A palackba zárt szellemi tulajdon

Néhány héttel ezelőtt tudósítottak a lapok - így az Index is - a hazai szerzői jogvédő szervezetek legújabb érdekvédő kezdeményezéséről, a ProArtról, nem sokkal rá pedig közöltük a szervezet képviselőjének levelét, amelyben ismerős gondolatok sorakoztak

Részesei voltunk nemrég egy világméretű kísérletnek. Emberek egy kis csoportja a földgolyó felületének egyharmadán próbálta meg összehangolt eszközökkel - a propaganda és az állami terror minden elképzelhető eszközét bevetve - megváltoztatni az emberekben a magántulajdon fogalmáról alkotott évezredes képet. Az új kép, amit az emberek agyába próbáltak sulykolni, szöges ellentétben állt a természetes jogfelfogással, így a kísérlet nagy csörömpölés mellett végül összeomlott.

Néhány évvel ezelőtt emberek egy újabb kis csoportja - a hanglemezek értékesítéséből élő vállalatok, ügyvédi irodák, és a legjobban fizetett zenészek közül néhányan - ismét összehangoltan, propagandaeszközök igénybevételével akarja megváltoztatni a magántulajdonról alkotott évezredes fogalmainkat; bűntudatot akarnak az emberekbe építeni egy anyagtalan szellemi termék, a zene másolásával kapcsolatban. Állami terrort, rendőri akciókat szerencsére eddig még csak a szabadság hazájában, az Egyesült Államokban vetettek be néhány ezer zenerajongó ellen, de ki tudja, mikor szélesedik ki a mozgalom a földkerekség nagyobb hányadára.

A mostani akcióprogram kitervelői is különös anyagból vannak gyúrva: gyakran halljuk őket elcsukló hangon nyilatkozni a hanglemezfogyasztás drámai csökkenéséről, a feketepiac térhódításáról, miközben szó sem esik arról, hogy mennyi mindent tettek ők azért, hogy tönkreverjék saját piacukat, termékeik státuszát pedig a kultusztárgy kategóriából harminc év alatt ócskasággá minősítsék le.

A lemezipar e remek gazdái először is támadást intéztek saját legfontosabb reklámcsatornáik ellen, elvágva ezzel magukat közönségüktől. Előbb a zenekarok televíziós lehetőségeit tették tönkre azzal, hogy pénzt kértek a tévécsatornáktól saját termékeik legfontosabb reklámjainak,a videoklipeknek a sugárzásáért. Mivel egyetlen kereskedelmi tévétársaságot sem bolondok vezetnek, az eredmény az lett, hogy a zeneklipek visszaszorultak a kisebb nézettségű zenecsatornákra. Aztán sor került a dj-kre is, akiké ugyebár a legfontosabb szerep a popzenefogyasztók ízlésének befolyásolásában; ők razziákat kaptak a nyakukba, amelyek azt vizsgálják, hogy "jogszerű", pecsétes másolt cd-ről játszanak-e, avagy nem. A fájlcserélő rendszerek pedig - melyekről eddig minden olyan kutatás, amit nem lemezcégek rendeltek meg, bebizonyította, hogy nem csökkenti, hanem növeli a lemezeladásokat - pereket és rendőri akciókat érdemeltek ki ezért a tevékenységükért. (Most már az is bizonyíték, hogy a cd-k eladási számainak hanyatlása éppen 2004-ben fordult ismét enyhe emelkedésbe, amikor a fájlcserélgetés minden korábbi rekordot túlszárnyalt, a Bittorrent megjelenésének köszönhetően.)

Az pedig, hogy a tengerentúlon fájlcserélgető emberek ezrei ellen indult rendőri akció és büntetőeljárás, nyilvánvaló, hogy emberek százezreit vagy millióit kapcsolja ki véglegesen a hanglemezfogyasztásból: ők, valamint rokonaik és tágabb ismeretségi hálózatuk valószínűleg végérvényesen elkerülik majd a lemezplázák épületeit.

(Megjegyzendő még, hogy a büntető szankciókból a lemezekért konkrét készpénzzel fizető vásárlók sem maradtak ki: őket olyan termékekkel "szolgálják ki" manapság, amelyekre rá van írva, hogy kedves barátunk, egyáltalán nem biztos, hogy Ön ezt a lemezt valaha is meg fogja tudni hallgatni, hiszen számos lejátszóberendezéssel nem is kompatibilis. Amikor a cd-szabvány egyik tulajdonosa, a Philips befenyített, hogy ilyen lemezekhez nem ad hitelesítő logót, egy vállrándítás volt a válasz. A mostani lemezek egy részén már nincs is cd-logó, tehát tulajdonképpen nem is tekinthetők cd-knek.)

