Alternatív oktatás = NEM MENŐ

A magyar közoktatásban eltöltött valamennyi napomat gyűlöltem. Jó, általános iskola elején még nem, de aztán nem volt egy élvezhető perc sem. Gyűlöletes és értelmetlen volt a rendszer, és semmit nem tanultam. Se érdekeset, se használhatót. Tanáraim túlnyomó többségével felnőtt fejjel soha nem álltam volna szóba. És még korán is kellett kelni. Nem is voltam egyedül szélsőséges érzelmeimmel. Ezeket az életrajzi adatokat muszáj felsorolni, mielőtt az ember felelősen kijelenti, hogy egy Magyarországon felnövő gyereknek minden borzalma ellenére még mindig az állami, hivatalos közoktatás a legjobb választás.

Természetesen meg lehet érteni a szülőket, akik valami jobbat szánnak csemetéjüknek annál, ami nekik jutott. Ha van olyan megoldás, amely kevesebb lélekölő magolással bünteti a gyereket, és kevesebb, az életörömöt gyűlölő pedagógust enged a közelébe, miért ne választaná azt az aggódó szülő? Nagyon leegyszerűsítve a dolgot azért, mert – ahogy az már többeknek feltűnt – az élet sajnos nem habostorta.

Ha pedig nem habostorta, akkor jobb is, ha az ember gyereke a lehető legkevesebb időt tölti el egy légmentesen lezárt védőburokban. Márpedig a mindenféle alternatív oktatási rendszerek, a Waldorf, a Montessori és a többi hasonló lehetnek ugyan bizonyos szempontokból jobbak a nevetséges magyar közoktatásnál, ám végső soron elsősorban mégiscsak egyfajta védőburkot jelentenek, amely igyekszik megóvni a magyar gyerekeket a magyar hétköznapoktól.

Márpedig egy iskola alapvető célja igenis a felkészítés ezekre a mindennapokra, és perverz módon ezt leginkább a közönséges magyar iskolák képesek elérni. A rohadó falak, az elavult és a diákok ellenségeként működő tananyag, a hatalmi pozícióban lévők igazságtalan idegrohamai kiválóan képezik le azt a felnőtt világot, amiben minden magyar gyereknek egyszer helyt kell majd állnia. Ez persze cinikus vélemény, de ettől még tény marad, hogy kiskorúakat teljesen felesleges elzárni a valós környezetüktől.

Egyébként sem olyan fontos, hogy ki milyen iskolába jár, és az évek múltával egyre kevésbé lesz az. Tananyagot, tanítási módszereket Magyarországon mindig csak csigalassúsággal módosítanak, pedig a villámgyorsan változó világban nem ártana gyorsan adaptálódni. Amikor pedig valaki változásokra szánja el magát, mint a képességeivel még a jelenlegi kormány mezőnyéből is kiemelkedő Hoffmann Rózsa, akkor általában inkább két lépést tesz hátra.

Az egészen agyament tervek az angol nyelv háttérbe szorításától a további poroszosításig mind ugyanabba az irányba mutatnak. A magyar oktatási intézmények még többet fognak veszíteni jelentőségükből, és lassan tényleg csak mint a börtön és a rekreációs központ különös keveréke fognak működni. A gyerek bejár, nem tanul semmit, a tanár tudja, hogy az egésznek semmi értelme, a szülő pedig kétségbeesetten töri a fejét, hogy mi a fene lesz így ebből a gyerekből.

Ilyenkor jönnek a különórák, még ennél is kellemetlenebb következményként pedig a társadalmi mobilitás teljes ellehetlenítése. Azok a gyerekek, akiknek balszerencséjükre a szüleik se nem elég okosak, se nem elég gazdagok ahhoz, hogy valami plusz tudjanak nyújtani – például hogy megtanuljanak angolul –, azoknak esélyük sem lesz helyt állni az életben.

Ez azonban még mindig nem érv a mindenféle alternatív megoldások mellett.  Az otthonszülő szekta (amely egyébként számtalan ponton érintkezik a gyereket a közoktatástól óvókkal) is ugyanígy, a gyerek boldogulására hivatkozva kísérletezik mindenfélével. És éppen ezzel, a kísérletezéssel van a legnagyobb baj.

Önmagával mindenki azt csinál, amit akar. De a szerencsétlen, tiltakozni képtelen gyereket bevinni mindenféle kalandokba a hülye keresztnévtől a furcsa gimnáziumig egyszerűen nem fair. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy Magyarországgal sok baj van, és dicséretes, ha valaki ezeken javítani akar. A csalánt viszont nem a gyerekkel illik verni.