Az ír szavazók böszmesége

Dublinban esett, hogy két becsületes halárus (nevezzük őket Ian-nak és Joe-nak az egyszerűség kedvéért) hazafelé bandukolt a kikötőből egy kora nyári szerda este, zsörtölődve az alacsony halárak és a magas üzemanyagárak miatt.

Iannak ráadásul a hajója is lerobbant, úgyhogy még a tavalyi év elején felvett egy jókora jelzálog-kölcsönt, a halászviskóját kínálva fedezetként. Eleinte megijesztették a törlesztőrészletek, de olyan kedvező feltételeket kínált neki a bank, hogy nem tudott ellenállni.

Továbbá azt olvasta az egyik napilapban, hogy az ír lakásárak örökké nőni fognak, úgyhogy a refinanszírozással sem lehet gond. Igencsak meglepődött tehát, amikor Joe ezzel kopogtat a kabinajtón az egyik reggel: "Ian barátom, ebből baj lesz, ingatlanválság van, vagy mi a fene". Rálegyintett azonban az ilyen figyelmeztetésekre, amíg van hajó, hal és benzin, addig nem lehet gond...

Irekről lévén szó, Ian és Joe a kikötői kocsma felé veszik az útjukat. A szerda esti meccsen a törökök játszanak a házigazda svájciakkal. Joe ugyan nem érti, hogy Törökország miért játszhat Európa-bajnokságon, de a Dublin utcáin is egyre szaporodó számú gyros-árussal meg van elégedve, úgyhogy nem ellenzi különösebben Törökország Eb szereplését.

Ian és néhány egyéb haverjának panaszaira, miszerint a vendégmunkások miatt nincs meló a városban, általában csak legyint. Amíg van hajó, hal és benzin... alapvetően osztja barátja gondolkodását. Az már némileg jobban bosszantja, hogy saját nemzeti tizenegye nem játszik az eb-n, mert bénáztak a selejtezőkön. A nagy rivális, Anglia távolléte csak enyhe gyógyír a sebre; Joe szolíd lelkesedéssel veti bele magát az írek nélküli eb nyújtotta élvezetekbe.

A meccs gyenge, Ian megszomjazik. Rendel egy Guinesst, majd szeme fennakad az árlapon. "Múlt héten még csak 4 euró volt" – panaszkodik a kocsmárosnak, aki bocsánatért esedező tekintettel rájuk zúdítja a maga panaszözönét. Beszél ő is a drága benzinről, a kifizethetetlen kamion-szállítmányokról, amelyeken a sör érkezik, az új plazma tévéről, amit az Eb-re vettek (made in China ide vagy oda, a tavalyi olcsóbb volt), és sok minden másról is. Romlik a közhangulat Irországban. Egy szó, mint száz, 5 euró a sör. Ian kölcsönt kér Joe-tól, aki Ian markába csúsztatva a hiányzó eurót, vállon veregeti pajtását és rákacsint: "Majd meghívsz, ha ingyen lesz a sör".

Mire a kocsmáros befejezi, lecsordogált az első félidő, a szünetben híreket mondanak. Egy fura, esetlen figura, az új Taoseach (miniszterelnök) buzdítja népét egyenes adásban, hogy holnap minél többen járuljanak az urnákhoz. "Miről szavazunk, Joe?" – kérdezi Ian, aki a választ meg sem várva, csak a fejét csóválja: "Nem bízom ebben az alakban, ugyanolyan korrupt mint az előző volt". (Bertie Ahern májusban mondott le, miután bírósági eljárás indult ellene egy korrupciós botrány miatt.) Ian és Joe politizálnak még egy sort, majd megállapodnak abban, hogy másnap juszt is elmennek szavazni, természetesen nemre. Feltéve persze, ha nem esik.

A meccs véget ér, Ian és Joe hazafelé mennek. Egy belvárosi kocsmában török és svájci szurkolók szállingóznak ki a meccs után, egyesek összeölelkezve, mások finoman cukkolva egymást. Alapvetően nincs harag. Európa népei valahol legbelül ugyanis kedvelik egymást.

Ian és Joe rövid története alapján szomorúan konstatálhatjuk, hogy az EU politikai integrációjának következő lépcsőjét jelentő Lisszaboni Reformszerződés kezdetektől kudarcra volt ítélve. Pontosabban, nem a kezdetektől. Az ír politikai elit – a franciák és a hollandok példájából mit sem tanulva – teljesen figyelmen kívül hagyta a történelem tanulságait. Böszmeségük három örökzöldben foglalható össze:

1. It's the economy, stupid!

2. Cirkuszt és kenyeret

3. Monnyon le!

A kronológiai sorrendet félretéve, Bill Clinton első elnöki ciklusának politikai mottóját jelentő bon mot-ja a nyugati demokráciákra univerzálisan érvényes napjainkban is. Bill Clinton republikánus elődje a szovjet blokk összeomlása körüli világpolitikai változásokat helyezte politikájának középpontjába, a gazdasági kérdéseket teljesen háttérbe szorítva.

