A mai napig imádja Hollywood a megfilmesített maffiózókat

Az egyik legismertebb maffiacsalád, az olasz-amerikai szicíliai Cosa Nostra térnyerése egészen odáig nyúlik vissza, hogy Szicíliát az 1860-as években bekebelezte a „nagy csizma”. A szicíliaiak híres vérmérsékletükkel demonstrálva nem adták a könnyen földjüket és a befolyásukat, ami egy véres és káoszba forduló polgárháborút eredményezett. A szétzilált szigeten a politikai és gazdasági elit szorosan együttműködött a helyi bűnözőcsoportokkal, akik – afféle magánhadseregként és igazságszolgáltatóként - fegyveres védelmet biztosítottak az ültetvényeken, boltokban, kisebb ipari létesítményekben. Szolgáltatásaikért pizzot, úgynevezett védelmi pénzt fizettek, ami a Cosa Nostra máig legmeghatározóbb bevételi forrása. Bár ezeknek már akkor sem teljesen, manapság meg végképp nincs köze a tényleges védelemhez. A megerősödött bűnözőcsaládok pókfonálszerűen hálózták be a gazdaságot, a politikát és az igazságszolgáltatást is; a felszámolásukra tett kísérlettel annyit értek el, hogy a befolyásos maffiacsaládok tagjai külföldre költöztek, különösen Észak-Amerikába.

John Dicke a Cosa Nostra című könyvében kitér arra, hogy a palermói földbirtokosok ültetvényein a maffia emberei idővel beépültek – például intézőként -, átvették az irányítást, majd ezután kedvükre manipulálhatták a bevételt, tönkre tehették a birtokot, hogy a maffia azt áron alul megvehesse. Az egyik legelső feljegyzett áldozata a szicíliai maffiának dr. Galati esete volt, aki kirúgta 4 hektáros citrom- és mandarinültetvénye intézőjét, Carollot, amit nem kellett volna. Dr. Galati végül Nápolyba menekült feladva birtokát Szicílián. A történet hűen tükrözi a szicíliai maffia működésének esszenciáját, és mint ilyen elég érdekes ahhoz, hogy számos film születhessen róla. A leghíresebb természetesen a máig felülmúlhatatlan A Keresztapa, ami azonban részben inkább egy családtörténeti filmnek mondható.

A Cosa Nostra az USA-ba emigrált és megszületett a Keresztapa

Nem is Marlon Brando örök klasszikus Don Corleonéjával, sokkal inkább a Robert De Niro alakította fiatal Vitójával érdemes belevágnunk az amerikai-olasz maffia megalakulásának példázatába. A Francis Ford Coppola rendezte Keresztapa-trilógia második része ugyanis két szálon fut, és ezek közül az egyik Vito Corleone eredettörténete. A Corleonéban élő gyermek, Vito Andolini életébe akkor kapcsolódunk be, amikor a helyi maffia le akar vele számolni és felcsempészik egy Amerikába induló hajóra. Az adatfelvételnél félreértik a nevét, összecserélik a születési helyével, ekkor kapja a Corleone családnevet.

 (Videó: Vito Corleone leszámol az eddigi capoval és átveszi a hatamat a A Keresztapa II. részében)

Don Vito karaktere több létező maffia vezetőt is magában egyesít. Például Fank Costellót, aki Vitohoz hasonlóan Olaszországból emigrált New Yorkba, magával Charles „Lucky” Lucianoval kötött barátságot, majd 1937-től a Luciano család megbízott főnöke volt. Carlo Gambiót is összefüggésbe hozzák Don Corleone karakterével, aki maga is potyautasként érkezett az Államokba. Egyes elméletek szerint az igazi Don Corleone a szicíliai maffiacsaládok főnöke, Bernardo Provenzano, a Capo di tutti capi (magyarul a főnökök főnöke) volt, akinek kimért és kellemes stílusa leginkább hasonlított a Keresztapa megjelenítéséhez.

