Örömkatonák a gardrób mélyén

Azon az őszön a naptár még a múlt századi évszámok között lapozott, és ki tudja miért – ma úgy mondjuk, hogy történelmileg így alakult –, apám és anyám már november elején betárazta a karácsonyfa alá való ajándékot. Az ok egyszerű volt: a műanyag katonánkat tankokkal, lövegekkel, kilőhető rakétákkal akkor dobták piacra.

Ez a gazdasági teremtésizé pedig olyannyira jól sikerült, hogy még mindig november elejét írtuk, amikor a szüleim az utolsó szettek egyikét vásárolták meg. Szerencséjükre sokdarabos játékról volt szó, rakásnyi katonával, technikai kiegészítővel. Nem annyira szerencséjükre viszont ezzel nem kis gondot vettek a nyakukba. S hogy miért? Mert, mint utólag megtudtuk – és ezt alighanem minden felnőtt tudja, akinek van gyereke, legalább kettő –, egy testvérpárnak ha nem is sosem, de nem feltétlenül szabad közös ajándékot venni.

S bár apám boldog volt, hogy rátalált a majdnem tökéletes ajándékra, karácsony előtt nem kicsi gyomorgörccsel csomagolta, masnizta s tette a fa alá. Az arcára kiülő elképedésre még ma is emlékszem, amikor szenteste a bátyámmal kibontottuk a közös ajándékot. Apám szemében a boldogság és az értetlenség fénye csillogott, mert azt látta, hogy két fia – se szó, se veszekedés – két zászlóaljra osztotta a hadosztályt, mindegyikbe jutott háromrajnyi katona, tank, aknavető, teherautó és rakétákat kilövő állomás. A játékba pedig annyira belemelegedtünk, hogy anyánk hiába szólogatott, a megterített asztalhoz is elfelejtettünk odaülni.

Szüleink nem értették, hogyan lettünk mi ilyen jó testvérek. Sok mindenre gondoltak:

• Talán egy angyal szárnya megérintett bennünket.
• Talán tíz-tizenegy évesen hirtelen felnőttünk.
• Talán megtanultuk tisztelve, nem pedig testvérkedve szeretni egymást.

Mi persze tudtuk, e karácsonyi nyugalom csakis annak köszönhető, hogy miután az ajándék még november elején hazakerült, és apám – gondolta – gondosan eldugta előlünk, a szüleink az egyik este elmentek vendégségbe. Mi pedig, jó fiúk lévén, azonnal birtokba vettük a lakást.

Bújócskáztunk. És ha már bújócskáztunk, felfedeztük az eldugott ajándékot. Akkor még persze nem tudtuk, hogy ez lesz a karácsonyi ajándék, csupán reméltük. Akkor, abban a pillanatban mi csak egy komplett műanyag hadosztályt láttunk magunk előtt – amit annak rendje és módja szerint birtokba is vettünk. Előbb, persze, alaposan összevesztünk a talpas katonákon, és nem kevés időbe telt, mire mindegyik darabját igazságosan elosztottuk. Miután kijátszottuk magunkat, mindent szépen visszacsomagoltunk.

Életünk talán egyik leghosszabb várakozása volt. Azon a télen az advent lassan vánszorgott, a Télapó szaloncukra sem volt édes, ám amikor december 24-én este kibontottuk az ajándékot, a katonáknak éppen úgy örültünk, mint novemberben, amikor bújócska közben, a gardrób mélyén pihenő bőröndök mögött rájuk találtunk.