Karbonlábnyomtalanul eltűnt

Még a nyár végén számoltam be kollégáimnak arról, hogy apámra rátört az időskori impulzusvásárlás, vett ugyanis egy középkategóriásnak számító elektromos rollert. Értetlenül álltam a vásárlása előtt, amúgy is elkerült az elektromosroller-őrület, fekete öves közösségi közlekedőként pedig nem is igazán gondolkodtam el azon, miért is kellene más utakon járnom. A kollégáim viszont nem osztoztak szkepticizmusomban; egy rövid beszélgetés után felmerült,

Tényleg, miért is ne? - gondoltam. Nem sokkal később tárcsáztam is apámat, hogy kölcsönkérjem immár komolyabb lengéscsillapítókkal feltunningolt járgányát a kísérlethez. Az ötlet hátterét persze nem csak a – számomra új – közlekedési mód adta. Szénlábnyomunk csökkentése és a fenntarthatóság napjaink egyik legfontosabb kérdésköre.

Ha egy fenntarthatóbb világban szeretnénk élni, oda kell figyelnünk arra, hogy mit fogyasztunk, milyen az energiahasználatunk, hogyan fűtünk és persze arra is, hogyan közlekedünk.

Ez koránt sem könnyű, kihívásmentes feladat, de ahhoz, hogy a következő generációk számára is élhető legyen a bolygónk, a szén-dioxid-kibocsátásunkat nettó nullára kell csökkentenünk.

Paradigmaváltás minden szinten

Ha megpróbálunk a dolgok mögé nézni, könnyen beláthatjuk, hogy a kísérlet, bármennyire izgalmas is, környezettudatosság szempontjából fontos lépés. Egyes becslések szerint a világ népessége 2050-re eléri a 9 milliárd főt, aminek köszönhetően jóval több energiára lesz szükség az ellátásukhoz, valamint az életkörülményeik javításához, de ugyanez igaz az áramellátásra, a fűtésre és a hűtésre és a közlekedéshez szükséges üzemanyagra is.

így a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése és a klímaváltozás lassítása kiemelt fontosságú kérdés már napjainkban is. A nettó nulla CO2 kibocsátás innen nézve kissé illuzórikusnak tűnik, de csak úgy érhetjük el végül, ha mindannyian teszünk érte, ez elkerülhetetlen.

Némileg aggasztó azonban, hogy jelenleg mégis egyre nő a gépkocsik száma és még mindig a benzines autók a legnépszerűbbek, az Európai Autógyártók Szövetségének 2020-as adatai szerint az összes eladott autó mintegy 47,5 százaléka számít ilyennek, ezeket követik a dízeles autók, amelyek 28 százalékon állnak. Jó hír persze, hogy egyre népszerűbbek az alternatív hajtású megoldások is, ugyanakkor a hibridek 12, és külső forrású árammal tölthető autók 10,5 százalékos jelenléte még messze van attól, hogy zöldnek nevezhessük a közutakat, még úgy is, ha ezt a megállapítást történetesen egy elektromos rolleren utazva tesszük meg.

Ráadásul bármennyire is sokat számít, ha a hagyományos autók helyett a tömegközlekedést, biciklit vagy éppen hozzám hasonló módon az elektromos rollert választjuk ahhoz, hogy eljussunk A-ból B-be, az autózás néha elkerülhetetlen része az életünknek. Szerencsére így is van arra lehetőségünk, hogy csökkentsük a szénlábnyomunkat. A Shell például karbonsemlegesítési szolgáltatásával lehetőséget biztosít arra, hogy a vásárlók kompenzálják az üzemanyagból származó szén-dioxid-emissziót. A szolgáltatás díjából a vállalat az üzemanyag-előállításából, szállításából és felhasználásából származó karbonkibocsátás ellensúlyozására karbonkrediteket vásárol a világ különböző részein található erdővédelmi projektekben. Egy karbonkredit egy tonna szén-dioxidnak megfelelő üvegházhatású gáz kibocsátásának megelőzését, vagy ekkora mennyiség légkörből történő kivonását igazolja.

