Talpig könnygázban, titkosügynökök közt és fronton az Index

Nem az újságírásról, hanem a minden szubjektumban rejlő egyedi és csodás világról tudhattunk meg valamit, amikor Bede menő-nemmenő Márton megírta, az újságírásban a közhiedelem ellenére nem sok izgalmas dolog van. Az újságíró egész nap a gép előtt ül, és a klaviatúráját nyomkodja, vagy figyeli a világ eseményeit a Google readerében.

A reader remek találmány, olyan olajozottan ömlenek a képernyőre belőle a hírek, hogy a felhasználónak sajnos nem sok ideje marad elgondolkozni azon, hogy a hírgyártáshoz valakinek időnként fel kell állnia az asztalától, és ki kell mennie a világba, hogy megnézze, mi történik ott valójában. Legyenek ott zavargások, könnygáz vagy akár Kovács László a városligeti majálison.

A zavar egyébként érthető, hiszen a legvadabb helyről küldött tudósításaink is az eseményre koncentrálnak, homályban hagyva az újságírót. Akivel annak ellenére is rettentő izgalmas dolgok történnek, hogy nem számol be róla az újságban.

A 10 éves önajnározásunk, és könnyes múltidézésünk mellett két dolog miatt is érdemes felidézni néhány személyes harctéri történetet.

Egyrészt, mert számunkra szórakoztató ezeket mesélgetni. Másrészt, hogy ezzel üzenjük Márton kollégánknak: ha éppen nem ülünk mellette, akkor nem biztos, hogy a teraszon cigizünk, a konyhában kávézunk vagy ebédelünk.

Narancsos forradalom

Az Index filmekben a szélsőjobbosokkal, szélsőbalosokkal és szélsőliberálisokkal egyaránt összetűzésbe kerülő Tamás Bence Gáspár munkásságát még külpolitikai újságíróként kezdte. A munka saját bevallása szerint is egész napos monitorbámulással és cikkfordítással volt egyenértékű. Amíg egy nap az ukrán forradalom előszelére fel nem állt székéből, hogy a boldog tömegben sodródva kikristályosodjon számára: a magyarországi tévéostrom mögött nagypolitikai összeesküvés állhat.

Régi taktikám, hogy nagyobb fába vágom a fejszémet, mint amire képesnek érzem magam, így voltam ezzel akkor is: oroszul nem tudtam, angolul félig, külföldi tudósítói tapasztalataim egyáltalán nem voltak. Hálistennek Kijevben pörögtek az események, és mint kiderült, a Népszava fotósán kívül az Index képviseltette magát egyedül, a magyar sajtó jól elaludta a dolgot. Én továbbra sem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni, az utcán követtem az eseméyeket, de hivatalos sajtótájékoztatókra nem jártam, mert nem tudtam róluk, illetve eszembe sem jutott, hogy akkreditálnom kell magam. Így aztán maradt az utca, a havazás, az ukrán sör és vodka, a szép forradalmár lányok, illetve az a több százezres fel-alá vonuló tömeg, ami egyszerűen lenyűgöző volt. Azóta sem idegeskedem, ha Budapesten történik valami, láttam, mekkora az a tömeg, ami kormányt képes dönteni, mit mondjak, sokkal meggyőzőbb, mint pár ezer ember.

A legizgibb este az volt, amikor a Dinamo Kijev egy olasz csapattal játszott, esett a hó, a tömeg pedig az elnöki palotához vonult. Vettem egy dinamós sálat, lejattoltunk pár fehérorosz szurkolóval, majd elköszöntem jogászunktól, aki inkább sörözgetve vészelte át a forradalmi perceket, én pedig mentem a többiekkel Kucsmához.

Megismerhettem, milyen az, amikor a hatalom meg akarja akadályozni egy épület elfoglalását, az akkori élményeim miatt vagyok szkeptikus a magyar tévéostrommal szemben is, mármint, hogy mindent megtett-e a kormány a zavargás megállítására. Kijevben ugyanis nagyságrenddel nagyobb tömeget sikerült megállítani néhány teherautóval és rohamrendőrökkel - anélkül, hogy akár egy füstgázgránátot elpörkölötek volna. 2-3 napig voltunk ott, Kijevből sátortábor lett, az elnökválasztást elcsalták, a parlamentet majdnem elfoglalták, aztán nekünk haza kellett jönnünk.

