Szenteste a strandon, avagy amikor nyolc sógorom volt

December 24-én strandolni egy magyarnak viszonylag szokatlan foglalatosság, de hát ahány ház, annyi szokás. Nyers halat enni ünnepi vacsorára pedig kiváltképp ijesztő, de 1985 különös karácsonyán ezzel is megbirkóztam.

Állítólag becsúszott az életembe egy kalandos hatéves intermezzo, amikor perui feleségem volt. Nem tegnap, a nyolcvanas években.

Ami biztos: az 1982-es szerény limai esküvőnk után – a bulin ötezren voltak jelen, mivel egybekötöttem a női röplabda-világbajnokság bankettjével – három évvel, karácsony előtt pár nappal először látogattunk haza Raquel szüleihez.

Meg a többi rokonhoz.

Ezt nem árt hangsúlyozni, ugyanis drága feleségemnek nyolc testvére, 46 unokaöccse és -húga volt – akkor éppen. (Ez a pillanatnyi állás volt.)

Ugyan röpke 1982-es ott-tartózkodásom egy hete alatt Lima legszegényebb negyedében, Rimacban hozzávetőleg megismerkedtem a Chumpitaz famíliával – szembesültem például olyan apróságokkal, hogy a csapból a fürdőszobában csak hideg víz folyik –, de az igazi összeszoktatás az 1985–1986 fordulóján ott töltött három hónapban történt meg.

Kezdésként annyit, hogy a világon aligha létezik két, egymástól gyökeresebben eltérő kultúra, mint a magyar és a perui. (Ne feledjük, mifelénk akkoriban még javában tombolt a létező szocializmus nevű förmedvény, Perut viszont a legvadabb kapitalizmus jellemezte, s bizonyára jellemzi manapság is.)

Aztán amikor először bementünk a városba, egy piacra – szerencsére éles szemű és a perui viszonyokat jól ismerő röplabdás feleségem velem volt –, két perc után döbbenten tapasztaltam, hogy az asszony lekevert egy hatalmas pofont a mellettem sündörgő alaknak.

Nem láttad, hogy a keze már benne volt az övtáskádban, úgy kihúzta a cipzárt, hogy észre sem vetted! – rótt meg hitvesem.

Ja, hát ez itt így megy? Majd jobban vigyázunk...

A másik sokkoló furcsaság az volt, hogy lépten-nyomon mély gödröket ástak a földútba. (Bent Limában is kevés volt a leaszfaltozott út.)

Ezt miért csinálják? – érdeklődtem életem (akkori) párjánál.

Ezek autószerelő műhelyek, nem látod? – világosított fel.

Nem láttam, bevallom, de aztán egy rozoga tragacs a gödör fölé gurult, a szerelő bemászott az aknába (bizony, ez volt az akna), és alulról bütykölni kezdte a kocsit. Ügyes!

És ez így ment nap nap után, újabb és újabb helyi sajátosságokkal ismerkedve. Eközben a rádió naphosszat bömbölt a Chumpitaz-lakban, emlékszem, Madonnától a Material Girl ment unásig, meg a Like a Virgin, no és természetesen a salsa orrba-szájba: Rubén Blades, Celia Cruz, Willie Colón, Oscar d’León. No hát, Oscar folyt még a csapból is, nem volt rossz, tulajdonképpen imádtam, a baj az, hogy táncolnom is kellett, mert mindennap buli volt Rimacban. Nem vicc, a hét mind a hét napján!

Így ment ez, amíg el nem jött karácsony szentestéje.

Reggel ellentmondást nem tűrően elém állt Raquel.

Megyünk a strandra!

Hová? Strandra? Karácsonykor?

Oda. Veszünk egy láda sört, és lemegyünk a haverokkal a Csendes-óceán partjára. Mindig ezt csináljuk karácsonykor.

Ja, ha ez itt a módi... Így hát lementünk a Playita Costa Verdére, a legmenőbb strandra Mirafloresben.

De Peru igencsak demokratikus ország, a legnagyobb szegénység jól megfér egymás mellett a csillogó gazdagsággal.

Szóval, karácsonykor strandoltunk. Mi mást csináltunk volna. A baj csak az, hogy hiába voltunk lényegében az Egyenlítőn, Peru partjainál halad a jéghideg Humboldt-áramlat, és amikor önfeledten belevetettem magamat a 18 fokos habokba, majdnem úgy is maradtam.

Az volt az első perui fürdésem, meg az utolsó is.

Este jött az ünnepi karácsonyi vacsora.

Ne tessék valamiféle kulináris élvezetekre gondolni. A salchipapas apró kolbászkák rósejbnivel, a ceviche meg nyers hal. Oké, egy kicsit meg van bolondítva citromlével, de akkor is... Nekem viszont úgy kellett tennem, mintha ízlene. Becsülettel lenyomtam az egész adagot, de a repetát már köszönettel visszautasítottam.

Hát ez volt az én különös limai karácsonyom, amit azért az utána következő napok egy kicsit megédesítettek. Merthogy sikerült eladnunk a nejem Nissan Sunnyját, amit még az 1982-es világbajnokságon elért ezüstérmükért kaptak a röplabda-válogatott játékosai.

Elutaztunk Machu Picchuba, gyalog felmásztunk az inka romokhoz, Cuzcóban olyan légszomj tört rám 3000 méter magasban, hogy le kellett ülnöm. (Akkor még nem ismerte a világ a koronavírust.) Megnéztük repülőről a Nazca-vonalakat (tele is rókáztam a kétszemélyes kisgép hányózsákját), felmentünk az ecuadori határhoz Trujillóba a Chan-Chan agyagvárost megbámulni (amit azóta állítólag elmosott egy hatalmas zivatar), jártunk Paracasban, sőt, még Tacnába is lebumliztunk, a chilei határhoz, ahol az ország legnagyobb piaca van, és mindent fillérekért – bocsánat, pesókért – lehetett kapni.

Hát, ez volt az én hosszú 1985-ös karácsonyom. Kalandos, fárasztó, emlékezetes.

Csak azt a cevichét tudnám feledni...

Borítókép: Getty Images Hungary, Fotós: Bryan Chan