Mi, hétköznapi emberek is tudunk lépéseket tenni azért, hogy saját szénlábnyomunkat csökkentsük. A kísérletünk is végső soron erről szól, de ahogy fentebb is említettem, ez csak egy apró lépés, amely kizárólag a közlekedésre koncentrál.

Szénlábnyomunk csökkentése és a klímavédelem érdekében ennél is gyökeresebb változásokat kell eszközölnünk a mindennapjainkban. Ügyelnünk kell arra, hogy mérsékeljük a húsfogyasztást, részesítsük előnyben a szezonális élelmiszereket, ne vásároljunk pazarló módon, lehetőleg ne használjunk túlzottan sok vizet, használjunk energiatakarékos termékeket és igyekezzünk felelősen bánni a hulladékkal, például azzal, hogy komposztálunk vagy újrahasznosítunk.

Az út a cél

Szóval, úgy döntöttem, megteszem az én első lépésemet vagy inkább gurulásomat a cél érdekében. A hétfői hajnalok zord hidegsége kissé bántó módon döbbentett rá, miben is veszek részt. A közösségi közlekedést nem pusztán azért szerettem, mert viszonylag gyors és kényelmes, hanem mert a 30-40 perces utazások közepette szívesen hallgattam zenét vagy olvastam könyvet, esetleg híreket.

Miközben lecipeltem a tekintélyt parancsoló, lengéscsillapítókkal súlyosbított rollert a lakásomból, igyekeztem hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy ezen a héten kénytelen leszek más módon utazni;

óhatatlanul eszembe jutott jogosítványszerzésem viszontagságos történetének utolsó fejezete, amikor az oktatóm egy gyakorlaton meglehetősen hosszan ecsetelte, mit kellene szerinte azokkal tenni, akik fejhallgatóval, vagy ahogy ő fogalmazott, „bedugaszolva” járnak-kelnek az utakon.

A biztonság érdekében tehát kénytelen voltam kiiktatni a reggeli zenei és podcast-élményeket, teljes figyelmemmel a közlekedésre akartam koncentrálni. Az első napokon a szokásos közösségi közlekedési útvonalamat követtem, és bármennyire is furcsának tűnhet, a jól ismert út új perspektívából való átélése kellően izgalmasnak bizonyult. A maximum 20 km/h sebességgel üzemelő kétkerekűvel a várakozási helyek másodpercnyi mementóiként köszöntek vissza, a szakaszos és néha sok várakozással járó utazást pedig felváltotta egy folyamatos, dinamikus élmény, amelyben végig kontrollhelyzetben érzem magam. Egyszerre voltam gyorsabb és lassabb, de nem is akartam versenyezni, csupán eljutni az otthonomból a munkahelyemre. Én lepődtem meg a legjobban, hogy ez mennyire felvillanyozó élmény. Szó szerint.

Korábban magáról az utazás intézményéről nem sokat gondolkodtam, a napjaim szükséges részeként tekintettem rá, amely közben általában valami mást csináltam. Az elmúlt héten viszont a teljes figyelmem az utazásra koncentrálódott. Nem hiányzott a zene, az e-book olvasóm kényelmesen pihent a táskámban és a hírek is megvártak. Ahogy teltek a napok, úgy váltam egyre bátrabbá és rutinosabbá, ami az útvonalak kiválasztását illeti. Bár nem a kísérletezésre helyeztem a hangsúlyt, igyekeztem változatosan közlekedni, különösen az esti órákban, amikor a munkaidő kezdete kevésbé befolyásolta a döntéseimet.

Azt is meg kell jegyezni, hogy jó idő ide vagy oda, az október végi és november eleji időjárás néha kihívást jelentett számomra. Bár a kísérlet alatt nem volt vészesen hűvös, a 20 km/h órás sebességgel cirkáló rolleren szó szerint a bőrömön éreztem az őszt, amely miatt gyakran jutott eszembe, hogy talán nyár végén jobb lett volna az időzítés, de szerencsére az esőzések és a komolyabb szeles időszakok elkerültek, az esti hazautazások is még világosban történtek, így a hosszabb, kb. 9 kilométeres munkahelyi utazásom is optimális körülmények között zajlott.

