Piroska
-11 °C
-2 °C

A boldogság Frank Sinatra hangján énekel

2020.11.30. 08:57
Néha a legszebb ajándék a legemlékezetesebb.

Olyan még nem volt, hogy ő bárhonnan visszafordult volna. Ezúttal azonban nem mehetett tovább. Nem tudott tovább menni. Illetve tudott volna, csak ha az ember eléri a szárazföld peremét ott, ahonnan a tenger vize belefut a horizontba, csak az indul tovább, akinek van mivel.

Neki meg, ugye, csak a lába volt, azzal mégsem kelhet át az óceánon. Zsákjából elővette üvegcséjét, megtöltötte homokkal, majd parafával bedugaszolta. Ennél szebb ajándékot nem vihetne, gondolta, és érezte, a szíve helyén egy egész univerzum nyílt.

Csak időben visszaérjek, fohászkodott.

Bérelt autójával a reptérre hajtott, két óra múlva pedig már az esti gépen ült. Az ablakon keresztül a semmit bámulta. A halványan remegő csillagokat, a gép szárnyvégén bólogató, piros-fehéren villogó jelzőfényt. Az apró lámpást az éjszakában, ami azért pulzált, hogy jelezze, hogy itt egy csőben, egymás mellé préselve emberek utaznak.

Még szerencse, hogy az utasok többségének fogalma sincs arról, hogy mindössze néhány centiméter választja el őket a külvilágtól. Ha a fedélzeten nem osztanának üdítőt és némi rágcsálnivalót, a fele társaság vagy édesdeden aludna a repülőtéri bárban elfogyasztott koktéloktól, vagy elfehéredett ujjal markolná a szék karfáját, ami valójában fém és műanyag háziasítása.

Az egy főre jutó imák száma alighanem egy tízezer méter magasan száguldó repülőgépen lehet a legnagyobb.

Nem csoda, ha néhány utas a landolás végén pirosra veri a tenyerét. Ez amúgy nem feltétlenül a pilótának szánt figyelmesség. Az utasok többsége az életnek örül, annak, hogy ezt az utat is túlélte, a testében felgyülemlett adrenalint próbálja kiütni magából.

S még mondják, hogy az érkező utasok mindig mosolyognak.

A repülőtéren nem várta senki. A késő novemberi éjszakában leintett egy taxit, a kórházba vitette magát. Útközben telefonált, és a nővér azt mondta, hogy percek csupán. Az órán még épphogy mozdulnak a mutatók.

A taxis gázt adott. Útközben elvétett néhány piros lámpát, egyszer még oda is behajtott, ahonnan csak szemből jöhetnek, de a jármű fél óra múlva a kórház előtt fékezett.

Odafent a kórteremben csönd honolt. Csak néhány neonizzó remegett, kattant fémes hangon. A nővér távozott, azt mondta, a szobájában lesz.

Ekkor az ágyhoz lépett, az üvegcséből a paplanon nyugvó kéz tenyerébe szórt némi homokot. Az ujjak ösztönösen összezártak. Markolták a homokot.

Aztán az órán megállt a mutató. Az ujjak közül pergett a homok.

A nővérszobából a Jingle bells, jingle bells dallama szólt. A boldogság Frank Sinatra hangján énekelt, és odakint az égen mintha egy szán suhant volna. De az is lehet, csak egy lélek távozott. Vagy éppen érkezett. Mert amikor az órán megállnak a mutatók, hirtelen semminek sem lesz értelme. Csak a pillanat számít, ami átölel, és a világ olyannak tűnik, mintha minden ott kezdődne, ahol amúgy véget ér.