Corleone maga is capo di tuttivá válik, azaz az öt legbefolyásosabb maffia család vagy klán vezetőjévé. Don Vito egy ambiciózus, gyors észjárású, félelmet nem ismerő, hallgatag férfi, aki kényszerből kisebb rablásokkal kezdte bűnözői karrierjét New Yorkban, majd megölte a helyi maffia főnökét. Mindenekelőtt a tiszteletet és a hűséget helyezi előtérbe, ami különösen a saját és maffia családja tagjaira vonatkozik. Így is indul az első Keresztapa nyitójelenete: „Miért mentél a rendőrségre, miért nem jöttél rögtön hozzám?” vagy „Idejössz a lányom esküvőjén és azt kéred tőlem, hogy gyilkoljak meg valakit”, amikor Corleone számonkéri a koporsófaragót, hogy nem barátként érkezett, aki tiszteli őt és a szervezetben betöltött rangját.

A Keresztapa karakterének erőssége, hogy bár a legkegyetlenebb szervezett bűnözői csoport feje, vannak morális dilemmái, például nem lép be a kábítószerkereskedelembe, vagy nem kegyetlenkedik feleslegesen. Brando fenomenálisan hozta az élete csúcspontján álló, magabiztos és tejhatalmú maffiafőnököt.

A Keresztapa öröksége

Nemcsak a többi maffiafilmnek, Don Corleone fiának, Michaelnek sem könnyű az elődje nyomába érni, akit Al Pacino személyesít meg a második részben. Michael törvényes üzletet akar építeni, azonban az nem is olyan könnyű egy maffiacsalád fejének, ahol megjelenik a családon belüli széthúzás, a második generációs főnök elleni lázongások, területi viták és a szervezet felhígulása (például írekkel). Michael Corleone karaktere kevésbé összeszedett, nem lételeme a bűnözői gondolkodás, hiszen nem volt rákényszerítve, beleszületett abba. Pacino játéka ennek megfelelően visszafogott, egy kétségbeesett figurát formál meg, aki csak a családi nyomásnak és apja emlékének engedelmeskedve viszi az üzletet – mindezt az ötvenes években, amikor egyszerre volt jelen a szuezi válság, a kubai forradalom (ahol számos befektetése volt a Cosa Nostrának), valamint az összetűzések az erősödő zsidó maffiával. Idővel kívül és belül is szétesik: feleségét elüldözi, bátyja árulását először megbocsájtja, később megöleti testvérét.

Árnyaltabb, sokkal személyesebb megvilágításba helyezi ezt a korszakot a Henry Hill életét feldolgozó Nagymenők című film Scorsese rendezésében, inkább a Casino hangulatát hozza. Hill egy létező személy volt, a New York-i Luchese családnak (amely egyike az öt legbefolyásosabb maffia klánnak) dolgozott 1955 és 1980 között, majd az FBI besúgójává vált.

A filmben Ray Liota formálja meg Hillt, aki egy ír-olasz munkáscsalád gyermekeként már kora tinédzserkorában elkezdett a maffiának dolgozni. Élelmes, a nyereségért bármit bevállaló, egyszerre elbűvölő és veszélyes karakter volt. Scorsese egy olyan figurát szeretett volna megteremteni Hill képében, aki egyszerre bájos és ügyes, hogy ellensúlyozza a rengeteg erőszakot, amit elkövet és a végeredmény szerethető legyen. A filmet végigkísérik a nagyívű rablások (JFK reptér, Lufthansa), éjszakai mulatók, nők, gyilkosság, leszámolás és nem egy árulás a cinkostársai, Jimmy, a nagymenő idősebb gengszter (Robert de Niro) és Paul, a Lucchese család brooklyni fejese között.

