Az utolsó perc előtt

Az 1995-ben készült „A gyűlölet” című francia film forgatókönyve mára már szinte meseszerű idillt idéz. Három külvárosi fiatal barátságáról szó, egyikük zsidó, a másik arab, a harmadik fekete. Sodródnak. Dühösek. Nincs jövőképük. Élnek egy társadalomban, annak is a margóján. Megállíthatatlanul csúsznak egy mélységes sötét szakadék felé. Aztán megnyílik a lábuk alatt a talaj. Meghalnak. Értelmetlenül. Csak azért mert azok, akik.

A film egy szakállas viccel kezdődik, amit egyikük mesél: „van egy ember, aki kizuhan egy felhőkarcoló tetejéről. Számolja lefelé az emeleteket: 19, eddig még minden rendben, 18, eddig még minden rendben...”

2015, eddig még minden rendben.

Nem. Itt az ideje, hogy kimondjuk, nincs minden rendben, sőt, elég kilátástalan a helyzet. Azonban ha nem nyitjuk ki a szemünket, az még nem véd meg a becsapódástól.

2015 idehaza Rácz Péter Rikárdó megszületésével kezdődött. Magyarországon a cigánygyűlölet az elmúlt években nyílt gyűlölet-bűncselekményekbe torkollott, és megjelent az utca emberének nyílt beszédében. A rasszista beszédmód mára triviálissá vált, része a hétköznapi életünknek, mégis mély közfelháborodást keltett az a gyűlölködés, ami az év első magyar kisbabájának a születése körül lángolt fel. „Ilyet mi még nem tapasztaltunk, és egy világ dőlt össze bennünk” – nyilatkozta az édesapa.

Rikárdó születése nem sokáig jelentett szenzációt a magyar médiában. A francia szatirikus lap, a Charlie Hebdo elleni terrortámadás, és a tragédiát követő két túszdráma olyan hullámokat vetett, amelyek elsodortak minden más hírt. Az első döbbenet után ömleni kezdtek a reakciók: a Facebookot elborították a „Je suis Charlie” feliratok és a különböző elemzések, a franciák óriási szolidaritási menetet szerveztek, és az Avaaz közösségi oldalán két nap alatt 600 ezren írták alá azt a nyilatkozatot, ami arról szól, hogy a francia társadalom nem hagyja magát megosztani a tragédiában.

„Álljunk ki közösen a félelem és az előítéletek ellen. Ez a legerősebb fegyverünk a szélsőségek ellen, és a legjobb út az együttéléshez, amire mindnyájan vágyunk” – szól a petíció szövege. Vasárnap Európa, sőt a világ vezetői egy emberként álltak ki a francia politikai vezetés és a francia emberek mellett, hogy osztozzanak az egész francia népet összekovácsoló szolidaritás kifejezésében.

Azonban elkerülhetetlen volt, hogy másféle reakciók is szülessenek. Tegnap a buszon a következő párbeszédnek voltam a tanúja: – „Hallottad, mi történt Franciaországban? Össze kéne az összes külföldit szedni és hazatoloncolni.” – „Áá, nem lehet, az a két majom is Franciaországban született, olyan jogaik vannak, mint minden franciának.” – „Meg is érdemlik a csigaevők.”

Várható volt. Miért is lenne más a véleménye egy átlag magyar állampolgárnak, akit már Rikárdó is kihoz a sodrából? És akit nem csak a maga romló életszínvonala, az áttekinthetetlen közélet és a hiszterizálódó közhangulat sarkall arra, hogy kollektív bűnbakot keressen, de a vezetőktől erre még biztatást is kap. Nem csak Vona Gábortól, aki hozza a formáját, és elsőre „bevándorlással szembeni záró toleranciát” hirdet, de a miniszterelnöktől is, akinek az eseményekről az jutott az eszébe, hogy „meg kell védeni Magyarországot a bevándorlóktól”. Nem mintha Magyarország európai szinten kiemelkedően, akár még csak említhetően is a bevándorlók célországa lenne, csak úgy, a biztonság kedvéért. „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani” – tette hozzá.

Keresve sem találhatott volna rosszabb alkalmat arra, hogy a „Magyarország a magyaroké” retorikát alkalmazza. Egy olyan országban, Magyarországon, ahol az egyetlen jelentős, és gazdasági szempontból valóban marginalizált kisebbséget nem a bevándorlók, hanem a cigányság alkotja. A politikának nem az a feladata, hogy az utca emberének véleményét kihangosítsa és politikai véleményt formáljon belőle, hanem az, hogy utat mutasson, és nagyon határozottan kirajzolja az elfogadható és elfogadhatatlan beszédmódok közötti határt. Ezt nem a „politikailag korrektség” követeli meg, hanem az a „demokratikus politikai életösztön”, amit Orbán Viktor - saját bevallása szerint – nagyra tart a franciákban.

A gyűlölet, a „Másik” a mitikus „Másikak” megbélyegzése csodálatos önvédelmi fegyver az egzisztenciális és világnézeti bizonytalanság ellen. Csak éppen két éle van, és hosszú távon megjósolhatóan és szisztematikusan romba dönti azokat a társadalmakat és civilizációkat, ahol a legügyesebben forgatják. Nem kell szeretni a cigányokat. Sem a bevándorlókat. Sem a muzulmánokat. Miért is kéne?

Hiszen nem szoktunk naponta azon gondolkodni, szeretjük-e a kék szeműeket, a postásokat vagy a január 1-jén születetteket. De meg kell tanulnunk felkapni a fejünket, amikor valaki a kék szeműeket mint csoportot hibáztatja valamilyen vélt vagy valós kollektív sérelmünkért. Vagy a cigányokat. Vagy a muzulmán leszbikus kéményseprőket. Mint ahogy akkor is fel kell kapnunk a fejünket, amikor 2000 nőt és gyereket gyilkolnak le az iszlám nevében. Vagy amikor kétségbeesett szíriai menekültek százai sodródnak a tengeren egy kapitány nélkül magukra hagyott hajóban Európa partjai felé. És elsősorban nem azért kell résen lennünk, hogy holnap is a tükörbe tudjunk nézni, hanem azért, mert ezen múlhat a civilizációnk jövője. Az emberi civilizációé.

Nagyon úgy néz ki, most a káosz ideje van. 2014 a globális krízisek éve volt, a világban terjedő szélsőséges nézeteké és tetteké. 2015 sem indult sokkal jobban. A káoszra előbb utóbb racionális, rendszerszerű, a globális és lokális egyenlőtlenségeket nem csak a szavak szintjén felszámoló, összehangolt politikai, gazdasági válaszokat kell adni, ha el akarjuk kerülni a közös becsapódást. De az első pillanatban az a legfontosabb, hogy ellenálljunk a gyűlölet pszichedelikus erejének. Az európai politikusoknak, beleértve a magyar politikusokat is, most az a legfontosabb feladatuk, hogy ebben segítsék a társadalmaikat, ahelyett hogy a simább utat választva, maguk adják a lovat a könnyen feltüzelhető hőbörgők alá. Különben mutogathatunk mindig a Másikra, a mitikus Másikakra, amint zuhanunk lefelé, miközben azt gondoljuk, velünk itt és most még minden rendben van. Az 1. emeletnél.