Nem vállalunk el akármit: így keres állást az Index-olvasó

Állást természetesen nemcsak akkor keresünk, ha nincs, hanem akkor is, ha nem vagyunk elégedettek azzal, ami van, jobb fizetést, munkakörülményeket, társaságot, vagy fejlődési lehetőségeket keresünk. Ma már egyáltalán nem számít kirívónak, ha nem húzunk le évtizedeket egy cégnél (6-7 évente váltunk), ahogy az sem, ha kipróbáljuk a szabadúszó létet.

A kérdőívünket mintegy 5000 álláskereső töltötte ki, 72 százalékuk válaszolt úgy, hogy van állása, de másikat szeretne, 12 százalék pedig úgy, hogy „van munkám, de az nem állás”. 16 százalék azoknak az aránya, akiknek jelenleg nincs munkája.

és ezt jelenti, hogy sokan akkor is több vasat tartanak a tűzben, ha éppen nem munkanélküliek. Vagyis szinte minden cégnél dolgozik olyan alkalmazott, aki - munkaidőben vagy azon kívül - az álláshirdetéseket böngészi. A felmérésben résztvevők 10 százaléka 1-2 évente keres munkát, 16 százalék pedig olyan szerencsés, hogy csak 2-5 évente néz új munkahely után. A többség, 59 százalék pedig akkor, „amikor úgy hozza az élet”.

Arra a kérdésre, hogy milyen csatornákon keresünk állást, egyszerre több választ is meg lehetett jelölni. Az álláskereső portálok állnak az első helyen, ezt követik az ismerősök, a kapcsolatrendszer igénybevétele, és csak ezután jönnek a közösségi oldalak, köztük a LinkedIn. Fejvadászokkal a kitöltők kicsit kevesebb mint 10 százaléka dolgozik együtt, kb. 5 százaléknak pedig nem is kell munkát keresnie, mert „kapkodnak érte” a cégek.

Nem tesszük oda magunkat eléggé

A HR-szakemberek szerint az álláskeresés is munka, jóval több, mint a hirdetések felkutatása és az önéletrajzok küldözgetése. A hiányszakmák képviselőire ez valószínűleg nem igaz, hiszen az informatikusokat, a raktárosokat, de még a konyhai kisegítőket is tárt karokkal várják a munkaadók. Míg a profik szerint akár egész napos elfoglaltság is lehet a jelentkezések kidolgozása és az interjúra készülés, az Index-olvasók ennél sokkal, de sokkal kevesebb időt töltenek álláskereséssel. Fél százalékuk szán erre napi szinten legalább 6 órát, és csak a válaszadók 1,5 százaléka keres állást napi 4 órában. 12 százalék napi 1-2 órát, 22 százalék napi egy óránál kevesebbet tölt aktívan munkakereséssel, 64 százalék pedig nem is foglalkozik ezzel napi szinten.

Az álláskeresők fele csak 3 hónapig keres

A válaszadók 56 százaléka nem keres 3 hónapnál hosszabb ideje állást. Közülük 1150-en csak maximum egy hónapja foglalkoznak ezzel, arányuk az összes kitöltőhöz viszonyítva 32 százalék. A többieknek már nehezebben jön össze az álommeló, és valószínűleg tovább kitartanak a tartalékaik : 3-6 hónapja 13 százalék keres állást, 6-12 hónapja 9 százalék, 1-2 éve 10 százalék és több mint 2 éve 12 százalék.

Van, aki a nagy számok törvénye alapján küldözgeti a cv-t mindenhová, mások megszűrik a potenciális munkahelyeket. A kérdőívet kitöltők nagy része válogat – és ez nyilván abból is következik, hogy 69 százalékuk felsőfokú végzettségű: vagy nem sürgető számukra az új állás megtalálása, vagy nagyon is tudatosan választanak, csak a végzettségüknek és az elképzeléseiknek megfelelő helyekre pályáznak. A megkérdezett álláskeresők 72 százaléka maximum 15 helyre küldi el a jelentkezését, és csak 3 százalékuk próbálkozik több mint 30 pályázattal. Az „Elvállalna-e olyan munkakört, ami nem felel meg az elvárásainak, végzettségének?” kérdésre a kitöltők kétharmada válaszolt nemmel - ők tényleg addig keresnek, amíg nem találnak megfelelőt.

Egy HR-es néhány másodperc alatt kiszúrja, ha a jelentkezésben leírtak nem felelnek meg a feltételeknek, vagy ha a dokumentumot egy másik hirdetéshez „szabtuk”, majd továbbítottuk.

A kitöltők 58 százaléka változtat az önéletrajzán az egyes álláshirdetések alapján, a többiek ugyanazt küldik szét. A megkérdezettek fele ír motivációs levelet – a műfaj létjogosultságát még a szakma képviselőinek egy része is megkérdőjelezi.

Mi kell a HR-esnek?

Rengeteg apróságon el lehet vérezni, amikor elküldjük az önéletrajzunkat – pl. az is számíthat, mikor pályázzuk meg az állást a kiírás dátumához képest. Az igazi kihívás azonban akkor kezdődik, amikor élőben (vagy skype-on) is kíváncsiak ránk. A „Milyen arányban hívják be állásinterjúra az elküldött jelentkezésekhez képest?” kérdésre az Index-olvasók 40 százaléka válaszolta azt, hogy minden ötödik pályázatuk interjúval folytatódik, 20 százalékuk pedig azt, hogy a jelentkezések 10-20 százaléka sikeres. 14 százalékukat szinte soha nem keresik meg a cégek az önéletrajzuk alapján.

Az olvasók egy jelentős része nagyon jól szerepel a személyes elbeszélgetésen: 27 százalék saját bevallása szerint meg is kapja az állást, ha már behívták, 58 százalék vegyes eredményekről számolhat be, 15 százaléknak viszont általában nincs második kör.

Megkérdeztük azt is, hogy a végzettség, vagy a munkatapasztalat a fontosabb egy munkakör betöltésénél. A felmérésben résztvevők fele válaszolta azt, hogy mindkettő, 45 százalékuk pedig azt, hogy a munkatapasztalat – ma már szinte senki nem hisz a papírok kizárólagos hatalmában.

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy önök szerint mi alapján hozzák meg a döntéseket a HR-esek - a végzettségen és a munkakör betöltéséhez szükséges tapasztalatokon kívül. Az első helyen a szimpátia szerepelt, ezt a váratlan kérdésekre, helyzetekre adott reakciók megítélése követi, és a megjelenés is bekerült a top 3-ba. Ezután a testbeszéd és az állást hirdető cég ismerete következik, a legkevésbé meghatározó pedig a kézfogás.

Új munkahely: mint tinderes randi után az összeköltözés

Sikeres volt az interjú, és mindenki a lábaink előtt hevert? Munkatapasztalatunk, végzettségünk és habitusunk is megfelel az adott pozíció elvárásainak? Ez mind szép és jó, de kérdés, hogy hosszútávon is működőképes lesz-e a közös élet. Olyan ez, mintha egyből összeköltöznénk valakivel egy jól sikerült tinderes randi után, ahogy az egyik álláskeresőnk írta a blogposztjában. Vagyis csak egy idő után fog kiderülni, összeillünk-e az adott munkakörrel és munkahellyel, vagy újrakezdjük az álláskeresés folyamatát, immár néhány tapasztalattal gazdagabban.