Halat enni = NEM MENŐ

Amikor Mark Twain könyvében Huckleberry Finn és Jim, a néger pillanatnyi szégyenérzettől vezérelve ráébrednek, hogy lopni nem szép dolog, még akkor sem, ha ételről van csak szó, igyekeznek egy kicsit könnyíteni a vállukat nyomó terhen. Ezért úgy döntenek, hogy legalább két dolgot soha többé nem fognak kölcsönözni, ahogy ők a lopást maguk közt nevezik: berkenyét és petrezselymet. Hasonlóan könnyű vállalásra kényszerül hamarosan Magyarország is. Eddig is kevesen ettek itt a hekken kívül más tengeri halat, és mindjárt senki sem fog. A szusirendelést a kifinomultság csúcsának tartó irodista lányok és a titkos ördöghalrajongó szekta viszont már most kezdhetnek zokogni.

Ha nem változik valami sürgősen és nagyon radikálisan, a halak hamarosan ki fognak fogyni a tengerekből és az óceánokból. Ez nem csak ilyen hippista-délibábos-mezítlábas jajveszékelés, hanem ugyanolyan tény, mint a globális felmelegedés, amivel komoly tudós azért már nem vitatkozik. Számtalan tengeri halfajta állománya omlott össze egészen drámaian az utóbbi néhány évtizedben. A csökkenés mértéke különösen a nagytestű ragadozóknál (ilyen például a nálunk is népszerű tonhal vagy az Ázsiában felfalt cápák) súlyos, sok faj esetében a kilencven százalékot is meghaladja. Ennek kisebb részben mindenféle környezetszennyezés az oka, nagyobb részben azonban a szomorú tény, hogy az emberiség egészen egyszerűen minden finomat kizabált a vízből.

Nem ez az első eset, hogy az emberi étvágy fajok kipusztulásához vezet. A mamutoktól kezdve Steller tengeri tehenéig számos állat eltűnéséről tehettek a fazekak is. A tengerek kiürítése azonban azért különbözik alapvetően a korábbi esetektől, mert nem egy-egy faj szintén igen szomorú felszámolásáról van szó, hanem egy komplett ökoszisztéma letarolásáról. Az ősemberek dárdái és a bálnavadászok szigonyai általában csak a célpontot találták el, míg a modern halászati eszközök nem válogatnak. A tenger mélyén sok-sok kilométeren át vonszolt halászhálók nem csak a tőke- és tonhalakat szedik össze, hanem mindent, ami az útjukba kerül. Így a világ tengereinek egyes részei mára teljesen kiürültek, a halászok egyre újabb területeket tarolnak le, egyre kisebb halakkal is kénytelenek beérni, a megtizedelt fajoknak pedig nincs idejük regenerálódni.

Sajnálatos tény, hogy az állat- és természetvédők csak olyan témákat tudnak eladni az erre fogékony közösségnek, amelyek főszereplői olyan állatok, amelyeket cukinak szokás tartani. A pandákra és a majmokra mindenki odafigyel, a tonhalak védelmezőiről viszont nem valószínű, hogy olyan filmet forgassanak valaha, mint a Gorillák a ködben. Az viszont egyenesen felháborító, hogy ez abban az esetben is így van, amikor a kevéssé fotogén fajok éppen kihalni készülnek, a tündibündiknek viszont nincs komoly bajuk. A japánokat a fél világ keresztre feszítené a bálnavadászatért, pedig tényleg csak olyan fajokat szigonyoznak, amelyek cseppet sem veszélyeztetettek. Ugyanez a helyzet a szintén japán, és valóban elég undorító delfinmészárlásokkal, a kanadai fókabébik agyonverésével és a prémükért tartott mindenféle kisemlősökkel. Ökológiailag ezek teljesen jelentéktelen események, mivel azonban csúnyán néznek ki a tévében, mindenki ezeken rugózik. Ez egyébként a peche a magyar libatömőknek is, pedig azok a csőrös dögök se nem cukik, se nem csillog értelem a szemükben.

Tengeri halat enni ha nem is kifejezetten luxus, de azért nem is olcsó mulatság a világ jelentős részén. A most a tönk szélére jutó fajok, a legjobb tonhalak, vagy az uszonyukért élve kifogott, majd ezek levágása után megdögleni visszadobott cápák pedig többnyire a luxus kategóriájába esnek. A luxusról pedig mindenki gyűlöl lemondani. Nem azért keresünk ugye pénzt, hogy aztán ne arra költsük, amire csak akarjuk. Ráadásul, hogy enné meg a fene, a tonhalszusi, a libamáj és a belugakaviár tényleg veszettül finomak, akinek egyszer szerencséje volt hozzájuk, nem szívesen fosztaná meg magát az élménytől a továbbiakban. Más választásunk viszont most valószínűleg nincs, ha szeretnénk, hogy az unokáink is szusit ehessenek majd az óvodában.

A halakon a cukiságuk nem fog segíteni, szerencséjükre viszont divat lett a feltálalásukon lelkizni. A művelt nyugatnak mindig szüksége van ilyen slágertémákra, amikről az újságírók írhatnak, a meglepődni szeretők meglepődhetnek, a társaságban csevegésre vágyók pedig cseveghetnek. Mert nincs erkölcsösebb, mint kegyesen lemondani valami luxustermékről. Néhány éve a Sierra Leone-i és libériai gyémántokat nem illett venni, aztán a kongói koltán felhasználásával készülő mobiltelefonokat, most pedig a halakon a sor. 2009 őszén egyszerűen nem lehet felelősségteljesebben viselkedni, mint a Nobu luxusszusi-hálózat valamelyik egységében a felszolgált tonhal származási papírjait követelni, és felhúzott orral kivonulni, amennyiben nem sikerül egyértelműen bizonyítani, hogy ami a tányéron van, az környezetbarát halászat eredménye. Az ilyen divathóbortok ugyan röhejesek, a szándékba azonban nem lehet belekötni.

Magyarország partjait tenger már jó rég nem mossa, úgyhogy ránk ebből az egészből semmit sem lehet kenni. Fogják csak magukat vissza azok a telhetetlen kínaiak meg a sznob franciák. Nem pusztítunk mi el semmilyen állatot, legszívesebben a pacsirtáink dalát hallgatjuk, ha éppen hagynak élve néhányat a nálunk garázdálkodó olasz vadászok. Mi még az utolsó Gold Fischlit sem zabáljuk fel házibulikban, diszkréten megelégszünk a ropival és azokkal az ízetlen miniperecekkel. A bunkó pusztítástól viszont mi is lehetünk idegesek.