Jézuskát nem egyszerű meglesni

Gyerekkoromban utáltam sétálni. Ez teljesen normális egy fiúgyerek részéről, hiszen öt-hat évesen az ember fut vagy bújócskázik, esetleg odamegy valamihez, ami nagyon érdekes. Állatkert, klassz, kirándulni az erődben, rendben, elmenni a vasútállomásra, ahol – akkoriban még – csodálatosan sziszegtek, csattogtak és füstöltek a gőzmozdonyok, az tökéletes cél.

De csak úgy menni, kódorogni egy felnőtt kezét fogva? Ezt nem értettem, nem is helyeseltem, főleg nem olyankor, amikor ennél a céltalan vonulgatásnál sokkal fontosabb dolgom is lett volna. Meglesni végre, mikor jön a Jézuska.

Azokban az években karácsonyra mindig felutazott hozzánk nagyapám. Anyukám veszprémi édesapja volt az egyetlen élő nagyszülőm. Feleségét, anyai nagymamámat nem ismerhettem, anyám korán félárvaságra jutott. Apám oldaláról egész homályos emlékeim maradtak a makói nagyiról. Nagykendős, apró, könnyesen mosolygó anyókaként rémlik fel előttem alakja. Nagyon kicsi voltam még, ezért már csak néhány kopott fénykép által, homályosan.

Az rémlik, hogy jól befértem nyaranta kis földpadlós vályogházába, de igen messze volt az a házikó a gőzmozdonyos hatvanas években, és a kis makói nagyanyó is túl korán ment el végleg.

Maradt tehát anyukám veszprémi édesapja, magas, nyírott bajszú, szigorú arcú, nevetős szemű, dereshajú férfiú, aki miatt nekem Krúdy Gyula örökké a nagyapám marad. Becsöngetett a lakásba, amit akkorra már fényesre takarítottak a szüleim. Ragyogtak az ablakok, a kis lakás legapróbb zugából, így a szekrények alól, és a felmosáshoz előre vonszolt, majd visszatuszakolt ágyak mögül is elzavartatott minden lusta porcica. Könyvek lerámolva, összecsapkodva és visszatéve a csillogóra bútorfényezett polcaikra, tehát igen aktív és látványos szépségápoláson ment át minden a Jézuska, valamint a nagyapa érkezése tiszteletére.

A karácsonyváró hangulat több összetevős képlet volt számomra, mely a több napos lázas készülődés feszültsége, valamint az ünnepi sütemények és rafinált szószok, pirosra sült húsok illata révén alakult ki. Izgalmas, és nem minden tekintetben megnyugtató lelki állapot előzte meg tehát az estét, amit gyerekfejjel egész évben vártam.

A karácsonyfát és az alatta halmozódó ajándékokat természetesen a Jézuska hozta. Ezt tudtam, hiszen a felnőttek, akiknek akkoriban minden szavát objektív valóságnak véltem, egyértelműen ez állították. Az időponttal is tisztában voltam: „szenteste”.

A hittanórákon sok érdekes történetet hallottam a Názeretiről, szerettem a templomi betlehemet, tehát voltak képi fogalmaim arról, hogy báránykák és jászol is szerepet játszottak a történetben.

Borzasztóan kíváncsi voltam a dologra, de sose jöhettem rá, mert a felnőttek valamilyen csak általuk értett okból pont akkor küldtek el sétálni a nagyapával, amikor ez a bizonyos dolog bekövetkezett.

Felvettük a nagykabátot, kesztyű, sapka sál, és nekivágtunk a decemberi késő délutánokat uraló félhomálynak. Nyilván hideg volt, rajtunk kívül szinte senki se járt az utcán. Mentünk egy darabig kézen fogva, az öreg se volt igazán elragadtatva a helyzettől. Nyilván kezdeményezett valamiféle beszélgetést, de láthatóan őt is idegesítette, hogy unokája egyetlen tényre kíváncsi: mikor mehetünk végre haza?

– Nagyapa, szerinted már megjött a Jézuska?

– érdeklődtem öt-, két-, majd félpercenként. Baromira nem érdekeltek a kirakatok, és fogalmam sem volt arról, minek rójuk a járdát ilyenkor. Az öreg néha az órájára nézett, majd végre megérkezett a megváltó felelet: forduljunk, és nézzük meg.

Halleluja! És már rángattam is hatalmas kezét, hogy menjünk gyorsabban, hátha idén végre elcsípem a Jézuskát, amint épp betuszkolja a karácsonyfát az erkély ajtaján.

Sajnos mindig lekéstük.