István, Vajk
17 °C
22 °C

A negyedszázados esély avagy
a féltudású politikai elit alkonya

2009.01.29. 09:06

Ez a gazdasági válság fel fogja forgatni az elmúlt harminc évben szinte változatlan magyar politikai elitet. Korábbi stabilitásuk fő pillérei, hazánk Nyugathoz való felzárkózásának széles körben osztott hiedelme és a politikai elit büntetőjogi érinthetetlenségének tabuja megrendülnek, és ezzel valódi esély nyílik a fordulatra. Nem lehet mindannyiukat elkergetni, de néhányukat talán igen. Ami azonban ennél jóval fontosabb: meg lehet változtatni azokat a szabályokat, amelyek mentén a magyar politikai elit működik. Kell egy, a változást komolyan akaró kormány és a fordulat jólhangzó célját tartalommal megtöltő hátország. Ilyen esély egyszer van egy negyedszázadban: most vagy soha.

A vihar előtti csend

Még fél éve is olyan stabilnak tűnt minden: a nyugdíjak emelkedtek, a szociális segélyek ömlöttek, aki tudott, csalt, aki meg nem, az hitelt vett fel, hogy középosztályi létet hazudhasson magának. Senki sem szerette a rendszert, – az adócsalást, a rossz iskolákat, a morálisan szétesett rendőrséget –, de valahogy mindenki elboldogult benne. Úgy tűnt, hogy még sokáig zavartalanul folytatódhat az ország leszakadása anélkül, hogy bármilyen hatással lenne a féltudású magyar elit pozíciójára. Mindezt elsősorban az garantálta, hogy a rendszer csúcsán rendíthetetlenül trónolt annak megalkotója, fenntartója és irányítója, a változtatásmentesség végső biztosítéka: a magyar politikai elit.

Ez a csoport politikusokból, vezető bürokratákból, befolyásos szerkesztőkből és szakértőkből áll. Minden különbözőségük ellenére egy dolog igencsak összeköti őket. Megrekedtek a nyolcvanas évek féltudásánál, és ezért, néha önkéntelenül is, a széles értelemben vett elit működési szabályainak, az „ezígy”-nek közös fenntartóivá váltak. Nem volt azonban szükségszerű, hogy ennyire egymásra találjanak. Ez a műveltség és ezek a szabályok ugyanis eleinte csak a kommunista rezsim technokrata elitjét jellemezték. A később érkezők azonban ahelyett, hogy továbbléptek volna mindezen, fokozatosan akklimatizálódtak hozzá. A folyamatot sok minden erősítette, az önbizalomhiányuktól a hozzájuk dörgölőző neofiták régi reflexein át egészen a nemzetközi kitekintés hiányáig. Bármi is volt az ok, a tény tény marad: mára csak egy kisebbségükön érzékelhető, hogy eredetileg máshonnan indultak.

Nem csoda, hogy még fél éve is úgy látszott, hogy az „ezígy” tartósan velünk marad, és megszüntetésében csak nagyon hosszú távon reménykedhetünk.

Beüt a ménkű

Aztán beütött a ménkű. Egyik napról a másikra elfogyott a pénz. A külföldi hitelezők egy petákot sem voltak hajlandók Magyarországnak adni, saját erőnkből pedig képtelenek lettünk volna az ország tartozásait fizetni. A magyar politikai elit többsége kínosan kerüli a helyzetet adekvátan leíró szót. Államcsőd. Azt gondolják, ennek kimondása pánikot okozna, és így rontana a helyzeten. A felelős viselkedés köpönyege mögé bújnak, de igazából a szembenézést próbálják elkerülni. Mert ez a csőd nem más, mint az ő regnálásuk csődje.

Jó esetben is százezrek egzisztenciája rendül meg egyetlen év alatt. Ez pedig még Magyarországon is felelősért kiált majd.

