Egy hang a gettóból

Egészen hálátlan feladat kiállni egy Magyarországon hagyományosan mostohán kezelt és önmagával kiegyezni sem hajlandó szakmai csoport, a hazai zenészek érdekében. Nemcsak azért, mert társadalmi munkában (tehát ingyen), minden köszönet reménye nélkül csinálja az ember, és még házhoz is megy vele a lófaszért, hanem azért, mert gyakran kell objektív választ adni valótlanságokra építő, jó szándékúnak nehezen értelmezhető híresztelésekre is. Azért szükséges megszólalnom, mert a meggondolatlan írások eddig nem létező frontokat is nyitottak az utóbbi években a törvényhozás tekintetében amúgy is kizárólag hátrányosan érintett társadalmi csoporton belül, a szerzők között, de a zenészek és a velük kapcsolatba kerülő civilek között is.

Először is azt muszáj lenne végre eldöntenie a hazai (szak)sajtónak, hogy

Aki ragaszkodik ahhoz, hogy a könnyűzene nem kulturális terület (vagy nem tud túllépni a „kussolj, örülj, hogy te is kaptál” állásponton), annak felesleges tovább olvasnia, számukra nincsenek – a jelen üggyel kapcsolatos – érveim.

A magyar zenészszakma és a politika az utóbbi években vért izzadva ugyan – és valószínűleg az utolsók között Európában –, de döntést hozott ez ügyben. Ha egyetértünk abban, hogy a könnyűzene a kultúra része, miért ne tarthatna igényt legalább minimális kulturális támogatásra? Miért evidens, hogy sikeres (és sok esetben kevéssé sikeres) színházak, szimfonikus zenekarok, írók, filmesek és képzőművészek tízmilliárd (!) forintokat kapnak tevékenységük fenntartására közpénzből, ezzel szemben az alkotóknak járó jogdíjból levont keret terhére történő könnyűzenei támogatások hírére azonnali vérhányás indul be a sajtóban és a szakma egy részében, még akkor is, ha ez a hagyományos kulturális területek támogatásához képest nagyságrendekkel kevesebb összegből történik?

Az a demagógia, hogy sikeres ügy ne kapjon semmilyen támogatást, tragikomikusan érthetetlen és következetlen hozzáállás nemcsak a kultúra, hanem a tudomány és a gazdaság területén is. Különösen ilyen alacsony lélekszámú nemzet esetében, ahol alig működtethető szellemi tevékenység színtisztán üzleti alapon. Az lesz a következő, hogy javasoljátok, hogy az ösztöndíjat ne osszák jó tanulóknak, vagy népszerű színházaktól vonják meg az állami támogatást azért, mert azt szeretik az emberek? Ezzel együtt mintha azt is megkérdőjeleznétek, hogy szükséges olyan tevékenységek támogatása is, amelyek csak egy-egy csoportnak fontos alkotásokat hoznak létre, vagy csupán új irányokkal kísérleteznek, az üzleti haszon elvárása nélkül. Ez olyan, mint a tudományban az alapkutatás, a képzőművészet bizonyos területeinek, vagy a kortárs komolyzene és a dzsessz támogatása. Szellemi sokszínűségünk fenntartásának, új területek felfedezésének igénye táplálja ezt a szándékot, nem pedig a profit reménye.

De ennél még konkrétabb – nyilván indulatalapú – következetlenségek is vannak az írásaitokban. Az Index ominózus cikke és különösen az azt követő vélemény minden megalapozottság nélkül utal arra, hogy az adófizetők pénzéből „töm ki” az állam zenészeket. A költségvetésben egyértelműen szerepel, hogy ezen nyilvános pályázatok forrását a szerzői jogi törvény alapján a közös jogkezelőktől származó befizetések képezik.

Az erről a keretről korábban döntő bizottság neve is jelezte a pénz forrását (A SZERZŐI JOGDÍJBEVÉTELEK FELHASZNÁLÁSÁRÓL DÖNTŐ IDEIGLENES KOLLÉGIUM), azóta ezek a jogkörök a zenei kollégiumhoz kerültek – ezzel tálcán kínálva a lehetőséget az említett cikkben szereplő csúsztatásokra – a forrásuk és kiosztásuk szerződésben foglalt alapelvei viszont NEM VÁLTOZTAK.

