Valami lejárt

Bárkivel előfordulhat, hogy megkérdőjeleződik a demokrácia iránti elkötelezettsége. Szinte mindennapos baleset az ilyen. Van, aki a bokáját ficamítja ki a magas hivatalba vezető lépcsőn, van, aki a székfoglaló estélyen leeszi a macis alsónaciját nyitott sliccén keresztül, és van, akinek az elkötelezettsége kérdőjeleződik meg az első héten. Veled is megtörténhet, nehogy azt hidd. Itt van például az a tüzes tekintetű focista, akinek se a neve, se a nemzetisége nem jut eszembe; az is lépett egy erőset, aztán le is vonulhatott a pályáról sántán. Balszerencse.

a miniszter mosolyog, röviden felkacag: ó, de szétszórt vagyok máma

Ha például ilyen leevés forog fenn, akkor diszkréten szól a szárnysegéd, hogy miniszter úr, leette, és különben is nyitva van. Oppardon, mondja a miniszter, leveri a radírt direkt, fehér damaszt alatt sliccet lopva felhúzza, biztostűvel rögzíti, visszamászik és mosolyog. Ha meg - másik például - az a fennforgás adódik (csak hogy szokjuk a nagyon szenvedő szerkezetet), hogy éppenséggel kinevezett egy színházigazgatót úgy csuklóból, hatlövetű jelleggel, akkor szól neki az ország meg a sajtó. Mint tudjuk, ez nem uralkodó, hanem szolgáló kormány, hallottuk már a miniszter szót is tükörfordítva unásig (hogy tudniillik szolgáló, sőt ministráns az a jólét négyéves miséjén), tehát nem sajnáljuk tőle azt, hogy mi is szolgáljunk, szóljunk tapintatosan, ha kérdőjeleződést látunk a miniszteri galléron, sőt ajánlunk hozzá mindjárt mosóport is. Elnézést, ön véletlenül eluralkodintotta magát, uram, tényleg nem azér, csak rosszul veszi magát.

És nincs is semmi baj, a miniszter mosolyog, röviden felkacag: ó, de szétszórt vagyok máma! Hát nem kineveztem egy színházigazgatót izé, olyan pályáztatás nélkül? Mindig ez van, ha nem kapok kávét. Na, ragasszuk meg szépen, jobb lesz, mint újkorában. Akkor mégse nevezem ki. Vicceltem. Vagy nem is, inkább kinevezem félig, és utána pályázhat az egészre.

miféle szörnyszülött is tulajdonképpen egy nemzeti színház

Valljuk be, végül is van ennek valami varázsa, hogy feláll a szakértői kormány, bemásznak a kocsikba a szakértők, mindegyikbe a megfelelő, izzanak a motorok a Szahara perzselő homokjában, aztán a szakértő kihajol az ablakon, mosolyog, "ja, kuplungolni mindig elfelejtek", a közönség meg kintről segít vezetni. Sőt, izgulunk is, nehogy még valakit elsodorjon.

Merthogy szegény Huszti Péter megsínyli ezt a történetet: az ő frizurájával került itt kivitelezésre a csalánverési eljárás, súlyosan és többrétegűen szenvedőleg megint. Innentől már kevésbé elegáns a sztori, nem elég bioaktív hozzá a mosópor. (Hopp, milyen értékes reklámot lehetne ide most befűzni!)

Hogy először is odatolják neki a betonhajót: legyen a kapitánya. Aztán harmadnap motorcsónak érkezik (betonból az is, gondolom), hogy legyen inkább megbízott kapitány, vagyis a tányérsapka jár, de a gombokhoz nem nyúlhat egyelőre, csak ha pályázik. Jól van, mondja a megbízott, hát akkor majd egyszerre fogom vezetni a színházat és pályázni a vezetésére... vagy nem néz ez ki hülyén? - Előre nézzé' hülyén, ne ki - mondja a követ, és elviharzik.

De Huszti azért csak szertenézett, s nem lelé. Mert ebből az egy miniszteri taktusból - és visszhangjából - is kiderült, miféle feladat a betoncirkáló parancsnoklása; hogy miféle szörnyszülött is tulajdonképpen egy nemzeti színház, ha nemzetből kettő van. Hogy sokkal inkább hajó az, mint színház, mégpedig hadihajó, amelyikről ugyan nehéz megállapítani, merre tart, merre viszi a nagy fene küldetése, de mindenesetre puskaporszagú körülőtte a strand. Hogy benne nem annyira színházat csinálnak, mint politikát, üzengetnek szanaszéjjel a jelenbe, és emögött hiába kontemplálnak az örökbecsű drámák múltról és jövőről, az sokkal kevésbé érdekel bárkit is, mint az igazgató személye és az, hogy miért ő az igazgató.

Talán ehhez nem fűlött Huszti Péter foga, illetve foglalkozása, amire nézve színházigazgató, és nem politikus, pláne ellentengernagy.

Mindjárt visszavonom a Kossuth-díját is. Azazhogy kicsit megkérdőjelezem.

Már csak a végjáték van hátra, ahol is kiteljesedítődik a szakértő személye, amennyiben egyszerre beletaposódik az összes pedál, két kéz által kétfelé tekeredik a kormány, és hozzá fejhangon éneklésre kerül sor. Szó szerint pedig: Görgey Gábor jelzi, "ebben a helyzetben, amikor kicsit megkérdőjeleződött demokrácia iránti elkötelezettsége, arra kérte Huszti Pétert: ne pályázzon a főigazgatóságra. Ezt a kérését most is fenntartja, ami nem jelenti azt, hogy Huszti Péter nem fog pályázni". Na, ezt a gondolatot rajzolja le egy vonallal, mester!

Megkérdőjeleződött, azt mondja, persze csak kicsit, az elkötelezettsége. Valahogy útközben nem figyelt, kiesett a zakójából, ráléptek, és megkérdőjeleződött. Ül a miniszter, szégyenlősen gyűrögeti összekérdőjeleződött elkötelezettségét. Ő nem érti már. Kérte Husztit, hogy ne pályázzon, de persze ettől még nyugodtan pályázzon, ha akar, elvégre azt már első kinevezésekor megtapasztalta, hogy a miniszter csak kér, sőt, kéreget, attól még bárki lehet a Nemzeti főigazgatója. Erre meg lemond. Hát milyen barát ez? Nem bírná egy fél évre eljátszani a nádori majmot, amíg újra megálmodom az elkötelezettségemet? Színész az ilyen egyáltalán? Mindjárt visszavonom a Kossuth-díját is. Azazhogy kicsit megkérdőjelezem.

Csöppet egyébként zavart volt Görgey, pironkodott is netán. Kattant egy magnó a sajtótájékoztatón, mondat közben, ahogy az mindig megesik. A miniszter megtorpant, kicsit a mikrofonok közé meredt. - Valami lejárt - mondta a miniszter, mintha neki meg kellene várni, míg az újságíró kazettát cserél. Valami lejárt, mondta félhangosan a mikrofonba, magamagának talán, eltöprengve a múlandó dicsőségen. Elpattant egy húr. Mondd, hogy nem múlt minden el. Valami lejárt. Nem tartott sokáig.