Az IMF által tavaly novemberben nyújtott hitel az összeomlást előzte meg. Valahogy ritkán hallunk arról itthon, hogy az egész világon elsőként, még Pakisztánt és Ukrajnát is megelőzve kellett a nemzetközi szervezethez rohannunk. Mégpedig nem azért, mert nekünk volt a legnagyobb pechünk, hanem mert óriási államadósságunknak köszönhetően egy hónapot sem bírtunk volna ki újabb hitelek nélkül. Ne feledjük: a többi visegrádi ország nem szorult az IMF segítségére. Mi okoztuk ezt a helyzetet, nem a külvilág.

Az IMF-hitel azonban csak arra elég, hogy a totális katasztrófát elkerüljük, legalábbis egyelőre. Ettől a magyar gazdaság teljesítménye még meredek zuhanásba fordul. Talán van, aki emlékszik még a Bokros-csomag utáni két szűk esztendőre: akkor évi egy százalékkal nőtt a GDP-nk. Az idén valószínűleg kb. négy százalékkal fog esni. 2009-ben szinte mindannyiunk szélesebb családjában lesz valaki, akit padlóra küld a válság: ki az állását veszíti el, és szorul munkaképes ember létére nyomorúságos segélylétre, ki a lakás- vagy autóhitelét és vele több év megtakarítását bukja be, ki egyszerűen azzal szembesül majd, hogy csak uzsorakölcsön segítségével tud kijönnni a hó végén. Jó esetben is százezrek egzisztenciája rendül meg egyetlen év alatt.

Ez pedig még Magyarországon is felelősért kiált majd. 2010 nemcsak nagyon-nagyon megérdemelt módon maga alá temeti a Gyurcsány-kormányt, de meg fogja rogyasztani az egész féltudású politikai elitet is.

A magyar politikai elit mágikus stabilitása

A magyar politikai elit az elmúlt harminc évben valószínűtlenül stabil volt. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy csak a biológiának sikerült személyi változásokat eredményeznie e csoporton belül. Már a nyolcvanas évek MSZMP-s belharcaiban sem lehetett igazán nagyot bukni: a vesztesek is a körön belül maradhattak. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy hazánkban, szemben a régió többi országával, a rendszerváltozás nem hozott nagy felfordulást. Bár az ország csúcsvezetésének jelentős része lecserélődött, a politikai elit másik részében, az államigazgatás irányítói, a politikai média korifeusai és a meghatározó szakértők körében nem történt érdemi változás. Sőt 1994-re a politikai felsővezetés korábban alapvetőnek tűnő átalakulása is a múlté lett. A folytonosságot kiválóan illusztrálja, hogy hazánkban, a visegrádi országok közül egyedül (!), a volt állampárt máig az ország egyik vezető politikai ereje, a volt pártlap a legolvasottabb politikai napilap, és illetlenségnek számít a kommunista rezsim volt vezetőit lekommunistázni.

Nálunk csak korrupció volt, földindulás nem. Az establishment álmát nem zavarta semmi.

A mágikus stabilitás azonban nem csak esetükben és nem csak a rendszerváltozás kapcsán volt igaz. Az átmenet során elharapózó korrupció miatt kialakult általános felháborodás és elégedetlenség a szélesebb régió valamennyi országában a politikai eliten belüli földinduláshoz vezetett. A visszaélések hatására megerősödő antiestablishment-erők (Dzurindáék Szlovákiában 1998-ban, Basescuék Romániában 2004-ben, Kaczynskiék Lengyelországban 2005-ben, Borisovék Bulgáriában mostanában) előretörésének köszönhetően a korábbi politikai elit egy jelentős része teljesen eltűnt a süllyesztőben, és a bennmaradók is változtatni voltak kénytelenek működési rendjükön. Nálunk viszont csak korrupció volt, földindulás nem. Az establishment álmát nem zavarta semmi.