A közös jogkezelő szervezetek a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény 89. § (8) és (10)-(11) bekezdései értelmében a jogdíj- és egyéb bevételeik kulturális célú felhasználásra szánt részét a Nemzeti Kulturális Alap számára történő átadással – az átvétel tárgyában kötött megállapodás és a jóváhagyott támogatási politika rendelkezései szerint – használják fel kulturális célra.

Az NKA-val a következő közös jogkezelő szervezetek kötötték meg az átvétel tárgyában a megállapodást: Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület, FilmJus Filmszerzők és Előállítók Szerzői Jogvédő Egyesülete, HUNGART Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesület, Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület, Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület.

Úgy tűnik, hogy az Index lelkesen asszisztál ahhoz a központi törekvéshez, amely cinikusan csak jogtechnikai kérdésnek tekinti, hogy

A jogdíjak amúgy – az egyelőre még hatályos magyar törvények szerint – nem minősülnek adónak, és CSAK abban az esetben szedhetők be, ha azt 100 százalékban a jogosultak (szellemi alkotások létrehozói) kapják meg. Amennyiben nem így történik, úgy az ettől való eltérésről is csak olyan testület dönthetne, amely 100 százalékban jogosultak (szerzők, előadók, kiadók) által delegált képviselőkből áll. Arról, hogy ez jelenleg Magyarországon miért nem teljesen így van, hosszan és nyilvánosan vitatkozott – az Indexen is – Lovasi András és L. Simon László. (Hogy a jogdíj egyébként kinek jár, egy másik, átfogóbb és jóval nagyobb múltra visszatekintő vitasorozat tárgya.)

A pályázati eredmények nyilvános értékelését a sajtóban és egyéb fórumokon nagyon félrevitte az a sajnálatos, szintén a körültekintés hiányából fakadó körülmény, hogy a véleményüket hangoztatók nem vették figyelembe a – napokon belül induló és háromszor ekkora összeggel gazdálkodó, deklaráltan az új könnyűzenei produkciókat segíteni hivatott – Cseh Tamás Programot, amit ugyanezen bevételi forrás terhére szintén az NKA ír majd ki és bírál el.

Azért a most megítélt alkotói támogatás is sok száz szerzőt támogat az erre bejelentkezett kb. 1200-ból. Mindazonáltal a legfrissebb és a korábbi pályázati eredményekből is egyértelműen látszik, hogy az utóbbi években bármilyen könnyűzenei támogatást igénylő és azt megkapó személyek 70-80 százaléka nagyjából ugyanaz a szerzői, előadói (300-400 főből álló) kör. Ez kormányzattól, intézményektől teljesen független tény és nyilvánvalóan azt mutatja, hogy Magyarországon aktuálisan kik foglalkoznak szakmailag is elismert módon ilyen jellegű alkotói tevékenységgel. A támogatottak személyi összetétele – még ha erős szándék is van rá – lassan változik, de ez valószínűleg így természetes. Nem változik nagyot egyik évről a másikra az elismert színészek, írók, vagy egyéb szellemi foglalkozásúak állománya sem.

Politikai preferenciáit tekintve pedig ez a csoport – nyilvánvalóan a könnyűzene egyik attribútuma miatt – zömében a hatalomra, a fennálló rendre mindig gyanakvóan tekintő, azzal nem szívesen parolázó alkotókból áll, legyen bárki is kormányon. A kevés kivétel ellenére is indokolatlan, értelmetlen és kártékony egy kalap alá venni olyan – a sok száz támogatottból önkényesen válogatott – zenészeket, akiknek nem csak a kedvelői, hanem utálói sem alkotnak olyan halmazt, amelynek szemmel látható metszéspontja lenne.

Szerintem az adekvát véleménynyilvánítás az lehetett volna az Index részéről, ha kijelenti, hogy idén csak a szar zenészek kaptak könnyűzenei támogatást. Mert ezzel – még ha nem is értek egyet – nem vitatkozhatom. 

A szerző a Magyar Könnyűzeneszerzők és Szövegírók Egyesületének elnökségi tagja, az Artisjus vezetői tagja, zeneszerző-szövegíró, a Belmondo frontembere