Hogy e lépések mögött áll-e valamilyen stratégiai elgondolás az iparág jövőjéről, az legalábbis megkérdőjelezhető: annyi látható csak bizonyosan, hogy a központokban észleltek valamiféle fordulópontot a technikai lehetőségeket és a fogyasztási szokásokat illetően, de hogy innen merre lesz a kitörés, annak kitapogatására a Napster megjelenése óta eltelt hat év kevésnek bizonyult. Egy dolog tűnik biztosnak: az, hogy a kiadóvállalatok minden erejükkel ragaszkodnak régi üzleti paradigmájukhoz, miszerint a fogyasztónak fizetnie kell minden egyes aktusért, legyen az akár egy fizikai hanghordozó tulajdonba vétele, akár egy materiálisan nem is létező zeneszámletöltés. Ezt a paradigmát állítja a zeneipar még mindig üzleti működésének alapkövének, holott - lehetne máshogy is.

Hogy egy kézenfekvő példát hozzunk, nézzük az Index.hu-t. E a vállalatot - amelyet szintén szellemi termékek létrehozására hoztunk létre -, a Napster megjelenésével éppen egy időben, 1999-ben alapítottuk. Ekkor egyes szakemberek meglehetősen elterjedt vélekedése az volt, hogy az internetes portáloknak már a közeli jövőben át kell állniuk tartalomszolgáltatásuk fizetőssé tételére, mert máshogy nem tudnak megállni a lábukon. Mi viszont azzal a vízióval indultunk útnak, hogy a tartalomszolgáltatásunk ingyenes, és az is marad - az ezt finanszírozó bevételeket pedig más módon teremtjük meg. Hat év elteltével bebizonyosodott, hogy a mi elgondolásunk volt helyes, és lehetséges jól működő, nyereséges kiadóvállalatot működtetni ezen az alapon. Mi attól vagyunk boldogok, ha minél több ingyenes olvasója van lapunknak, ha ezek az olvasók beszélnek az írásainkról, ha elküldik egymásnak cikkeinket, és akkor sem hívunk rendőrt, ha valaki véletlenül kinyomtatja valamelyiket. (Emellett pedig nagyjából ugyanannyit költünk e tartalom előállítására, mint a hazánkban tevékenykedő összes hanglemezkiadónak az új magyar zeneprodukciókra fordított összes kiadása.)

Persze nem minden tartalomszolgáltatás ingyenes a világban már ma sem, tömeges sikert viszont csak olyanok érnek el, amelyek nem egyenként számlázzák a letöltött tételeket, hanem valamiféle átalánydíjat szednek, többnyire időalapon - befizetsz egy hónapot, és ezalatt annyit töltesz le, amennyit akarsz vagy bírsz. A legszebb és legtisztább viszonyok ilyen szempontból a netes szexpiacon vannak: rengeteg szereplő, hatalmas verseny, megfizethető átalányárak mindenhol, és óriási összbevétel. (Persze nekik könnyű, mert ott a verseny majdnem tökéletes, nem torzítják el kartellvádban már elítélt globális monopóliumok.)

A lemezipar ezzel szemben fel tud mutatni pár citromdíjas internetáruházat, amikkel több a baj, mint a haszon. Drágák (pár százezer dollárért lehet teletölteni róluk egy iPodot), összevissza kavarják a formátumokat (a hülye másolásvédelmi eljárások miatt), és a legnagyobb találmányuk az, hogy feltalálták a globális médián a lokális kereskedelmet: mi, bunkó magyarok, rendelhetünk CD-t az Amazonról, kipostázzák, viszont nem tölthetünk le semmit az iTunesról, még pénzért sem. A fájlcserének ez az izé nem alternatívája.

Ha a hanglemezkiadók e hat éve nem azzal telt volna el, hogy egy tovább már nem tartható paradigmát védelmeznek, hogy lehetetlen próbálkozásokat indítanak az emberek gondolkodásának megváltoztatására; ha nem azzal foglalatoskodtak volna, hogy ellenségeket kreálnak addigi szövetségeseikből, ha nem indítottak volna hadjáratot saját fogyasztóik ellen, hanem körülnéztek volna, és leakasztottak volna valahonnan egy pici üzleti kreativitást (ha már házon belül hiánycikk), mára az összes problémájuk megoldódhatott volna. Így viszont újabb hat évet lehet várni. Jó esetben.