Nem lehetnek tabuk, nincsenek szent tehenek
Most nem a válság eredetéről és okairól akarunk elmélkedni. Majd arról is kell, hogy tanuljunk belőle és elkerüljük legközelebb. Most a kilábalásról kell szót váltani. Persze ennek sikere nem (csak) rajtunk, magyarokon fog múlni, de a magunk erőfeszítései és felvállalt áldozatai nélkül sokkal hosszabban elnyúlva és biztos, hogy még több áldozatot szedve fog hatni a most kibontakozó válság.
Persze, hogy nem rajtunk múlik a világválság vége, de a válság ránk mért ereje részben igen. Ha a bokrosi konszolidáció eredményeire építve mind a Horn, mind az Orbán kabinet továbblépett volna, akkor ma felkészülten állhatnánk a gáton. De nem léptek tovább, sőt az Orbán kabinet a kétéves költségvetéssel már nemcsak fékezte a reformok kibontását, hanem más irányba fordította az ország gazdaságpolitikai szekerét. Medgyessyék pedig olajat öntöttek a tűzre. A 2004-es fékezés - a hibák beismerése és kijavítása helyett - csak kitolta annak a bevallási időpontját. Az újabb elvesztegetett két év miatt, a 2006 óta bekövetkezett makrogazdasági pozitív (fél)fordulat ellenére már nem vértezhette fel az országot a 2008 őszén kirobbant nemzetközi pénzügyi válság stabil fogadására.
A helyzet annyiban jobb, hogy 2006-ban egy ennél kisebb világgazdasági fuvallat is felboríthatta volna az ország hajóját. Most talán az árbocok ropogása közben is kitartunk, ha bátrak, ügyesek és áldozatokat hozni merészek leszünk. Vagyis nem lesznek tabuink és szent teheneink. Hozzá merünk nyúlni bármihez, ami a hajótörés elkerüléséhez kell. Ki tudjuk dobni a ballasztokat, hogy nyugodtabb vizekre hajózhassunk. Nem lesz könnyű, hiszen minden ballasztban van valami, ami valaki számára kedves. Mindenkit - ráadásul nem is egyformán - veszteség érhet a vízbe dobásukkal. Azt kell felismerni, hogy ezen veszteségek nélkül akár el is süllyedhet a hajónk. Itt és most nem lehet csak a szomszéd tehenének a megdöglesztésével túl lenni a bajokon.
Nem nyerhet a munkáltató pusztán a munkavállaló kárára és pár százalékos bérnövelés kizsarolása munkahelyeket vihet el. Nem menthet meg minket a jóságos állam, mert annak is csak az van, amit mi a zsebébe teszünk, de a mi megkopasztásunkkal történő állami segítség sem több, mint halottnak a csók. Választásokat még bármelyik oldal nyerhet több méznek a madzagra ígérgetésével, de az országot ezzel csak végleg elveszejtheti.(Sajnos, nem csak - és nem elsősorban - a maga számára!)
Nem lehet a mérleg egyik serpenyőjében turkálni, a költségvetési mérlegében sem. Nincs csodaszer, ami puszta adócsökkentéssel - a bevételek csökkentésével - lökést adhatna a gazdaságnak, míg a másik oldalon úgy fizetünk, mint a mondásban szereplő katonatiszt. Azonban nem lehet a kiadások lefaragását elfogadtatni és főleg elviselni, ha ennek fejében nem könnyítünk a befizetési oldalon.
Meg kell tanulnunk takarékosabban élni és megtakarítani, mert csak ez lehet a fedezete a majdani felemelkedésnek. Könyörtelenül meg kell nézni, hogy mi az amiben mi - a hozzánk hasonló fejlettségű országokhoz képest - többet költünk. Ott aztán megálljt kell tudnunk parancsolni. Mi, a visegrádi többiekhez képest három területen is túlköltünk: az állam működési kiadásaiban, a szociális kiadásokban és a kamatfizetésekben. Magyarország a GDP majd 2 százalékával többet költ - az EU átlagánál is - az államigazgatás működtetésére. (Ez közel félezer milliárd forint!) A szociális támogatásaink - a visegrádiakénál - a GDP 3-4 százalékával magasabbak. (2000-ben még azonosan költöttünk Szlovákiával. Azóta az övék 3 százalékponttal csökkent, a miénk kettővel nőtt!) Az örökletes adottságokon túl a 2000 óta folytatott hibás gyakorlatunk miatt az államadósság finanszírozása is egyre többe kerül nálunk, mert sikerült az adósságot a GDP 52 százalékáról 66-ra emelni.
Vagyis látszik, hogy van és az is, hogy hol lefaragni. Persze a szívtelen közgazdász megint az egyszerű népen akar spórolni! De tegyük egyszer félre a demagógiát, hát min tudunk spórolni, ha nem magunkon. Persze azonnal meg kell fogni bárminemű luxuskiadást, állami autót és töltött angolnát. Azonban ettől még nem lábalunk ki a bajból, csak - talán - lesz erkölcsi hitele az államvezetésnek, a politikának a nadrágszíjunk összehúzását kérni. Kell ez a jóval kisebb arc a politikától, mert csak így lehet felvetni a reálgazdaságban - akár csak egy átmeneti időszakra is - a reálbérek befagyasztását, ami megőrizheti legalább a munkahelyek javát.
De kérhetjük a termelésben dolgozóktól ezt az áldozatot, ha a közszférában - láttuk mennyibe kerülnek! - továbbra is adjuk a 13. havi illetményt? Nem, az ottani munkavállalónak is kell a szolidaritása az ország egészével. Megvédhetjük a nyugdíjasainkat a válságtól? Igen, ez a kötelességünk, de ez nem fog menni az Ő áldozatvállalásuk nélkül. Kéretik itt most nem a valóban méltatlanul kis pénzből éldegélő nyugdíjasok rétege mögé bújni! A magyarországi minimálbérnél jobb ellátásban részesülő nyugdíjasainknak részt kell vállalni az áldozathozatalból. Miképp várhatnák el a náluk kisebb jövedelemmel bíró aktív rétegektől az áldozatvállalást, ha ők ezt magukra nézve nem tartják elképzelhetőknek?
Az előttünk álló időszakban az eddigieknél is komolyabban kellene venni két, egymástól elválaszthatatlan kötelmet. Az öngondoskodás kényszerét és a társadalmi szolidaritás igényét. Ha mi nem teszünk meg mindent a saját sorsunk javításáért, akkor nincs az a társadalmi szolidaritás, ami megóvhatna bennünket. Igaz, a társadalmi szolidaritás biztos háttere nélkül elveszhetnénk az öngondoskodásunkkal együtt is.
Van remény? Talán igen. Amennyiben elhisszük, hogy most nemcsak farkast kiáltanak, hanem az ordas tényleg a közelünkbe lopódzott. Talán igen, ha magunkban, a józan eszünkben bízunk, és nem a népboldogító politikusok ígérgetéseiben.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
