Azt mondták, hogy bízzunk bennük

Egy októberi napon levelet hozott a postás Ricsinek. Azért neki, mert amikor 2007 végén kiderült, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség újításként csak legalább háromtagú borászkonzorciumok pályázatait hajlandó befogadni, Figula Mihállyal összenevettünk, és rögtön tudtuk, csak a legfiatalabbra lőcsölhetjük rá a konzorcium vezetését. "Sajnálattal értesítem, hogy pályázatát nem áll módunkban befogadni és értékelni, mert a jogosultsági kritériumoknak nem tett eleget az alábbiak miatt."

Tudtuk, hogy megint veszély fenyegeti a hosszú ideje vajúdó pályázatot. Ricsiék háztetőjét fél éve két-három önkéntes foltozgatta, amikor a munkaügyi felügyelet frusztrált ellenőre arra járt. Mérges lehetett, mert a túlparti lapályi völgyhíd hetvenmilliárdos beruházásán nem tudta lebuktatni az illegálisan foglalkoztatott néhány száz feketemunkást. Most nemes bosszút állt. Ez a kft. itt volt, nem tűnt el, rögtön bevallották a kiskönyv nélküli tetőfedők, hogy biztonsági felszereléssel sem rendelkeznek. Akit munkaügyi bírság megfizetésére ítélnek, az nem is pályázhat.

Rossz csillagzat alatt született ez a pályázat.

2008 márciusában, miután Misi meghalt, és a pályázat első fordulójából az audiovizuális output indikátor hiányosságai miatt kipenderítettek bennünket, elmeséltem a történetet az Indexen. Már másnap csöngött a telefon, és az NFÜ kommunikációs igazgatóját kapcsolták. A szimpatikus hölgy elmesélte, hogy a cikk felébresztette az érdeklődését a pályázatunk iránt, amit elolvasott, kiemelkedően értékesnek ítélt, és mostantól személyesen nyomon követi. Megdicsérte a stílusomat, és megállapodtunk egy személyes találkozóban.

Az NFÜ székházában családias hangulatú megbeszélésen arról tájékoztatott, hogy a pályázatot átnézték, befogadják, és erről rövidesen értesítést kapunk. Alig több mint két hónap telt el, és valóban megérkezett a befogadó levél. Azok, akik nem írtak cikket az Indexen, soha nem tudták meg, hogy az audiovizuális output indikátor, ami miatt az ő pályázataik is elbuktak, valójában nem is vonatkozik rájuk.

Úgy éreztem magam, mint a Kádár-korszakban azok a panaszosok, akiknek a tv elintézte a problémáit. Csöppet szégyelltem magamat, hogy a többiek miatt nem hangoskodom, de konzorciumi társaimmal jobban már nem szúrhattam ki.

Egy éve októberben arról értesítettek, hogy sajtótájékoztatón veszünk részt, ahol az államtitkár úr bejelenti, mi, mint a térség arra legérdemesebbjei 100 milliót nyertünk hármasban. Tévé, rádió, helyi lapok. Másnap már a fél falu hozzánk járt kölcsönkérni. A miniszterelnök azt mondta, azonnal jön 40% kápéban. Arról nem esett szó, hogy még hátra van egy  második pályázati forduló. Azt mondták, ez már semmiség, kell egy új adatlap, márciusban már építkezhetünk. Felhívták a figyelmünket, hogy saját felelősségünkre akár kezdhetjük.

Nekünk azért még voltak fenntartásaink. Még mindig nem tudtuk, mit jelent esetünkben a konzorcium, hiszen három egymástól független cég önálló beruházását esetünkben csak a közösen végzendő marketing kapcsolja össze, de ettől a három cég nem vállalhatja egymásért korlátlanul a felelősséget. Egyikünk sem vállalhatja annak kockázatát, hogy a másik nem teljesítése miatt pályázati lehívásait leállítsák, vagy visszafizettessék a már jogszerűen lehívott összegeket.

A regionális fejlesztési ügynökségen csodálkoztak a kérdéseinken. Elképzelésük sem volt a válaszról. Láthatóan meglepte őket, hogy egy-egy hozzánk hasonló mikrovállalkozás csődbe juthat ilyen esetekben. Csak nem az a cél, hogy ha egyikünk ellehetetlenül, a másik kettő is csődbe menjen? Azt mondták, bízzunk bennük.

A következő pályázati kiírásból azért kihagyták ezt a konzorciumosdit, ahogyan a második fordulót is. Már dübörgött a válság. Válaszok nélkül is dolgoztunk tovább a pályázatokon. Fejenként már két-három milliót elköltöttünk. A második fordulóhoz pontos költségvetés, építői-kivitelezői ajánlat is kellett.

Az egyik ajánlattevő betegre röhögte magát, amikor meghallotta, milyen összegekért küzdünk. Az országban ennél egyenként is harminc-negyvenszer több  uniós pénzből épülnek borospincék. Elhűltünk, ismertük a beruházók nevét, tudtuk, hogy együtt is kisebb árbevételt érnek el évente, mint mondjuk Kismisiék, pedig ők sem nagyok. Milyen piacra, kinek a helyére fognak szállítani, ha egyszer elkészültek? Az persze biztos, hogy olcsóbbak lesznek,  mint akik saját pénzükből fejlesztettek. De ki bírálhatta el ezeknek az üzleti terveknek a valóságtartalmát? Ha ugyanannyi az önrész, mint a támogatás, soha nem termelik ki az általunk ismert borpiacon. Persze önrész? Lehet, hogy túlságosan konzervatív módon gondolkodunk az üzletről. Nem is irigyeltük tőlük a milliárdokat. Ők valószínűleg velünk szemben tudták az output indikátort. Nekünk viszont eladható a borunk, és legkésőbb márciusra eredményt ígértek a második fordulóban.

Eredmény még nem volt. Eleinte állítólag az adatlapot nem sikerült összeállítani a Pozsonyi úti kék házban, majd a háromfős bizottság nem tudott összeülni hónapokig. Közben Ricsiéknél beázott a tető, és a tetőfedőkről csak  akkor derült ki, ami kiderült, amikor már a tetőn dolgoztak. Elmúlt ez a nyár is. Ha őszig nem végzünk a földmunkákkal, és nem kerül tető a szerkezetre, jövő nyáron sem leszünk sehol a kóstolópincével és az üzlettel.

Október elején levelet hozott a postás. Ki vagyunk rúgva. Mind a hárman. Azért élve a lehetőséggel, bízva igazunkban levelet írunk a jogi osztálynak. Ahogyan kell: egy héten belül. Kismisivel elmentünk a fehérvári irodába is. Új emberek. Hivatkozunk a korábbi megbeszélésekre. Nagyon sajnálnak bennünket, de újak. Nem kellett volna megbízni az elődeikben. Próbálkozzunk a jogi osztályon! Megtörtént. A mi egyhetes határidőnkkel szemben őket egy hónapos köti.

Eltelik az egy, aztán a kettő, mostanra a harmadik hónap. Várunk. Harmadik éve.

(a szerző csopaki borosgazda)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!