Nem bánnánk, ha a miénk lenne

Mihez viszonyíthat egy hétköznapi médiamunkás – azaz én, aki a tesztben sofőrként vett részt –, ha egyébként nem az a dolga, hogy autókat teszteljen? Kézenfekvő, hogy a saját autójához és azokhoz, amiket már korábban vezetett, esetleg a párjáéhoz, amit időnként vezet. Viszont egyik autó sem esik azonos kategóriába az új Vitarával, és saját autóját sem véletlenül választotta. Meggyőzhető lenne a váltásról?

Váltani vagy nem váltani?

A tesztelésbe úgy vágtam bele, hogy valóban érdekelt, meg tud-e győzni az új Vitara arról, hogy ha autócserére szánom el magam, akkor esetleg erre essen a választásom. Hozzám hasonlóan a vásárlók többsége sem abból él, hogy hivatásszerűen vezet vagy autót tesztel, hanem csak használja napról napra, elmegy vele A-ból B-be, utazik rövid és hosszútávon.

A jelenlegi autóm egy öreg, 20 éves felső-középkategóriás, 2,5 literes diesel motorral és 5 sebességes manuális váltóval szerelt kombi. Öreg, de masszív, megbízható darab, elég jól felszerelt, hatalmas csomagtartóval, ami nekem fontos. Több mint 10 éve nyúzom, nagyon sok kilométert tettem, tettünk már bele, és csak egyszer hagyott cserben a megszoruló klímakompresszor csapágya miatt, amit sajnálatosan szintén a vezérmű szíj hajt. Egyébként csak a szokásos kopó dolgokra kellett költenem. Ennek ellenére ahogy teltek az évek, mindig felmerült, hogy esetleg fiatalabbra kellene cserélni, de még nem tudtam meggyőzni magamat róla. Most még nem árulom el, mire jutottam a teszt végére, előtte összefoglalom a tapasztalataimat.

Mit kaptunk?

Ahogy fentebb már jeleztem, nem vagyok autós újságíró, így nem fogok olyan mélységekig belemenni a részletekbe, mint azt ők teszik. De most nem is az a lényeg, hogy ők mit mondanak, gondolnak az új Vitaráról, hanem az, hogy én, mint valóban koca sofőr, hétköznapi autós milyennek találom. Nem tudtam, illetve tudtuk, kollégámmal, aki utasként szállt be a tesztelésbe is, hogy pontosan milyen felszereltségű autót kapunk. Végül egy 1,4-es lágy hibrid benzines, elsőkerekes, 6 sebességes manuális váltós verzió landolt nálunk.

Az első dolog, aminek megörültem, az a manuális váltó. A diesel vs benzines hitvitákba nem szoktam beszállni, bár egy picit a dieselek felé húzok.

A váltó esetében azonban nem tudok semleges lenni. Egyrészt azok közé az autósok közé tartozom, akik szeretik maguk eldönteni, milyen sebességfokozatban haladnak, és igen, szeretek váltogatni még dugóban araszolva is.

Másrészt vezettem már automata váltós autókat, kormányról vezérelhetőt is, és bár elismerem, nagyon sokat fejlődtek az évek során, engem még mindig zavar, hogy a szoftver nem tudja minden szituációban teljesen lekövetni azt, amit én jónak gondolok, ezért máshogy kapcsolgat. Ebben az autóban ezzel szerencsére nem volt ilyen gondom, ha valaki meg mégis az automatát preferálja, azt is tud venni. A hat sebesség nagyon szépen kapcsolgatható, kellemes a kuplung (nem túl puha, nem túl kemény, nem jár túl hosszú úton), és a fokozatok is jól vannak elosztva a motor karakterisztikájához. Az enyém csak 5 sebességes, és néha azért hiányolom belőle a hatodik fokozatot.