További kihívást jelentett a jármű töltése. Mivel egy középkategóriás, alapvetően rövidebb utakra szánt rollerről van szó, minden alakalommal magammal kellett vinnem a töltőkábelt is, hogy biztonsággal vághassak bele a hazaútnak is.

A hosszútáv-rollerező (társas)magánya

A kísérlet persze nem csak a munkahelyi utazásokról szólt, hiszen a héten minden egyéb helyre elektromos rollerrel utaztam. Ekkor vettem észre, hogy bár az utazás rolleres formája teljes mértékben magányos elfoglaltság, az utakon rengeteg rolleressel találkoztam. Korábban erre teljesen vak voltam, és úgy látszik, a személyes tapasztalás kellett ahhoz, hogy észrevegyem, sokan vannak olyanok, akik két keréken járnak.

Furcsa közösség ez, mint egy nem is annyira titkos társaság, amelynek tagjai az összetartozás szolid jeleként biccentenek, mosolyognak, amikor egymással szemben haladnak. Valahogy úgy, mint az ellentétes sávban haladó buszvezetők, amikor odaköszönnek egymásnak. Mindenesetre jó volt látni és rádöbbenni, hogy ellentétben egy hetes kísérletemmel, vannak, akik az alternatív közlekedést életvitelszerűen űzik.

És nem is véletlenül!

Magam is azt tapasztaltam, hogy a rollerezésnek köszönhetően saját „vadászterületem” is terebélyesedett, legalábbis ami a vásárlásaimat illeti. A sarki kisbolt helyett a távolabbi ABC-k, étkezdék is „látótávolságba” kerültek.

Persze a rakodás és a csomagszállítás kérdésköre nem volt egyszerű, ebben a kérdésben is kénytelen voltam kompromisszumokat kötni, kényelmetlenség viszont nem ért, ráadásul szénlábnyomunk csökkentése arról is szól, hogy fogyasztásainkat is mérsékeljük, de ez nem is okozott különösebb gondot. Egyszerűen jobban oda kellett figyelnem arra, hogy mit veszek, illetve, hogy a zsákmányt hogyan tudom eltárolni az utazások során. Nem meglepő, a hátizsákom ebben is jóbarátom volt.

Az út nem érhet véget

Az egy hétig tartó rollerezésem gyorsan elgurult, magam is meglepődtem, hogy mennyire simán beépült a hétköznapi rutinomba ez a számomra új közlekedési módi. Ez persze csak egy apró lépés volt részemről a karbonsemlegesség útján, az viszont megnyugtató, hogy sokkal kevésbé volt nehéz, mint ahogy arra eleinte gondoltam. Az igazi nehézséget inkább az jelentette, hogy a mágikus hét leteltével visszaszolgáltassam apámnak a járgányt, amely hű társam volt a munkába vezető úton, az esti bevásárlásban és a néha céltalan, de annál élvezetesebb, jobbára hangtalan surranásban.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a karbonsemlegességhez vezető útnak csak egy része tehető meg elektromos rollerrel, biciklivel vagy más alternatív közlekedési eszközzel. A kísérlet hetének talán legnagyobb tanulsága, hogy komplex módon kell gondolkodnunk erről a kérdéskörről és apró lépésekben kell változtatnunk azokon a szokásainkon, amelyek eddig meghatározták hétköznapjainkat. Felelősen és fenntartható módon kell fogyasztanunk, okos, energiatakarékos megoldásokat kell alkalmaznunk és oda kell figyelnünk arra, hogyan közlekedünk.

Én csak egy apró lépést tettem ennek érdekében, és csak az elején járok az útnak, de örülök annak, hogy rágördültem, hiszen ha ezzel egy kicsit is hozzájárultam ahhoz, hogy ez a világ egy jobb hely legyen, már megérte a kísérlet.

BRAND & CONTENT