Számonkérés vagy szerepcsere?

„Abból, hogy valami rossz, még nem következik, hogy az ellentéte jó” – így szól a felirat, ami csak akkor  akkor válik láthatóvá, ha a néző úgy halad el a fal előtt, hogy mozgás közben kitakarja a fényt. A Budapesti Építészeti Központban a hónap elején nyílt meg Eperjesi Ágnes képzőművész „Ezek” című kiállítása. A művésznő installációi a nézőpontok sokféleségével és relativitásával játszanak, a nézőkre bízva az értelmezést. Eperjesi munkáit akár közéletinek nevezhetnénk, míg a magyar kortárs képzőművészet apolitikus, szinte egyáltalán nem nyúl közéleti témákhoz. Ennek oka lehet az érdeklődés teljes hiánya, vagy éppenséggel az, ami Gerhes Gáborral történt tavaly nyáron, amikor egy nagy debreceni kortárs kiállítást csaknem bedöntött azzal, hogy meg merte mintázni a polgármester, Kósa Lajos mellszobrát. A reakció hiszterikus volt, a végrehajtás aczéli lendületű.

Az idézett mondat direkt politikai jelentést is kaphat így, a választások előtt: abból, hogy az előző kormányzat rossz volt, még nem következik, hogy akik őket felváltják, szükségképpen jobbak lesznek.

Hogyan tudnánk leszámolni ezzel az egészen szörnyű közelmúlttal? Hiába ígér a Fidesz felelősségre vonást és számonkérést, hiába zajlik most már jóideje a BKV-ügy - a hírek szerint szocialista belháború áll a dolog mögött -, mégis az az ember érzése, hogy nem történhet más, mint ami 1998-ban vagy 2002-ben: hosszú-hosszú évekig húzódnak majd az ügyek, és amikor már mindenki elfelejtette, mire is ez az egész, szép csöndben jönnek a felmentő ítéletek, vagy az enyhénél is enyhébbek. Addig meg hallgathatjuk az összes érintett szájából, hogy ők csak politikai boszorkányüldözés áldozatai. Érveik között az is ott lesz, vagy kimondva vagy kimondatlanul, hogy ugyan, mi bűnös van ebben, hiszen ők, a túloldaliak is ugyanezt csinálják, ők sem jobbak minálunk.

Vajon képes lehet-e a Fidesz arra, hogy szakítson ezzel a húszéves tradícióval? Vagy itt már csak a jóisten segíthet?

Magyarországon mindig is az állammal lehetett a legjobb üzleteket kötni, egész rendszer épült ki erre. A pártfinanszírozás rendezetlensége csak erősíti ezt a rendszert: mindenki tudja, hogy a törvényes keretek közötti gazdálkodással a valós igények töredékét lehet csak fedezni, emiatt a pártok "lopni kényszerülnek”. Az utóbbi tíz évben már azt látjuk, hogy a pártok számára szükségesnél is sokkal több pénz tűnik el, egyszerűen visszafoghatatlanná, ellenőrizhetetlenné vált a rendszer, szereplői elszabadultak, megrészegítette őket a pénz és a büntethetetlenség tudata. A lenyúlt pénzből már nem csak a pártok számláit fizetik, de jelentős magánvagyonok keletkeznek. Az állami projektek nagy részét is a lopáshoz, a lopásnak ehhez a teljesen irracionális mértékéhez szabják.

Minden demokráciában létezik korrupció, az államot mindenütt próbálják megfejni, de nálunk teljesen abszurdba fordult a dolog: már nem arról van szó, hogy egy beruházás költségeinek egy részét, mondjuk tíz százalékát teszi ki az "alkotmányos költség", hanem az egyes projektek költségvetésének akár ötven sőt nyolcvan százaléka is más célra megy.

Most örülhetünk annak, hogy a gigantikus pénzeket elszipkázó rendszer néhány kulcsemberét rács mögött tartják, de tudjuk, hogy a főkolomposokig nem jutottak el. Kevés remény látszik arra, hogy a rendszer maga változzon. Csak a szereplők cserélődnek.