A jó segítés alapja, ha kérdezünk, és az embert nézzük a fogyatékosság mögött

Hiába kiabálsz

 A valamiféle fogyatékossággal élő embertársaink sokak szemében úgy élhetnek, mint olyan személyek, akik segítségre szorulnak. A gondolat nem feltétlenül és nem mindig igaz, de ha mégis szükségeltetik a „kinyújtott kéz”, akkor se mindegy, hogy milyen formában ajánljuk fel a támogatásunkat.

Sáfrány Margit, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének (SINOSZ) igazgatója szerint sokan nem tudják, hogy a hallássérülés nem egy egységes kategória, ebből adódóan eltérő nehézségeik és igényeik lehetnek az ide tartozó embereknek.

„A siket és a nagyothalló személyek egyaránt hallássérültek, csak más-más mértékben. Akik egyáltalán nem hallanak, mint jómagam is, siketek, ezért nem is viselünk hallókészüléket, a fogyatékosságunk úgymond láthatatlan. Ha egy siket embernek van egy csekély hallásmaradványa, hallókészülék segítségével is legfeljebb olyan erős hangokat képes érzékelni, mint például egy mentőautó szirénája, vagy a kutyaugatás, de ezeket sem a jól hallókkal azonos módon »halljuk«. A fentiekből adódik, hogy egy siket beszédpartnerrel hiába beszélnek hangosabban, akár kiabálva is, mert úgysem fogunk érteni egy szót sem az elhangzottakból, de nagyothallás esetén sem az emelt hangerő vagy a túlzott hangsúlyozás a jó megoldás”

– magyarázza az igazgató, aki szerint tévedés azt hinni, hogy hallókészülékkel ugyanolyan jól hall egy nagyothalló ember, mint egy ép hallású. A hallásvesztésének mértékétől, a hallókészülékének típusától és minőségétől, a környezeti háttérzajoktól és még számos más tényezőtől függően mindenkinek más a beszédértése és a hallásélménye.

Megtolás, ráncigálás, simogatás

„Számtalanszor megesik velem, hogy sétálok valahol, és odajönnek idegenek megkérdezni, hogy segítsenek-e valamiben, amire szépen, kedvesen elmondom, hogy »Én így sétálok, nem kérek segítséget, köszönöm!« - mondja Jávor Marietta, aki 2007-ben leesett egy tetőteraszról, és deréktól lefelé lebénult. Azt mondja, szinte mindennapos, hogy valaki hirtelen a semmiből ott terem mögötte, és elkezdi tolni, de ez nemcsak ijesztő, egyben veszélyes is, nem beszélve arról, hogy ő maga nagyon érzékeny arra, ha idegen emberek hozzá vagy a kerekesszékéhez érnek.

„Ebből több kellemetlenségem is adódott már. Egyszer egy férfi kiborított a villamos síneken, mikor mentem át a zebrán. Ő hirtelen megtolt, persze a kiskerék egyből felakadt a sínek között, én meg arccal kiestem. Ez volt az egyetlen, amiből komolyabb baj történt, a többi »megtolás« csak ijesztő volt és kellemetlen"

- meséli.

A kéretlen segítés jelent problémát Kállai Ani számára is, aki 14 éve, mindössze 16 évesen veszítette el a teljes látását egy öröklött betegség, a glaukóma, zöldhályog következtében. Megesett vele, hogy útvonaltanulás közben zavarta meg valaki azzal, hogy ő majd elmondja, mi, merre van, ám így nem hallotta a forgalmat, ami alapján megjegyzi, merre menjen máskor.

„Egyszer pedig munkába menet egy néni elkezdett húzni, ráncigálni a másik irányba, hiába mondtam neki, tudom, merre megyek. Végül berágott, és megsértődve ott hagyott, én pedig nem tudtam visszatalálni. Sajnos sok ilyen van. Szerintem sok embernek újfundlandi komplexusa van, akkor is meg akarnak menteni, ha nincs szükséged rá. Nem mondom, hogy nincs bennük valódi hajlandóság a segítségnyújtásra, de gyakori, hogy inkább csak visszaigazolást szeretnének arról, hogy ők jók.” Az pedig, hogy megsimogatják a vakvezető kutyáját, ami köztudottan tiltólistás dolog, hiszen a kutya ilyenkor dolgozik, Ani szerint mindennapos. „Az emberek gyakran csak elméletben vannak tudatában ezeknek a szabályoknak, a valóságban sokszor felülírják a döntésképességemet, megsértik a határokat. Ez rosszul esik.”