A magyar politikai elit az elmúlt harminc évben folyamatosan legitim tudott maradni. Ha bárkinek komoly problémája volt a hatalmon lévőkkel, akkor a neki kedves alternatívát rendszerint ugyanezen eliten belül vélte megtalálni. E legitimitás alapjait elsősorban egy hiedelem és egy tabu teremtette meg. Ezek még a nyolcvanas években születtek, és a gondos ápolásnak köszönhetően a magyar társadalom az elmúlt harminc évben szinte egységesen osztotta és követette őket.

A stabilitás pillérei: a hiedelem...

A hiedelem nem más, mint hogy lassan, de biztosan egyre közelebb kerülünk a nyugati életszínvonalhoz. Eszerint bár rengeteg dolog nem működik, alapvető probléma mégsincs, mert a reformok (a nyolcvanas években), vagy a piacgazdaság (a kilencvenes években), vagy éppen az európai uniós tagság (mostanság) döcögve ugyan, de a jó irányba visznek minket. Igazából senki sem elégedett a jelennel, de bízunk abban, hogy előbb-utóbb jobb lesz egy kicsit. Meggyőződésünk, hogy a politikusaink rosszak, de annyira mégsem ronthatják el a dolgot, hogy az ország ne előre haladjon.

Bár az ország az elmúlt harminc évben valójában távolodott a nyugati életszínvonaltól (lásd a Világbank vonatkozó vásárlóerő-paritásos GDP adatait), a magyar politikai elit sikeresen fenntartotta a felzárkózás hiedelmét. A magyar állam erején felül, hitelre költöttek óriási összegeket azért, hogy egyetlen jól szervezett szavazóréteg se csúszhasson tartósan vesztes pozícióba. A nyugdíjasok, a pedagógusok, a köztisztviselők, a kismamák vagy a volt bányászok mind kaptak elég állami juttatást ahhoz, hogy ne érezhessék magukat reményvesztettnek. Az egyik hazai társadalomkutató intézet revelatív meglátása szerint a politikai elit a széles körben elérhető korengedményes és rokkantnyugdíjjal biztosította a békés rendszerváltozást. A döntő többség számára még a keményebb időszakokban is fennmaradhatott a hit, hogy egy picit mindig jobb lesz, legfeljebb néha-néha böjtölni kell. A hitelen vett hiedelem fenntartotta a politikai elit legimitását is.

... és a tabu

A politikai elit tagjainak büntetőjogi érinthetetlensége a magyar politika nagy tabuja volt az elmúlt harminc évben. Mindenki tudta, hogy létezik, mégsem beszélt róla senki nyilvánosan.

Mert Magyarországon mindenki tudta, hogy jobb hallgatni...

A nyolcvanas években a nómenklatúra törvények felettisége a rendszer logikájából egyenesen következett. A dolgok sajnos úgy alakultak, hogy ez is változatlan maradt a rendszerváltozással. Nyilván nem véletlen, hogy a visegrádi országok közül csak Magyarországon nem vontak felelősségre egyetlen vezetőt sem a kommunista rendszer által és alatt elkövetett bűnökért. Az üzenet egyértelmű volt: a politikai elitnek mindent szabad. Olyan egyértelmű, hogy nem is felejtette el senki. Se a körön belüliek, se a kívüliek, és természetesen az igazságszolgáltatási apparátus sem. Miközben a politikai elit tagjai néhány százezer forintos hivatalos fizetésből óriási házakat építettek, és strómanjaikon keresztül komoly vállalati részesedéseket szereztek, soha senki sem bukott le közülük. Ha hinni lehet a kapitánysági pletykáknak, a rendőrök hanyatt-homlok menekülnek az olyan ügyektől, amelyekben politikailag potens emberek érintve lehetnek. Utóbbiak meg ilyen ügyben nemhogy bíróság közelébe nem kerültek, de még a lapok címoldalára is csak a legritkább esetben.

Mert Magyarországon mindenki tudta, hogy jobb hallgatni: ameddig a politikai elit alapvető legitimitása stabil volt, addig könnyen ki lehetett emelni a tömegből azokat, akik túl sokat akadékoskodtak.