Az öreg autóm majdnem dupla annyi köbcentivel rendelkezik, mint az 1,4-es BoosterJet motoros, benzines Vitara. Mivel sokat lehet olvasni arról, hogy a főként környezetvédelmi okok miatt egyre jobban csökkentett motortérfogat a használhatóság rovására megy, kíváncsi voltam, hogyan oldotta ezt meg a Suzuki. Volt némi prekoncepcióm, nem tagadom, de tévedtem. Szerintem az átlagos használat során csak ritka esetekben érezheti valaki kicsit kevésnek a teljesítményét. Ígérem, nem fogok sokat számokkal dobálózni, de az alap infó azért fontos lehet. 130 LE mellé 235 Nm nyomaték társul, ami tökéletesen elegendő a hétköznapi és hétvégi autózáshoz, nekem nagyon tetszett, amit és ahogy csinál ez a viszonylag kicsit motor az autóban és autóval. Nem, az új Vitara sem sportautó. Az én autóm is többet tud mind lóerőben, mind nyomatékban. De vezetés közben ez egyáltalán nem hiányzott. Lehet vele nyugodtan, körültekintően, „nyugdíjas” tempóban közlekedni, de alkalmas dinamikus haladásra is. Részemről ez is piros pont. Ja, és a fogyasztása is klassz, nálam nem ment 6 liter fölé az átlag, sok városi araszolással sem.

A gázpedállal viszont kevésbé voltam kibékülve. A gázadási reakció jó, abban nincs hiba, de az én 45-ös lábamhoz egy kicsit puha.

Az emberek többségének biztosan jó, de hosszabb vezetés során nekem már kezdett elnehezülni a lában. Ez két dolgot jelent. Vagy nekem kell jobban tartanom a lábfejem, ami hosszabb távon fárasztó, vagy azonnal átlépem a sebességhatárt, ha egy kicsit elengedem magam. Cserébe a táblafelismerő és sebességasszisztens ilyenkor kedvesen figyelmeztetett. Valóban kedvesen, mert ültem már olyan autóban, amiben ez nagyon idegesítő volt. Lehet, hogy a figyelmeztető hang ereje állítható, de abban az autóban nem találtam erre megoldást, a Vitarában viszont nem kellett. Egyébként azt vettem észre, hogy a hatására sokkal inkább próbálom tartani a sebességhatárt, míg a saját autómban erre kevésbé figyelek. Oké, azzal sem száguldozom, de a forgalomtól is függően azért ott többször engedem 5-10%-kal a határ fölé menni a sebességet.

Sok a segítség

Ha már szó esett a vezetéstámogatásról, akkor ejtek pár szót ezekről is. A táblafelismerő klassz dolog, jól is működik. Néha megtéveszti, ha egy lehajtónál túl közel van az arra a sávra vonatkozó tábla, de ezt nem az autó hibájának tartom. Nem tudom, hogyan lehetne ezt elkerülni, eddig minden autóban tapasztaltam ezt, amiben volt ilyen funkció, sőt, gyakran rosszabb hibaszázalékkal.

Holttérfigyelő már sok autóban van, az enyémben viszont sajnos nincs. Ezt is szerettem a Vitarában, ahogy a sávtartó elektronika hangolását, működését is. Nem avatkozik agresszíven a vezetésbe, valóban csak jelez. Bevallom, volt, hogy indexelés nélkül előztem bicajost, mert sem előttünk sem mögöttünk nem jött senki, és akkor sem akart durván visszarántani a sávba – vezettem már olyan autót is, amelyik igen –, ami azért a biciklisre nézve nem lett volna jó. Az új Vitarában már kombinált érzékelős vészfékasszisztens van, azaz radar és kamera együtt dolgozik, de ennek működését szerencsére nem tapasztaltuk meg, szándékosan tesztelni pedig nem akartam, mertem. Ahogy az eCallra sem volt szükség, ami baleset vagy ütközés esetén automatikusan értesíti a segélyszolgálatot. Ellenben a vezetőfigyelő rendszer egyszer rám szólt, amikor egy nyugodt szakaszon tovább néztem a kilométerórát, mint szerinte illett volna. Sok-sok biztonsági extra van még az autóban, ezeket nem sorolom fel mind, mert hosszadalmas lenne. Aki kíváncsi ezekre is, az megtalálja őket részletesen itt.

