Miklós élt, Mikulás él, a jóság élni fog
További Karácsonyi készülődés az Indexen cikkek
Itt állok a Mikulás sírjánál, és ezt valahogyan el kell magyaráznom a gyereknek. Ezen töprengtem Bariban, a San Nicola-bazilika altemplomában, miközben körülöttem orosz ortodox zarándokok imádkoztak. A padon ültek, kis zsámolyon, mormolták az imákat megállás nélkül. A sírhely kápolnája ettől már a főhajóból levezető lépcsőről zsongó méhkasnak tűnt.
Mintha az idő suttogna az örökkévalóság csöndjében.
Egyszer hallottam a bolygók hangját is. Valamiféle teleszkóppal, éteri hangfogóval felvették a Naprendszer zaját. Azt, ami a mindenségben hallatszik. A Naptól való távolság, a planéták testét felépítő szilárd anyag vagy gázhalmazállapot miatt az űrben minden más és más frekvencián rezdül. A Plútóé volt a legfélelmetesebb, de az is lehet, csak hajlamosak vagyunk ezt hinni.
Az ember nem is gondolná, hogy a semminek is lehet hangja, de mindaz, ami körülvesz bennünket, végül is nem semmi.
Szent Miklós sírja például olyan, hogy ott akkor is megrezdül az ember lelke, ha amúgy semmi olyan nincs ott, amitől azt hihetnénk, hogy bármi is rezonálna. Mert ami fejben, ésszel fel nem fogható, azt a lélek érzi és elrendezi.
A zarándokok időnként arrébb ültek egy székkel, zsámollyal. Az elöl ülő felállt, odalépett Szent Miklós szarkofágjához, letérdelt elé, apró ajándékot helyezett a kőre, tenyérnyi ikont, rokonok, gyerekek fényképét, majd megköszönte a pillanatot, elmondott egy imát, és feltápászkodva adta át helyét a következő zarándoknak.
Így ment ez egészen addig, mígnem csönd lett odalent. A szerzetesek becsukták az ereklyéket őrző rácsot, és a terem, ami addig zsongott, mélységes csöndbe borult.
Ketten maradtunk: Szent Miklós és én.
Pontosabban a néhai püspök ereklyéi, merthogy a törökök földjén, Myrában Miklós püspök sírját 1087-ben egyszerűen kirámolták, és amit ott találtak, azt elhozták ide, Bariba.
Akik ezt tették, abban bíztak, hogy Miklós, a tengerészek védőszentje nem csupán a hajósokat, de a várost is védi majd. Bazilikát is építettek neki (Basilica San Nicola).
Aztán sok idő telt el, mintegy kilencszáz év, mire Miklósból ajándékozó Mikulás lett, és az életÉben másokon segítő, adakozó püspök személye hirtelen égi dimenziókba emelkedett.
Olyannyira, hogy más népek és nemzetek kultúrájában is megjelent, és köszönhetően az európai éghajlatnak, valamint annak, hogy a keresztény naptárban Miklós napját december hatodikára jelölték meg, amikor számos országban, főleg északon már hull a hó, Miklósból lappföldi Joulupukki lett, angolszász Santa Claus, orosz Gyed Moroz.
Vagyis ott álltam Miklós sírjánál, és azon töprengtem, hogyan magyarázzam el a gyereknek azt, hogy aki meghalt, az valójában él: mindenhol kicsit másként, kontinensenként máshogyan.
- Mert józan ésszel nyilván nem felfogható, hogy Mikuláskor a csizmába, cipőbe csak úgy ajándék kerül.
- És rációval is csak erős mosolygással lehet azt hinni, hogy Miklós minden évben kimászik a sírjából, és ajándékkal teli puttonyával a pillanat törtrésze alatt körbeutazza a világot.
De lám, myrai Miklós vagy a merengés ebben is segít. Vagy talán az, hogy néha jó, ha nem gondolunk arra, hogyan születnek a mítoszok. Ami ugyanis jó a léleknek, és amitől azt érezzük, hogy a világ még annál is jobb hely lehet, mint amúgy reméljük, nem kell mást tenni, csak hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek.
És persze Miklós püspök meghalt, de Mikulás él. S még csak nem is biztos, hogy a messzi fagyos északon, rénszarvasai és manói között. Inkább bennünk. A lelkünk mélyén.
(Borítókép: A San Nicola-bazilika Bariban 2017-ben. Fotó: Mikhail Japaridze / TASS / Getty Images)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