A tévéostrom nem csak a rendszerváltás utáni magyar történelemben, de az újságírói munkában is paradigmaváltást jelentett. Már nem kellett más országokba utazni, ha az ember Robert Capának akarta magát érezni. Elég volt negyed órát metrózni vagy biciklizni, hogy barikádok közt rohangászhassunk, oszlopok mögött várjuk ki a könnygáz-sortűz vagy kőzápor végét.

Az újságírói munka olyan felfokozottá vált, hogy üdítően hat Király András visszaemlékezése, aki ugyan szintén olyan hangulatban tudósított, mint akinek a Világok háborújából kell jelentenie, de ezt visszaemlékezésében marcona szikárság mögé rejti.

Este kilenc volt, nem is engem hívtak a szerkből, hanem a csajomat, Bogit, aki éppen aznap kezdte a fotógyakornokoskodást. Azt mondták, menjen a Köztársaság térre, mert vonul a tömeg az MSZP székházához. Mivel az előző este lemaradtam a Kossuth térről, csatlakoztam. A Közttéren semmi se volt, viszont a kocsiban Bogi négyszer szembevillantott a fullmanualra (a lehető legnagyobb villanásra) állított vakujával gyakorlásképpen - kívülről is impozáns lehetett a látvány, ahogy atomvillanások vannak egy kocsiban. A tüntetőket végül a Fehér háznál értük utol. A tévészékháznál ekkor már hirig volt, rendőrsorfal, UTE keménymag, Ferencváros Troublemakers feszült egymásnak. Az első könnygázfröccs javát rám fújták. A vaku durvább volt.

Igaz, Király Andrásnak egy korábbi iraki harctéri tudósítás már megemelte annyira az indegrküszöbét, hogy a kimért hangnem tulajdonképpen érthető.

A béke kisboltja

A fentiekkel ellentétben jómagam inkább izgalomra, lélekszakadva rohanásra, settenkedésre és a rendőrök és randalírozók közti senki földjén fotózásra emlékszem, ha a zavargások kerülnek szóba. Amelynek feszültsége a legváratlanabb pillanatokban váltott át kedélyes életképekbe.

2007 október 23-án a Curia utcában autókat borogató, arcmaszkos huligánok közé lopóztam be. A srácok percekkel azelőtt dobálták meg öklömnyi kövekkel az egyik fotóriportert, úgyhogy sajtó már nem volt az utcában, csak a felborított autók mögül rendőröket dobáló huligánok, meg a könnygázfüst.

Leeresztett fényképezőgéppel óvakodtam be a felajzott közegbe, igyekezve lúzer tüntető képét kelteni, aki véletlen betévedt a frontzónába, és még nem jött rá, hogy veszélyben van. Téblábolás közben folyamatosan nyomtam az expozíciós gombot, miközben igyekeztem érdeklődve és barátságosan nézni az érdeklődve és bartáságtalanul figyelő szabadságharcosokra.

Késő éjjel volt, és nagyon úgy nézett ki, a balhé hajnalig tart még, úgyhogy az akció után visszavonultam Red Bullért a sarki boltba . Ahol kiderült, a fogyasztás a Jehova tanúi kiadványokból ismert idillbe kovácsolja a politikai nézetek mentén felszabdalt nemzetet.

A nonstopban hosszú sorban állt egymás mögött bukósisakos, PRESS-mellényes fotós, arcmaszkját leeresztő futballhuligán, értetlen tüntető, felháborodott nyugdíjas, meg balos és jobbos lapok újságírói. Csendes szóval felest, kiflit, energiaitalt és csokoládét kértek, udvariasan előre engedték egymást az ajtóban, hogy azon kívül aztán folytatódjon a kíméletlen harc.

T itkosügynökök az Opelben 

A zavargások divatjának csúcsán aztán egyre nagyobb népszerűségnek örvendett újságíróink verése (az erősebb idegzetűek kattintgassák végig a képeket), munkájuknak ellehetetlenítése. De még ilyen viszonyok közt is említésre méltó eset volt, amikor Bogád Zoltán kollégánkat a rendőrség bilincselte meg, mert tudósított egy be nem jelentett tüntetésről. Az esetet követő újságírói demonstráció is tartogatott meglepetéseket e sorok szerzőjének és Ács Dániel harctéri- és videoklip operatőrnek.

