A sziget neve pedig legyen Karácsony!

„Sima, hegyes sziget” – gondolta William Mynors kapitány, amikor átmásolta a hajónaplóba írt feljegyzését a Brit Kelet-indiai Társaságnak címzett levelébe. Közben arra gondolt, hogy igen, ez talán a pontos megállapítás, bár a lelke mélyén tudta, ennek bizonyosságáról nem győződött meg. A Royal Mary fedélzetén állva hajójával szellemként suhant el az első blikkre nem különösebben érdekesnek tűnő szárazulat mellett. Lelkét mégis átjárta a büszkeség, hogy legalább nevet adott ennek az Indiai-óceánban fekvő, felfedezésre váró földnek.

Még a keresztelőn nem mélázott sokat, hiszen a naptár, amikor az óceánból kiemelkedő foltot megpillantotta, 1643. december 25-ét mutatott, az óra pedig hajnali hármat.

Neki például az, hogy névadója lehetett az ismeretlennek, és ha máshogyan vagy másért nem is, de neve fennmarad az örökkévalóságnak. Karácsony-sziget, jegyezte fel naplójába Mynors kapitány, és csak remélte, hogy e sziget nevét nem törli el sem az idő, sem a történelem.

Honnan is tudhatta volna, hogy 1777-ben lesz majd egy híres hajós, bizonyos James Cook, aki a Csendes-óceánon ugyanúgy karácsonykor érkezik egy ismeretlen szigethez, amit ünnepélyesen és nem sokat tétovázva elnevez Karácsony-szigetnek. Mynors  szerencséjére az ott élő helyiek egyszerűen kirimatinak ejtik majd az angol christmas szót, így az a Karácsony-sziget végül Kirimati, Kiribati néven kerül föl a térképekre.

Kicsiny, fás sziget, a part meredek, sziklás, és felfedeztünk egy homokos öblöt – írta naplójába Willam Dampier felfedező, amikor a Cygnet fedélzetén 1688-ban megközelítette a térképen akkor Moni-szigetként feltüntetett szárazulatot.

Mit tudta ő, hogy anno Mynors kapitány szíve dobogott itt az izgalomtól, hogy nevet adhat e világnak. Az ő szíve attól vert gyorsabban, hogy nevét megőrzi majd az utókor, mert beszámolhatott az ott élő jelentős madárpopulációról, valamint az óriásira nőtt, sötébarna és igen vöröses színű rákokról, melyek őt valamiért a langusztákra emlékeztették.

Csak azt sajnálta, hogy a Cygnet nem tudott horgonyt vetni a meredek partú szigetnél, de kétcsónaknyi fát így is sikerült magukhoz venniük, így a hajón el tudták végezni a szükséges javításokat.

Ennyi madárürüléket ritkán látni egy helyen – jegyezte fel a hajónaplóba Sir John Murray, miután 1887-ben a Flying Fish fedélzetén kikötöttek a szigeten.

A brit haditengerészet hajója nem pusztán felfedezői szemmel járta a térséget, nyersanyagok után is kutatott. Sir John tudta, hogy a madárürülékben sok a foszfát, ami jól hasznosítható a mezőgazdaságban, így egy év múlva el is foglalták a szigetet, ami később tartozott Szingapúrhoz, a II. világháborúban egy időre a japánok fennhatósága alá került, majd visszatért a koronához, és most Ausztrália érdekeltségi körébe sorolják.

Mynors kapitány 1643-ban amúgy nem sokat tévedett a szigettel kapcsolatban. Az ugyanis valóban apró (mindössze 135 négyzetkilométer, vagyis lényegében akkora, mint Abádszalók), lakosai száma most mintegy 1900 fő (vagyis annyi, mint a Heves megyei Domoszlóé), ám ami az újkor hajnalán még értéktelennek tűnt, az a XX. századra már valódi kincs lett. Még akkor is, ha az csak madárürülék.

A sziget neve ettől függetlenül Karácsony, vagyis a brit tengerész jó keresztapának bizonyult. Azon a bizonyos karácsonyi hajnalon tökéletes ajándékot adott a világnak – és magának.

(Borítókép: A Karácsony-sziget. Fotó: Shutterstock)