Északon a köményből is pálinkát főznek
További Karácsonyi készülődés az Indexen cikkek
Didergő ujjakkal is lehet fagyos halat fogni. Ha más nem, ez a tanulsága annak az útnak, amit Lars hajóján tettünk meg a Troll-fjord mélyébe. Reggel fél tízkor a nap korongja épphogy a horizont fölé emelkedett, és úgy tűnt, nem is nagyon akar tovább kapaszkodni.
Novemberben a Lofoten-szigeteken ez csak annak szokatlan, aki még sosem járt itt. A világ olyan errefelé, mintha valaki lecsavarta volna a fényt az égbolton.
A reggel itt még éjszaka, a délelőtt a hajnalé, és ha valaki fél kettőkor rendesen megebédelt, az már szürkületben botorkálna hazafelé, ha a köztéri lámpák nem világítanának.
Lars, a szikár arcú norvég fél tízkor az eget kémlelte. Azt mondta, most van még két jó óránk arra, hogy kihajózzunk, de csak azért, hogy elvigyen a Troll-fjordba, a szigetek egyik legmisztikusabb jégvájta öblébe, nem röffenti be a motorokat. Halat is hoz, mert arrafelé magányosak a halászsasok. Ám ha meghallják a dízelek duruzsolását, körözni kezdenek a magasban.
Ilyenkor megeteti mindegyiket, ami jó a sasoknak, és jó a turistáknak is, ettől mindenki boldog.
Halászsast etetni valóban látványosság. Az ember áll a fedélzeten, és úgy dobálja a magasba a halakat, ahogyan a tenger hullámai a hajót. A különbség csak annyi, hogy a sasok elkapják a halakat, a hajótest meg visszahull a mélybe. Van ebben az etetésben egy kis élet-halál érzés, de az ember legalább ráébred arra, hogy mindannak, amit eddig megélt, éppannyira nincsen súlya, sem fontossága, mint amennyire értelme a félelemnek, hogy az élet bármelyik pillanatban véget ér.
Csak az a pillanat számít, ami körülvesz, amiben létezel, és amiben cselekedsz.
A pillanatok sora dönti el, milyen irányt vesz az életed, és ahogyan Lars is mondta, miközben kurjongatva dobálta a halakat a magasba, ennél többet úgyse tehetsz.
Miután a sasokat megetettük, és behajóztunk a Troll-fjord gyomrába, átfagyott ujjakkal, elgémberedett végtaggal tértünk vissza a kikötőbe. Rendes alföldi ember ilyenkor magához vesz kétegységnyi pálinkát, mindegy, milyet, csak erő legyen benne, no meg húzás. De Norvégiában nem sok törkölyt főznek pálinkának, és barackot sem vegyítenek szilvával.
A fjordok népe azonban leleményes, és ha valaki sokat utazik a világban, úgyis rájön arra, hogy minden népnek, nemzetnek megvan a maga párlata. Mert a férfiléleknek kell a bódítás, de még az asszonyinak is, ha a kedve úgy kívánja. Így aztán, amiből csak lehet, alkohol erjesztenek, ami átsegít a fagyos napokon. Márpedig a sarkkörön túl ilyen napból bőven akad, és a vikingek leszármazottjai megtalálták a módját annak, hogy krumpliból meg hozzáadott köményből erős italt pároljanak.
Arrafelé akvavitnek (aquavit) hívják a folyékony boldogságot, és ha valamiért, hát a jókedv miatt biztosan. halászsasetetés után kiváltképp átmelegíti az ember szívét, no meg a végtagjait.
A kandallónál ülve sok bölcsességet összeszedhetünk, miközben akvavitet szürcsölünk. Errefelé, ahol az élet minden percéért meg kell dolgozni, és a lustákat elemészti a szürkeség, hamar megtanulható az élet egyik legfontosabb igazsága: mindent, de mindent etetni kell. Ettől fordulnak egymásba a napok. Etetni kell üzemanyaggal Lars motorjait. Halakkal a halászsasokat. A fjordot turistákkal. A kandallót fával. A földet magokkal. A testet étellel. Az átfagyott testet az élet vizével. A lelket pedig történetekkel.
Csak egyetlen dologra kell vigyázni: ne szakadjon meg a láncolat.
Mert akkor mindennek vége. Akkor a nap korongja hiába kapaszkodik a horizont fölé, sugarait a semmibe szórja. Mert nem lesz senki, aki megállna, csak egyetlen pillanatra is, hogy szembenézzen az elmúlással.
(Borítókép: F. Tóth Benedek / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