A stabilitás ára

E stabilitás közvetlen ára az ország rendkívüli mértékű eladósodása volt. Egy leszakadó országban ugyanis csak más pénzén lehet a biztonság illúzióját fenntartani. A magyar állam az elmúlt harminc évben körülbelül nettó nyolcezermilliárd (azaz nyolcmilliószor egymillió) forint adósságot halmozott fel. Igen, ebben az MSZMP és az MSZP vezette kormányoké a felelősség legnagyobb része. Sajnos azonban egy-két kivételtől eltekintve nem hallhattuk tiltakozni a politikai elit többi meghatározó tagját – politikusokat, szakértőket, újságírókat – sem akkor, amikor Medgyessy Péter, majd Gyurcsány Ferenc szabadságos matrózokat megszégyenítő módon kezdte el szórni az ország pénzét.

A más pénzén vett stabilitásnak köszönhetően nem volt nyomás a magyar politikai eliten, hogy szembenézzen saját maga és az egész széles értelemben vett magyar elit féltudásával. Évtizedekre konzerváltak egy olyan struktúrát, ami annak idején a nyolcvanas évek félpiaci, féldemokratikus és félnyugati rendszerének problémáit hivatott orvosolni.

A stabilitás vége

A stabilitásnak azonban vége. Mind a hiedelem, mind a tabu meg fognak rogyni a következő egy-két évben, és megkezdődik a féltudású magyar elit alkonya.

A gazdasági válság meg fogja rengetni a hiedelmet, a Nyugathoz való felzárkózásunk hamis mítoszát. Fél év se kell és nagyon sokan érteni fogják, hogy mit is jelent a négyszázalékos recesszió vagy a 330 forint körüli euróárfolyam. Jövőre több százezer dolgozó ember egzisztenciája fog összeomlani, és a magyar kormány nemhogy segítséget, de még reményt se fog tudni nyújtani nekik. Hirtelen nyilvánvaló lesz, hogy zsákutcában vagyunk, és borzasztó sokan szeretnének majd valami alapvetően újat – új célokat, új szabályokat, új szimbólumokat és az ezeket hitelesítő új tekintélyeket. A jelenlegi politikai elit legitimációja végre oda kerül, ahol teljesítménye alapján nagyon régóta lennie kellene.

2008-ban kiderült, hogy szinte mindenkiről lehet büntetlenül írni; ez pedig a korábban erős öncenzúra végét jelentheti.

A tabu falán már most sok a repedés. Nem világos, hogy pontosan miért, de 2008-ban a politikai eliten belüli hatalmi harcok a szennyes látványos kiteregetéséhez vezetettek. A Zuschlag elleni eljárás során az MSZP egyik legerősebb csoportjának mindennapi életébe kaphattunk bepillantást úgy, hogy az ügy kapcsán még a miniszterelnöknek is tanúskodni kellett. Az ún. lehallgatási ügy apropóján pedig Magyarország leggazdagabb emberének telefonbeszélgetését tették valakik közkinccsé. Ilyenek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. A választási kampány, a két parlamenti kispárt túlélésért folytatott harca, továbbá a 2010-ben vesztes nagypárton belüli hatalmi harcok minden bizonnyal a helyzet további elmérgesedését eredményezik majd. Ráadásul a hazai sajtó, elsősorban az internetes médiumok, vérszemet kaptak. 2008-ban kiderült, hogy szinte mindenkiről lehet büntetlenül írni; ez pedig a korábban erős öncenzúra végét jelentheti.

A negyedszázados esély

A régi rend őreinek megrendülő legitimitása miatt a hagyományosan konfliktuskerülő magyar társadalom nyitottá tehető az átfogó változásokra. Jó, ha negyedszázadonként adódik olyan esély az ország emelkedő pályára állítására, mint amilyen ez a mostani lesz.

