„Ha támogatnak akkor köszönöm, ha nem, azt úgy tegyék, hogy méltányos legyen” – mondta bő két hete Havasiné Orbán Mária, mikor a parlamenti frakciók vezetőinek bemutatkozott. Jogászként, bíróként kérte ezt hivatkozva a görög filozófus, Celsus ismert megállapítására, miszerint a jog a jó és méltányosság művészete. Álljon itt akkor mindjárt egy másik, a témában talán aktuálisabb klasszikus: Bismarck mondta évszázadokkal később, hogy a politika a lehetőségek művészete. A lehetőségek között viszont ezúttal úgy tűnik, hogy a méltányosság nem diadalmaskodott.
A Győri Ítélőtábla jelenlegi elnökasszonya pedig nem kért sokat. Méltányos lehetett volna olyan fórumon, például a parlamenti bizottsági meghallgatásokon jelezni a rátermettségét kétségbe vonó kifogásokat, ahol lehetősége lett volna a saját álláspontját kifejteni. A szocialisták hivatalos verziója szerint az angol nyelvtudás és a tudományos munkásság hiánya róható fel neki. Úgy tűnik ez a két kifogás, mintha valamilyen törvényi feltételre hivatkoztak volna a kritikusok. Más posztok esetében létezik ilyen kritérium, a főbíró esetében azonban nem – ettől is megtévesztő a nyilatkozat.
Természetesen minden képviselőcsoportnak, vagy akár minden egyes szabad mandátummal rendelkező képviselőnek joga van önálló, a törvényi előírásoktól független, valamilyen sajátos szemléletet tükröző kritériumrendszerre hivatkozni. Azonban nehezen magyarázható, hogy néhány olyan poszt esetében, ahol az LB elnöknél lényegesen nagyobb szerepe van a nyelvismeretnek, nem volt még ennyire fontos ez a feltétel korábban.
Elhangzott még az is kifogásként a jelölttel szemben, hogy túl gyorsan készül a bíróságokat reformálni. Nehéz annál tömörebben és találóbban értékelni ezt a kritikát, mint ahogy azt Orbán Mária közvetlenül a gyászos szavazási eredmény megismerése után tette újságírók előtt: a reformokat nem tegnap, hanem tegnapelőtt kellett volna elkezdeni. Eltöprengve annyit mégis hozzá lehet tenni, hogy különösen érdekes ez a vélemény egy olyan párt részéről, amely amúgy a reformok, az átalakítás és a progresszió letéteményeseként határozza meg önmagát.
Noha méltányos lenne az is, ha minden kifogás mellé oda lehetne tenni egy arcot és egy nevet, Orbán Mária elutasításának valódi okát valószínűleg a magyar politikai élet egyik meghatározó szereplője, a Név Nélkül Nyilatkozó Forrás tolmácsolásában kellett a nyilvánosságnak megtudnia. Hogy egészen pontosak legyünk, a Népszabadság első tudósításában még ennyi forrás-meghatározás sem szerepelt, csupán egyetlen mondat, ami azután hihetetlen karriert futott be: „Úgy tudjuk, a jelöltet a jobboldalhoz kötik.” Nem dolgom találgatni, hogy milyen módon születik egy ilyen állítás, pedig lenne tippem. Hogy mennyi kárt okoz, azt viszont biztosan tudom.
Szintén név és cím nélkül, de ennek alátámasztásaként elkezdett az is terjedni nem sokkal később, hogy Orbán Mária unokaöccse (!) a Fidesznek dolgozik. Érkezik ez az érv egy olyan irányból, ahol teljes joggal háborodnak fel az Apák és fiúk megközelítésmódján. Mit szóljunk akkor az unkaöccsi nexus jelentősségéről? Milyen ország képe sejlik fel előttünk, ahol egy meghatározó fontosságú vezető poszt betöltését ilyen nevetséges kifogások teszik lehetetlenné?
Nem nyilatkozta hivatalosan sem szocialista képviselő, sem más, hogy tényleg a feltételezett jobbos rokontól rettegnének az elutasítók. Nagyon szeretném magam is elhinni, hogy a kormánypárt politikusai nem tartanak komolyan attól, hogy a definíció szerint semleges hatalmi ág élére a lappangó jobboldali összefogás olyan jelöltet állít, aki majd tesz azért, hogy a bírók jobbra ítéljenek. Lehet egyes ítéletekkel jobb- vagy baloldali nézőpontból nem egyetérteni. Tűnhet úgy, hogy egyes ítéletek egyik, vagy épp a másik politikai oldal számára előnyösek. Azt feltételezni azonban, hogy a bíróságok ezeket az ítéleteket pártos megfontolásból hozzák, és ezért kell pártos mérce szerint főbírót választani – no, ez a következtetés tisztán riasztó.
Bismarck bonmot-jával kezdtem, most hadd tegyem melléje Jacques Chirac, egykori francia elnök saját változatát: „A politika nem a lehetőség művészete, hanem annak művészete, hogy lehetővé tegyük, ami szükséges”. Aki kicsit is tájékozott az igazságszolgáltatás világában, vagy egyszerűen ügyfélként szerez tapasztalatokat a bíróságok működésével kapcsolatban, az tudja, a reform szükségesebb, mint valaha. Az igazságszolgáltatás színvonalának és gyorsaságának növelése a tét. Ezért szükséges a reform, és ezért szükséges egy olyan elnök megválasztása, akiben megvan a képesség és az elhatározás a fennálló állapotok megváltoztatására. A művészet most abban áll, hogy az Országgyűlés, és benne a hétfőn nemet mondó képviselők megértsék, miről is szól ez a szavazás: nem feltételezett politikai szimpátiákról vagy rokoni kapcsolatokról, hanem a jogállam alapvető intézményének működéséről.
Ha mégis esélyt kap a méltányosság és a belátás, akkor lehet új lapot kezdeni azzal, hogy a kétkedő képviselők megpróbálják közvetlenül, és nem hivatásos riogatók tolmácsolásában megismerni az államfő jelöltjét. Szemben Gréczy Zsolt miniszterelnöki kommunikációs tanácsadó méltatlanul pontatlan blogbejegyzésével, a szocialistáknak lett volna módjuk megismerni Sólyom László jelöltjét a bejelentés és a szavazás közt eltelt két hétben, csak a frakciónak meg kellett volna a hívnia magához, ahogy ez más jelöltek esetében gyakorlat volt, és a jelen eljárásban érthetetlen módon elmaradt. Talán ez lehet a következő körben a megoldás felé vezető út.
Aki személyesen megismerte Orbán Máriát és programját, abban minden kételyt el tudott oszlatni; így szerzett támogatást az OIT-ben, és így nyerte meg az Országgyűlés illetékes szakbizottságaiban is az egyetértést – most nem is beszélve a média és a szakértői hátország egyöntetű lelkesedéséről. Nem kell mást tenni a kétkedőknek, mint meghallgatni a jelöltet, a saját szemüknek és fülüknek hinni, és felhagyni a fantomok kergetésével. Mindez lehetőség arra, hogy jobb pillanataiban maga a politika is lehessen a jó és a méltányosság művészete.
(A szerző a Köztársasági Elnöki Hivatal Stratégiai és Kommunikációs Főosztályának vezetője.)