Semmi túlzás

A Suzuki autói eddig sem a túlzásokról volt ismert, akár a külső dizájnt, akár a belső teret nézzük. A megújult Vitaránál sem tértek el ettől a hagyománytól. Külsőre is pofás, de letisztult, praktikus, ahogy bent sem hivalkodó. Engem például a hideg kiráz az egyre nagyobb méretű tabletektől a középkonzolon. A Suzuki ezt ügyesen oldotta meg, mert ugyan 9 colos multimédia kijelző van benne, de egyrészt vízszintesen – hurrá –, másrészt egyáltalán nem zavaróan. Tényleg az az érzésem volt, hogy annak funkciója van, nem pedig csak becsűrték oda, mert az most minden kocsiba kell, akkor is, ha nem. Jól is működik, az Android Auto gyorsan össze is kapcsolja a telefonommal, a kezelése sem komplikált, nekem bevált. Ahogy annak is örültem, hogy bár digitális a klíma, de kapott külön, fizikai kezelőfelületet. Nem számoltam, és nem írtam mindenhová, de ez is piros pont.

Ami a vezetési pozíciót illeti, gyorsan megtaláltam a nekem megfelelőt a 186 centimhez. A kormány kifejezetten tetszik, mind fogásra, mind reakcióra, az ülőlap nekem viszont egy kicsit rövid. Ez mondjuk nem lepett meg, mert az autók többségében ilyen, de tény. Volt, hogy nem csak ketten utaztunk benne, hanem sok csomaggal és plusz utassal „megpakolva”, de jól elfértünk benne. Nem vagyok SUV-hívő, de a be- és kiszállás valóban sokkal kényelmesebb, mint az én autóm alacsonyan lévő üléséből. Amit viszont a forgalom átlátása miatt hoznak fel pozitívumként, az nekem kicsit érthetetlen. Egyrészt, simán átlátom a forgalmat az én autómból is, még akkor is, ha egy SUV megy előttem. Másrészt, amikor mégsem, mert egy nagy furgon vagy kamion mögött haladok, akkor viszont az új Vitarából sem látok többet. De, ha már az ülőhelynél tartunk, akkor azt is említsük meg, mit tapasztalt a kollégám az anyósülésen.

Gondolatok az anyósülésből

 „Nem vagyok kibékülve az anyósülés megnevezéssel, én legalábbis jobban szeretem az amerikai angolban fellelhető riding shotgun kifejezést, amely a vadnyugati időkhöz vezethető vissza. Ekkoriban a postakocsik vezetői mellett olyanok utaztak, akiknek a különböző banditák, útonállók semlegesítése volt a feladata, amelyhez jellemzően sörétespuskát használtak. A modernizációnak köszönhetően a postakocsikat felváltották az autók, az oldalsó ülésen pedig már nem kellett fegyver a biztonságos utazáshoz, a kifejezés azonban a mai napig sem tudott kikopni.

Az elmúlt napokban sokfelé utaztunk az autóval, nem egy kalandunkról olvasóink is értesülnek majd más cikkekben, ám innen, a rendezői jobbról leginkább a nyugalom volt a meghatározó érzet. Kollégámmal persze nem is egy raliautó sofőr és navigátor párosát próbáltuk imitálni, egyszerűen csak utaztunk. Ide-oda.

Ebben a minőségben pedig kiváló dolog az új Vitarában utazni, különösen, ha az ember eleve hajlamos arra, hogy belefeledkezzen a tájba, az utazásba.

Budapest gyönyörű város, ahol könnyen elkalandozik az ember tekintete, de Visegrádot is megjártuk, ahol hasonló „nehézségekkel” kell szembenéznie az egyszerű utazónak. Nem is csoda, hogy sofőröm többször viccesen rám szólt a volán mögül, hogy ábrándozás mellett a munkámra is koncentráljak, azaz figyeljek arra, hogy milyen is ebben a Suzukiban utazni.