A megoldás azonban bizonyosan nem új párt alapítása vagy egy régi megvásárlása – változatlan környezetben ezek is pontosan ugyanazokat a problémákat termelnék ki (sőt már termelték is ki), mint amikkel a mai pártok is terheltek. Ehelyett a válság adta kiúttalanság- és kudarcérzést kihasználva a meglévő struktúrákat kell kitisztítani, valamint új tartalommal és új tekintélyekkel feltölteni.

Mielőtt az örök vesztesek, az örök pesszimisták már megint lehetetlen feladatot vízionálnak, hadd említessék meg néhány idevágó nemzetközi példa. 1981-ben, amikor Ronald Reagan amerikai elnök lett, az Egyesült Államok éppen fél évszázad legnagyobb gazdasági válságát élte, és az elit az ország elkerülhetetlen hanyatlásáról elmélkedett. Amerikát akkor már mintegy negyven éve irányította az ún. liberális establishment, amely jól érzékelhetően kifogyott a használható ötletekből. A Reagan nevével fémjelzett fordulat a következő nyolc évben fenekestül felforgatta az amerikai politikai elitet anélkül, hogy új pártot alapítottak volna, vagy kasztrálták volna az államigazgatást. Pusztán annyi történt, hogy Reagan elnök látványosan szakított a régi módszerekkel, és felkarolta az addig politikai szempontból partvonalon lévő nem liberális társadalomtudósok téziseit. Az elnök sikerének farvizén aztán fokozatosan átalakult a politikai elit hiedelemrendszere, ami lassan, de biztosan a szélesebb értelemben vett elitet és vele az egész országot is magával sodorta.

De Reagané közel sem az egyetlen ilyen sikertörténet. Margaret Thatcher nagyon hasonló pályát járt be: országa elkerülhetetlennek vélt hanyatlása idején került kormányra; felkarolta az akkoriban komolytalannak tekintett, gazdasági szabadságot hirdető gondolkodók javaslatait, gyökeres változást ígért és hozott, miközben az egyik establishmentpártot tette a változás motorjává; és alig egy évtized alatt drámaian átalakította az angol politikát, sőt az országot is. Vagy említsük meg a Carl Bildt vezette Mérsékelt Pártot, amely kilenc év ellenzéki lét után 1991-ben a svéd gazdaságnak a II. világháború utáni legnagyobb válságát örökölte meg a szociáldemokratáktól, hogy aztán az egész elit gondolkodását uraló szocialista dogmatizmussal szembeszállva ne csak a gazdaságot, hanem az egész svéd politikát és társadalmat (az úgynevezett svéd modellt) alapjaiban változtassák meg. Elsősorban nekik köszönhető, hogy Svédország az elmúlt évtized egyik bezzegországa lett.

Az ilyen sikerhez csak két dolog szükségeltetik: politikai akarat és az azt valódi tudással megtöltő hátország. A jövő kérdése, hogy a 2010-ben kormányra lépő erőknek megvan-e a szándékuk, hogy valóban új szabályok mentén játszanak. Hogy kilépjenek a nyolcvanas évek „örök” igazságaiból, hogy elkezdjék a szándék helyett a teljesítményt vizsgálni, és hogy kialakítsák a felelősség kultúráját.

Annyi világos, hogy bárki is kapja meg a kormányrudat a süllyedő hajón, elemi érdeke lenne a jelenlegi helyzet felforgatása. Azzal ugyanis, hogy a politikai elit legitimitása megroggyan, a legjobb menekülési útvonal mindenkinek az előre lenne: látványosan szakítani a hiteltelen múlttal, és a változás bajnokaként fellépni. Meg is fogja próbálni mindenki. A kérdés, hogy kinek lehet elhinni, ki van olyan helyzetben, hogy bele is vágjon a fordulat végrehajtásába. Ebben a tekintetben valamennyi kompromisszum elkerülhetetlen lesz, hisz nagyon úgy tűnik, hogy a következő választás sem az új vezetők versenyét fogja hozni.