Amikor a sajtó be nem jelentett egymásról tudósítós demonstrációjánvettünk részt, akkor az állam további kitüntett érdeklődésének jeleire figyeltünk fel - jegyeztem fel az eset után. A Batthyány örökmécsesnél demonstrálva, azaz kollégákkal és ismerősökkel beszélgetve feltűnt egy néhány méterre parkoló, lepukkant Opel, benne két férfival.

A közepesen sikeres légkondi szerelőknek tűnő urak egy órával később is ott ültek, úgyhogy Ács Dániel operatőrünkkel barátságosan megközelítettük őket, kérve, hogy mint utca emberei, mondják el véleményüket a látottakról a kamerába. "Kapcsolja ki" - mondta a sofőr félrefordulva. Kérdésünkre, hogy miért, pedig csak annyit válaszolt: "Tudja azt jól."

Ekkor elővettem a jegyzetfüzetem, hogy klasszikus stílusú újságíróként tegyem fel a kérdéseimet, de nem jutottam messzebb. "Nem válaszolok" - mondta a marcona úr, miértemre pedig ismét azzal felelt: "Tudod te azt jól". Rükvercbe tette a kocsit, kitolatott, és elhajtottak.

Titkos egyenruha

Az Indexes munka mindennapos, már-már unalmas eleme még a titkos találkozó, amely során az újságíró olyan informátorokkal találkozik sötét garázsokban, akiknek mindig csak az arcéle van megvilágítva. Egy ilyen estére emlékszik vissza Spirk József. Akinek kicsempészett iratok helyett váratlanul egy sorhajókapitányi egyenruhát villantott fel embere.

Nagy olvasói érdeklődést váltott ki néhány héttel Gyurcsány Ferenc lemondása előtt az Egy zseniális vezér kellene a magyaroknak című interjú. Az érdeklődés akkora volt, hogy az egyik olvasó még arra sem volt rest, hogy megkeresse a német védelmi tárcát, tényleg a Bundeswehr tanácsadója-e az elméleti szakember. A minisztériumban persze nem tudnak róla, de hát ez nem olyan nagy ügy egy titkos tanácsadó esetében.

A biztonság kedvéért, csak hogy eloszlassunk minden gyanút, megkértem az interjúalanyt, mutasson már egy papírt. (Addig ugyanis olyan környezetben zajlott a kapcsolatfelvétel, annyi közös ismerős tudott a történetről, hogy fel sem merült az írásos igazolás kérdése.)

A gyors megoldás helyett több telefonbeszélgetés, idegeskedés, és vádaskodás volt a válasz. Majd egy péntek esti születésnapi buli kellős közepén újabb telefon érkezett: „Hol vagy? Most már elegem van ebből, odamegyek és olyat mutatok, amit még Budapesten nem láttak. De egyedül gyere a benzinkúthoz!"

Nem egyedül mentem. Hiba volt, mert a találkahelyen nem várt senki, viszont jött egy újabb hívás: „Át akarsz vágni? Ezt így nem fogjuk csinálni!" Hosszas alkudozás után úgy csináltuk, hogy a kollégámat visszaküldtem a szülinaposhoz a kocsmába, és akkor nagy sebességgel megérkezett a kúthoz egy szürke francia kiskocsi, kicsapódott az ajtó, és felharsant a parancs: „Azonnal üljél be!"

Berobogtunk az egyik közeli mellékutcába, de közben kaptam a fejmosást a kocsiban ülő feleségtől is, hogy micsoda inkorrekt eljárás ez az egész, és reméli, hogy most nem működő diktafonnal a zsebemben érkezte.

Hamarosan megálltunk, kiparancsoltak a kocsiból, a kikapcsolt telefont a hátsó ülésen kellett hagynom. Amikor egyre növekvő csodálkozással kikászálódtam az autóból, az interjúalany elém állt, feltette a csomagtartóból előszedett tengerész sapkáját, majd szétnyitotta a kabátját.

Egy sorhajókapitányi egyenruha villant elő a budai lakóövezet téli éjszakát megvilágító gyér fényben.

„Na mit szólsz? Most már láthatod, amit még senki Budapesten." „Jó, de valamilyen papírt nem lehetne ...?" „Baszd meg, ezt nem hiszem el, mit akarsz még, csak nem gondolod, hogy egy kölcsönzőből akasztottuk le?"

A beszélgetés itt ért véget. Igazoló dokumentum azóta sem érkezett, de az interjúalany tévében, konferencián is szerepelt az interjúban szerepeltetett német katonai rangjában.