyugat

Ha elfogadjuk, hogy a legboldogabbnak a kapitalizmuson alapuló polgári demokráciában lehet lenni, akkor nyilvánvalóan jobb lett a világ az elmúlt tíz évben. Márpedig kiindulópontnak elfogadhatjuk, hogy az északi féltekén Seattle és Záhony között sokkal jobb élni, mint Záhony és Seattle között. Az összes többi hely nagyobbik részén izgulni kell azért, hogy legyen elég ennivaló, meg nagyon kevés szabadideje jut az emberek többségének szórakozásra, alig van lehetőségük művelődni, szabadon szexuális partnert választani, vagy éppen kedvük szerint politizálni.

E jóléttel és szabadsággal teli, bő másfél kontinens nagyobb lett. A folyamat már 1989-ben elkezdődött, de a NATO és az EU 2002-es és 2004-es bővítéseivel betetőződött. Ebben az évtizedben Európában a stabil polgári világ határa még keletebbre tolódott. Nyilván a szövetségekhez tartozás önmagában nem garancia a boldogságra és a gazdagságra, de olyan szabályrendszert kényszerít a résztvevőkre, ami a vérre menő elhajlásokat nagyon jó eséllyel kizárja. A biztonságos és leginkább élhető övezet ráadásul terjeszkedik, most éppen a Balkán felé. Ukrajnában és Grúziában van most már az atlanti-orosz befolyás frontvonala, ami annak tekintetében, hogy az ütközéspont 20 éve még Berlinben volt, mindenképpen remek fejlemény.

De nemcsak elvi szinten lett élhetőbb a világ. Az elmúló évtizedben sok helyen enyhítettek olyan abszurd, életeket értelmetlenül megnyomorító törvényeken, amelyektől senkinek sem lett jobb, viszont sokaknak volt rosszabb. A melegek házasodási joga vagy a kábítószer-fogyasztás dekrimininalizálása ugyan még a nyugati világban sem általános, de ahol módosítottak a szabadságjogokon, ott mindig kiterjesztették, sehol sem korlátozták azokat. Sőt a szabadságjogok bizonyos köre még a szabadnak nem mondható vidékeken is bővültek. Kína például továbbra sem szabad, de a vállalkozás szabadsága tízmillióknak adott lehetőséget egy kényelmesebb életre.

A válság sem zabált fel

Az évtized végének nagy traumája a világgazdasági válság volt, ami tovább nyomaszt még a következő években is. Ugyanakkor eddig úgy tűnik, hogy a 30-as évek elejéhez hasonlítható nagy összeomlás nem okoz most akkora megrázkódtatást. Elképesztő mennyiségű pénz tűnt el a világgazdaságból, amiért a nyugati kormányok hatalmas árat fizettek és új adósságuk terhét sokáig nyögik majd. Sokszor improvizált, utolsó pillanatokban hozott döntésekkel mentették meg ezt a világcéget, vagy hagyták dőlni a másikat, nem volt világos világmegváltó program, de a nagy önvédelmi manőversorozat eddig működőképesnek látszik. Sokaknak lett rosszabb az élete a válság miatt, de éhínség vagy akár a társadalmi rendet alapjaiban fenyegető általános elszegényedés közelébe sem jutott a fejlett világ.

Nem a túlélés már a kérdés

Természetesen a történelmi események önmagukban még nem kell hogy meghatározzák az egyének boldogságát. De az mégis alapjaiban határozza meg az egyéni boldogulás lehetőségeit, hogy emberek tömegeinek most nem kell attól félniük, hogy csak úgy megölik vagy börtönbe vetik őket. A nagyapám (született 1923-ban) volt hogy éhezett, és volt hogy csak úgy meg akarták ölni. Az apósom (született 1939-ben) volt hogy börtönbe került néhány legépelt mondatért. Az apám (született 1952-ben) élete társadalmi tragédiája, hogy a mostani válság ellehetetlenítette ipari fejlesztésekre épülő kisvállalkozását.

Bőven van min háborogni, bőven van min kiborulni és szenvedni is. Azonban egyre kevesebb embernek van szó szerint életbe vágó problémája.