Clinton zseniális politikai ösztönnel érzett rá arra, hogy az amerikai választók emlékezetének egyre mélyebb rétegéig süllyedt a szovjet veszély, illetve az USA nemzetbiztonsági kihívásai. Munkahelyekre, mindenki számára elérhető egészségügyi ellátásra, más szóval növekvő jólétre vágytak.

A tapasztalat azt mutatja, hogy Európa népei sem mobilizálhatóak többé grandiózus nagypolitikai ideálok által, materiális vágyaik sokkal többet nyomnak a latba. Az ír példára visszatérve tehát egy olyan időszakban rendezni népszavazást Európáról, amikor az emberek pénztárcája nyögi a globális élelmiszer- és energiaársokkot és a kelta tigris behúzza a féket biztos recept a kudarchoz.

Optimális esetben persze az ír gazdasági csoda éveiben kellett volna a jövőre vonatkozóan az ország nemzetközi státuszát érintő összes potenciális kérdésről népszavazást tartani, hátha akkor a jólétben fürdő halászaink is boldogan rábólintanak valamire, amiről fogalmuk sincs. A realitások mezején maradva mindenesetre a megismételt népszavazással ajánlatos lenne megvárni a következő konjunkturális fellendülést.

Ha erre a csalódott eurokraták nem biztosítanak elegendő időt, akkor Írország politikusai még mindig támaszkodhatnak Ceasar jótanácsaira. A globális áremelkedések hatásainak tompítását amúgy is mesterfokon űzik Európa politikusai, de most mintha megállt volna a tudomány. A népszavazást megelőző hónapok idejére kifejezetten hasznos lenne a benzin, az alkohol, bizonyos élelmiszerek, stb. jövedéki adóját/áfáját csökkenteni, eltörölni, vagy akár szubvenciókat bevezetni. A költségvetési fegyelemért aggódó európai honatyák a színfalak mögött értesülnének persze arról, hogy ezek csak átmeneti, közérzet-javító lépések: az igenek győzelme esetén az egésznek sztornó. A választóknak lehet magyarázkodni utána, az már az ír politikusak gondja legyen. Ha mindezt félnek megtenni, tanáccsal bizton fordulhatnak magyar barátaikhoz, akik az áfa-kulcsok hullámvasútjával, valamint az ingyen sör ötletével párját ritkító kreativitásról tettek tanúbizonyságot. Talán az ír alkotmánybíróság nem olyan szigorú, mint a magyar, főleg ha Európa jövője a tét!

Kenyér tehát már van, jöhet a cirkusz. Nehezen tagadható, hogy a modern kor gladiátorharcai a labdarúgásban éledtek újjá. Ennek fényében szarvashibának tűnik, hogy miközben a kontinens gladiátorai Európa nagyszínpadán küzdenek, addig az ír szurkolók csapat nélkül, messziről követhetik csak a parádét, miközben véleményüket kérdezik Európáról. Ja, hogy nem jutottak ki? Ugyanmár, ez csak egy kedvező sorsolás kérdése. Aki nem hisz az UEFA/FIFA és Fortuna szokatlanul közeli barátságában, amikor hazai csapatok továbbjutási esélyeiról van szó, az nézzen rá az előző világversenyek csoportbeosztásaira. Nem lehet gond egy olyan remek középcsapatot kijuttatni az eb-re, mint az ír. Csak egy kis előrelátás és manipuláció kérdése az egész. De ha mindez kevés, még mindig ott a pénz, ami ha nagy dolgokról van szó,akkor hatványozottan beszél. Sosem fogunk róla tudni, vagy ha igen, majd nem szólunk az íreknek.

Alakul az igenek biztos győzelme, azonban a siker még így sem garantált. Néha az az ember kérdése, hogy a politikusok nem értik népszerűség-indexük ingadozásainak jelenetőségét. Amikor egy ír politikus korrupciós ügybe kerül, és a népharag lemondatja, akkor az isten szerelmére, minek kampányol??? Ja, hogy átadta a stafétabotot a politikailag egyébként hozzá közel álló pénzügyminiszterének (a tv-ben beszélő esetlen figura a történetünkben)? Nos mennyire valószínű, hogy egy Fletó-Veres Johnny manőver után az MSZP népszerűsége szárnyra kap? Madarat tolláról, embert pénzügyminiszteréről-szól a régi mondás. Kíváncsi volnék arra a forgatókönyvre, amikor a francia politikai elit 2005-ben, az ír pedig idén egyöntetűen kiáll a nem mellett kampányolni az embereket provokáló, a protestszavazókat mozgósító érvekkel. Egy-két tartalék százalék az igenek mellett talán még innen is meríthető.

Aggodalomra nincs ok, semmi sincs veszve. Európa nem arról híres, hogy gyorsan tanul. A népszavazásoktól pedig nem félni kell, hanem felkészülni rájuk. Valahogy így.