És bármennyire is annak tűnik, egyáltalán nem olyan könnyű passzív szemlélőnek lenni, de talán éppen ennek a nehézsége mutat rá arra, hogy milyen is a jó utazási élmény egy autó esetében. Amikor folyamatosan tudatában vagyunk annak, hogy éppenséggel egy autóban ülünk, jellemzően valami negatív körülmény miatt van ez. A menetzaj, a szerény képességű klíma vagy az útviszonyokkal való ádáz küzdelem kényelmetlenséggel jár. Az élet úgy hozta, hogy a Suzuki Vitarával való utazásaink egybeestek a kánikula legdurvább napjaival, sok-sok terepmunkával, valamint városi és városon kívül autózással, én mégsem azzal voltam elfoglalva, hogy autóban ülök, hanem egyszerűen élveztem, ahogy utazunk. Nem ilyen egy jó autó?”

SUV, mint pozitívum

Nem értek egyet azzal, hogy nincs értelme városban ilyen, az enyémnél mindenképp emeltebb hasmagasságú autóval közlekedni. Városi terepjáró, mondják rá sokszor degradálóan, pedig tényleg az. Attól, hogy város meg aszfalt, még igenis sok olyan helyzet van, amikor ez kifejezetten jól jön. Mutatok is egy példát rá. Egy magas szegéllyel ellátott párhuzamos parkolóba álltam be, annyira az elejére, hogy még kényelmesen beállhasson mögém egy másik autó. Legközelebb viszont nem leszek ilyen jó fej, az én autómmal legalábbis tutira nem, mert akkor vagy ottragadok, vagy csak egy leszaggatott elülső elemmel szabadulok. Ugyanis nem egy személyautó állt be mögém, hanem egy nagy furgon, aminek a sofőrje azt gondolta, teljesen okés, ha 1 centire áll rá az autómra (lásd a képen).

Persze, ő hátrafelé lazán tudott szabadulni, előttem viszont az egyébként sem alacsony padkát az ott élő fa gyökere is megemelte, így egy ideig vakargattam a fejem. Végül szépen, lassan kiálltam a Vitarával, egy karcolás nélkül megúszta az alja is, de ez csak egy eset a sok közül, amikor jól jöhet egy ilyen felépítésű autó.

Volt, ami nem tetszett?

Igen, volt. Két dologgal nem tudtam megbékélni. Az egyik a csomagtartó, ami egyébként sík, jól pakolható, és szerintem a vásárlók többségének elég is. Nekem viszont 3 közepes termetű kutyám is van, akikhez már kevés, pláne hosszú távra. Két Golden Retriever még viszonylag kényelmesen elférhet hátul, de három-négy közepes vagy nagy termetűnek már szűkös. Mi viszont gyakran utazunk a kutyáinkkal, olykor 4-5-tel is, ahhoz viszont ez a csomagtartó nem elég nagy, ebben nyer a jelenlegi kombim. De belátom, az emberek többségénél nem szempont 3-5 kutya szállítása.

A másik pedig, ami nem tetszett, az Szentendre.

Igen, valójában nem is az autóval volt gondom, hanem a város botrányos útjaival. Az általános, jónak nem mondható hazai útviszonyokat az esetek többségében a Vitara jól kezelte, de amit a szentendrei utaktól kapott, azt már nem tudta hová tenni, ahogy én sem. A futómű rendesen szenvedett, ütött, pattogott, simán elmegy az a szakasz egy tesztpályának is.

Bár látszólag a negatív rész maradt a végére, nem az autó miatt volt ez kellemetlen. Az új Vitara engem abszolút megvett. Szinte mindent tud, amire szükségem van, jól vezethető, kényelmes, kellemes autó, nagyon gyorsan össze lehet szokni vele. Az sem meglepő, hogy nem csak én gondolom így. Amíg nálunk volt, jobban figyeltem rá, és nagyon sok S-CROSS és Vitara szaladgált velünk együtt a forgalomban, egyértelműen nem véletlenül. A jelenlegi három kutyámhoz viszont talán jobb lenne egy Swace vagy egy Across, csak előtte szeretném tesztelni őket.

BRAND & CONTENT