Nem elég azonban néhány jelszót felfestni a zászlóra, a fordulathoz új tartalomra is szükség van. Öt másodperces lózungokkal választást nyerni lehet, de valódi változást elérni nem. Utóbbihoz érvekkel és tényekkel alátámasztott hiteles alternatívát kell felmutatni. Csak ezek a részletek adhatnak ugyanis elegendő kapaszkodót a változási szándékot napi szinten megvalósítani szándékozó állami és politikai középvezetőknek, illetve az azt nyilvánosan vagy kisközösségekben támogatni vágyó háttérországnak. Ezen mélység hiányában megint csak egy elfuserált „reformot” lehetne kiizzadni.

Ez az esély azonban annyira vonzó, hogy nemcsak lehetséges, hanem kötelező is nyerésre játszani.

Örömteli fejlemény, hogy tartalom dolgában lényegesen jobban állunk, mint akár két éve. A politikai eliten belüli helybenjárás és ötlettelenség (külön tisztelet a ritka kivételnek) komoly mozgolódást generált a körön kívülről. Lassan megjelent a közélet peremén egy generáció, amelynek tagjai már komoly cégeknél, külföldi iskolákban vagy az eddig zárványként működő nívós hazai műhelyekben nevelkedtek. Ráadásul az internet megszüntette a politikai elit tömegkommunikációs monopóliumát, és így a friss gondolatok és alternatív javaslatok lényegesen könnyebben kaphatnak nyilvánosságot.

A siker persze közel sincs garantálva. Rengeteg alulról jövő erőfeszítés, értelmes politikai döntés és természetesen szerencse kellene ahhoz, hogy legalábbis elindulhasson az ország egy másik pályán. Szó sincs arról, hogy ezzel a Kánaán jönne el, pusztán egy lehetőséget kapnánk a leszakadás megállítására. Ez az esély azonban annyira vonzó, hogy nemcsak lehetséges, hanem kötelező is nyerésre játszani.

A következő év

2009-ben meg lehet ágyazni az alapvető fordulatnak. El lehet érni, hogy a válság kapcsán a lényegről is szó essen a közéletben: arról, hogy mennyire fundamentális az ország problémája, és hogy milyen kivezető utak lehetségesek.

Tudatosítani lehet, hogy mennyire alapjaiban elhibázottak a politikai elit alapfeltevései és játékszabályai, valamint hogy igenis hibás döntések sora és nem valamifajta szerencsétlen külső körülmény sodort minket ebbe a zsákutcába. Neki lehet menni a politikai elit megannyi meztelen királyának – az „ezígy” nyolcvanas és kilencvenes évekből itt ragadt tekintélyeinek. És természetesen el kellene mondani, hogy hogyan is lehetne mindezt jobban csinálni.

Jó néhányan már korábban is ezt csinálták, és nagyon sokat tettek azért, hogy most egyáltalán komoly lehetőségről beszélhessünk. De most még több értelmes hangra és megalapozott véleményre lenne szükség. Olyanokéra is, akik egy normális helyzetben nyilvánosan nem foglalnának állást közügyekben. Kell ugyanis egy minimális hangerő ahhoz, hogy hatást lehessen gyakorolni a közvéleményre és a politikai pártokra. Hogy egyértelmű legyen: 2010-ben fundamentális változásra van szüksége az országnak.

Sokan szeretnék, hogy ne ez legyen a téma. Ők bármi másról szívesen vitatkoznának. Az „ezígy” meghatározó médiumai öntik majd ránk a magyar–cigány ellentétről, a fasiszták vagy az idegenszívűek jelentette veszélyről, és persze a Gyurcsány–Orbán-párharcról szóló anyagokat. A kesztyűt azonban nem szabad felvenni. Ezt a meccset az általunk megválasztott pályán kell lejátszani.

Mert már nem 1989-et írunk. Többen vagyunk, többet tudunk és jobban akarjuk, mint akkor. Ezúttal végig kell csinálni.