Kérdezni, kérdezni, kérdezni

De akkor hogyan segíthetünk jól egy mindennapi szituációban? Jávor Marietta szerint a kérdésre a válasz egyszerű: 

„Azt lenne a legfontosabb felismerni, hogy nincsen olyan, hogy »Hogyan lehet jól segíteni egy kerekesszékesnek«. Olyan van, hogy hogyan lehet jól segíteni Mariettának, aki kerekesszékes.”  

Vagyis mielőtt valaki kitalálja, milyen módon tud segíteni, kérdezze meg az illetőt, hogy valóban szüksége van-e segítségre. Bár Marietta régebben nehezen kért segítséget, ma már nagyon hálás, ha valaki kedvesen felajánlja a segítségét, ha például vásárlásnál nem ér el valamit. Ám hozzáteszi: attól, hogy ő örül annak, ha például a kisfiával előre engedik a sorban, ezzel nem minden kerekesszékes ember van így, ezért is fontos rákérdezni.

„Semmiképpen se kedvtelenedjen el az, aki próbál kedvesen segíteni, de visszautasítják, mert mi is mindannyian más-más személyiségek vagyunk, és nem lehet egy reakció vagy egy vélemény alapján elítélni egy fogyatékossági csoportot” – hangsúlyozza Marietta.

Kállai Ani szerint is a jó segítés alapja, hogy megkérdezzék az emberek, valóban szükség van-e rá.

„Ha hatalmas a forgalom, hangos a zaj, a kapcsolatfelvételhez nyugodtan hozzám lehet érni – lehetőleg nem a botos, kutyás oldalamon –, mert nem biztos, hogy észreveszem, ha hozzám szólnak. Ha azt mondom, nem, azt nem azért mondom, mert nem voltál szimpatikus, hanem azért, mert biztos vagyok magamban. Ha szükségem van segítségre, mondani fogom” – bátorít Ani.

Bár a jelnyelvet csak kevesen ismerik, Sáfrány Margit szerint nagyra értékelik az érintettek, ha valaki jelnyelven próbál társalogni velük, még ha csak néhány egyszerű, gyakran használt szó jelét tudja is. Ez főként a siket személyekre értendő, azonban a szájról olvasás szinte minden hallássérült ember számára nélkülözhetetlen, és az igazgató szerint van néhány praktika, amivel valós segítséget nyújthatunk, akár siket, akár nagyothalló a beszélgetőtársunk.

„Ha tudod, vagy sejted (mert a megszólításra nem reagál), hogy valaki nem (jól) hall, a karja vagy a válla megérintésével kezdeményezheted a beszélgetést. Fordulj folyamatosan szembe a beszédpartnereddel, hogy jól lássa a szádat és mimikádat. Ügyelj a jó artikulációra, de ne vidd túlzásba, legyen elég fény, és úgy helyezkedj, hogy a fény ne hátulról, hanem lehetőleg szemből érkezzen, a beszélő(k) arcát jól megvilágítva. Érdemes kerülni a háttérzajokat nagyothalló személy esetén, és a legtöbb hallássérült ember hálás azért, ha megpróbálunk rövidebb mondatokat használni, az idegen vagy ritka szavak mellőzésével. Figyelj arra is, hogy ne hadarj, de ne is beszélj túl lassan vagy szaggatottan! A legjobb a természetes beszédtempó és tagolás. Legyél türelmes, ha kell, ismételd el többször, vagy más szavakkal, amit mondani akarsz. Kérdezz vissza többször, győződj meg a megértésről. Ha szóban nem sikerül a közlés, írd le egyszerűen a mondandódat. Jó tudni azt is, hogy a szakáll és a bajusz, esetleg a rendezetlen vagy hiányos fogsor is megnehezítheti a szájról olvasást!” – sorolja Sáfrány Margit.

Végül, bár magától értetődőnek tűnik, ne telefonon keressük a kapcsolatot egy hallássérült emberrel, mert a telefonálás a nagyothallók jelentős részének is nehézséget okoz.

BRAND & CONTENT