Gyanús pisztrángok a nappaliban

Anyám kiválóan főz, megalapozott gasztronómiai tudását édesanyjának és nagynénjeinek köszönheti, illetve köszönhetjük mi, akiket évtizedeken át etetett, és ha lehetősége nyílik rá, etet ma is. A veszprémi nagynéniket, nagyapám húgait én is ismerhettem. Olyan felső ligás szakácsnők és háziasszonyok voltak, akikről Krúdy Gyula novellaciklust, Cserna Szabó András pedig erős regénymellékszálat kerekített volna.

Náluk tehát a galuska aranysárgán rezgett és gurult, a szaft bő volt, színes és illatos, a hús omlott és roppant, a tésztát szigorúan maguk gyúrták a levesbe és a túrós csuszához, savanyút, befőttet a kamra polcáról tettek az asztalra, miután eltávolították az üveg szájáról az ősszel rágumizott celofánt.

A sütemények, a sütemények, azokra nincs jelző, mert valahol a legfelsőbb fok fölött kellene keresni az odaillőt. Egyszerűen mindent tudtak a konyhában, amitől jól érzi magát szem és száj, anyukám pedig eminens tanítványnak bizonyult.

Nénikéim nem végeztek egyetemet, édesanyám viszont igen. Ráadásul vegyész, így nem állt tőle távol a vegytani laborokban el is várt kísérletező szellem. A karácsonyi menü csábító lehetőséget kínált számára bizonyos gasztronómiai kísérletekre. A jól bevált hidegtálak, halászlé, töltöttkáposzta- és süteményhegyek mellett egy időben diadalmasan bevonult az ünnepi asztalra néhány vadonatúj fogás.

Nem rossz étel a rántott hal, az se baj, ha nem rántva, de ropogós kék bőrrel kerül a tányéromra ez az előkelő vízi állat. Fogalmam se volt, milyen lehet, de arra számítottam, hogy kifinomultabb fogás lesz, mint a rántott ponty. A rácpontynál biztosan, mert azzal is meglepett már minket édesanyám. Az a szálkás, halízű hagymás krumpli szerintem nem érte meg a belefektetett munkát, de ez szubjektív vélemény.

De majd a pisztráng, a sebes vizek fürge lakója, ahol halkan zúg a csermely, fenyőfák közt susog a szél, és mindennek ibolyaillata van!

Vártam is a karácsonyi vacsorát, az úri hallal. Eljött a pillanat, amikor anyukám letett az ünnepi asztal közepére egy szép nagy tálat, rajta néhány élettelen halacskával. Azt a külsejük alapján nem lehetett egyértelműen megállapítani, mikor szűrhették át az utolsó köbcentiméter vizet kopoltyújukon, mert nyálkás, sápadt bőrük, üveges tekintetük semmiféle eligazítást nem adott e tekintetben. Az legalább biztos volt, hogy nem lettek kékek.

Párolt, vagy hogyan megkínzott halaink láttán senki se kiáltott fel örömében. A szakácsnő is érezte, hogy az előkelő fogás valahogy más lett, mint ahogy azt elképzeli a Háború és békében leírt hercegi szupék alapján az orosz nagyregényekben is jártas budai polgár.

Íztelen, fonnyadt húsú halainkat csendben fogyasztottuk el, repetát senki sem kért. Közben mindannyian dicsértük a pisztráng remek húsát, ami bizony egész más, mint a tavi halaké. Aztán megnéztük a tojássalátát, tormás sonkatekercseket, kolbásszal töltött, egyben sült hideg karajszeleteket, házi francia salátát, zsidó tojást kis kaviárral a tetején, és már el is úszott a pisztráng.

Később, már nem karácsonykor édesanyám házi ketchuppal is kísérletezett. Szép piros volt, de valahogy mindig túl sok lett benne a szegfűszeg.