Téli mese a szellemhalászról, hogy ne tűnjön el nyomtalanul

Valamikor régen élt a Tiszán egy halász. Akkor, amikor még halászok lepték el a folyó partját. Amikor a folyó még megélhetést adott. Amikor a halak neveit azok is kívülről fújták, akik nem is halásztak.

Úgy tartották, ez a halász minden decemberben végigcsorog a folyón. Onnan indul, ahol a víz még csak ér, és odáig ereszkedik, ahol a Duna magába öleli testvérét. Ha a halászt valaki látni akarta, a parton kellett állnia, amikor a Nap korongja megrepeszti az ég alját. Ha ugyanis a fény megérinti a víz felszínét, a halász ladikostul eltűnik.

Gyerekként sokat dideregtem a folyó partján, de a halászt egyszer sem láttam. Pedig az öregek mondták, hogy ladikját mindig megrakta ajándékkal, játékokkal, és ahol kikötött, kitett egy-egy csomagot, pakkot, és ha valaki arra járt, és megtalálta, hazavihette.

Mondtam az öregeknek, hogy a hasonlóság a Mikulás és a láthatatlan halász között túlságosan feltűnő. Lehet, egykor, amikor még a Mikulás sem létezett, és ajándékot is akkor adtak, ha annak oka volt, ha azzal örömöt lehetett szerezni, a gyerekek elhittek mindent, legfőképp a mesék történetét.

Jó történet, kétségtelen. Hinni lehet benne, meseszerű, misztikus. Még akkor is, hogy a történet arról nem szólt, mi van akkor, ha a folyó befagy. Mert a tél korán, már novemberben érkezik, a karácsony meg jégpáncélként kopog, de legalábbis kásásra dermed a folyó felszíne.

Mégis, amikor eljött a december, voltak hajnalok, amikor kibringáztunk a folyóhoz, és dideregve bámultuk a lustán hömpölygő vizet. Hátha felbukkan rajta a ladik és benne a halász. Majd az iskolában, tízórait majszolva arról beszélgettünk, mi a fontosabb: elhinni a meséket, vagy azt remélni, hogy azok egyszerűen csak örömöt szerezzenek.

Az egyik évben, amikor már elég nagyok voltunk ahhoz, hogy tudjuk, a parton ülni, és a folyót nézni a hajnali, dermesztő csöndben az egyik legtökéletesebb meditáció, egy árny bukkant fel a folyókanyarban. Előbb foltnak látszott, majd ladikban ülő elmaszatolt emberformának. Végül megláttuk a halászt.

Úgy nézett ki, mint bármelyik más. A ladik végében ült, vattakabátban, téli sapkában, evezőjét a csónak oldalán a vízbe engedte. Azzal irányított. Nem lapátolt, hagyta, hogy a víz vigye lefelé.

Mire a Nap felkelt, a halász alakja ladikostul eltűnt. Mintha a párával együtt az égbe szállt volna. Nyomában csak a tél marad, kékesen remegő levegő. És a gondolat, hogy bár ajándékot nem hozott, mégis csak láttuk a mesebéli, vagy legalábbis meseszerű ladikost. A halászt, akit a hajnal hoz és a napfény visz.

Azóta tudjuk, hogy minden mese, még a legképtelenebb is valóság. Minden csak azon múlik, hogy hiszünk-e benne, s hogy mennyit teszünk hozzá, ha másoknak is elmeséljük. És ha jó sokáig meséljük, a végén már magunk sem tudjuk, mi az, amit megéltünk, és mi az, ami csak a vágyaink, a képzeletünk miatt tapasztottunk hozzá. De a mesék már csak ilyenek. Mindet muszáj továbbadni. Különben nyom nélkül eltűnnek a semmiben.

(Borítókép: Shutterstock)