Maffia a századelőn, avagy Al Capone sikere

A nagy maffiózók másik közismert karaktere kapcsán a századelőre kell visszarepülnünk. Az 1920-30-as éveket az alkoholtilalom alatti szeszcsempészettel, a szerencsejátékok felügyeletével, a prostitúcióval és titkos lokálok üzemeltetésével a szervezett bűnözés első és legendás korszakának nevezik, nem hiába. Az olasz emigránsok inkább bíztak a maffiában, mint az amerikai igazságszolgáltatásban, ennek az is az oka volt, hogy az olaszokat nehezen fogadták be, inkább kétkezi munkákat végeztek vagy a szolgáltatóiparban dolgoztak, a jó módú bűnözők pedig a korszellemnek megfelelő öltönyös, nagybirtokos küllemet vettek fel. A Keresztapában is sokszor elhangzik, hogy ki nem állhatják az olajos hajú és cicomásan öltözködő digókat, akikben nem bíznak. Ez az előítélet mára okafogyottá vált, de a filmes olasz maffia karakterek esetében a hátra nyalt hajú, fényes cipőjű, élére vasalt nadrágú és szivarozó küllem viszont megmaradt. Ezt a divatot állítólag maga a szervezett bűnözés atyja, Al Capone (1881-1947) teremtette, aki korban megelőzte a Cosa Nostra színrelépését, a Chicagói galerit vezette, és bukásával erősödött meg a klasszikus olasz maffiaszervezet több klán egyesülésével, többek között a New Yorki-i Fekete kéz szereplésével és az öt család tejhatalmával.

 (Videó: Capone korabeli felvételeken)

Capone karaktere több filmet ihletett, a két legjelentősebb a Sebhelyesarcú és az Aki legyőzte Al Caponét – mind a kettő zseniális film, melyeknek érdekessége, hogy a Keresztapában már bizonyított Al Pacino és Robert De Niro játszák az alvilági nagyfőnököt, valamint mind a kettőt Brian de Palma rendezte.

Capone karaktere viszonylag adott, hiszen egy élő személyt testesít meg, és ebből a szempontból a legkézenfekvőbb állítás vele kapcsolatban, hogy súlyos személyiségzavarai tették azzá, aki. Szépen példázza ezt a Capone filmek őrjöngő, szadista, túlzóan merész, túlzóan magabiztosságot keltő és önimádó karaktere.

Al Pacino Tony Montanat alakítja a Sebhelyesarcúban (ez volt Capone gúnyneve), egy kubai emigránst, és bár ebben nem hasonlít Caponéra, aki Olaszországból emigrált, ennek is megvan az oka. A Sebhelyesarcú egy 1932-es fekete-fehér film, az A sebhelyes arcú remake-je, amit az azonos című könyv ihletett; mind a kettő még Capone életében jelent meg, ezért bizonyos életrajzi adatokat átírtak benne. De Palma ezen még egyet csavart azzal, hogy történetét a hetvenes évekbe helyezi, ráadásul Miamiba, ahol Tony Montana kokaint fogyaszt, Fedora kalapot hord és leopárd mintás kabrióban száguldozik, de több életrajzi hasonlóság mellett megjelenik a filmben a hírhedt Valentin-mészárlás jelenete is, amit Capone a valóságban is elkövetett.

 (Videó: Elvei viszont Montanának is vannak: nem öl nőket és gyerekeket) 

Tony Montana az antiszociális személyiségzavar mintapéldánya, nem tud különbséget tenni jó és rossz között, arrogáns, impulzív, hazudozó, jogsértő, bántalmazó. Például Tony jóakarója, Frank, aki hűséges hozzá, mégis kikezd a feleségével, majd később megöleti. De dühében megöli a legjobb barátját a húga miatt, akihez megszállottan ragaszkodik. Még az anyja is úgy vélekedik Tony Montanaról, hogy egy ketyegő bomba.

Az egyik híres mondata például így hangzik:

"Én mindig igazat mondok. Akkor is, ha hazudok".

Az Aki legyőzte Al Caponét egy kitalált történet, főszereplője nem a gengszter, hanem a Kevin Costner alakításában megjelenő Eliot Ness, aki létrehozza az Érinthetetlenek nevű bűnüldöző különítményt Jim Malone-val (Sean Connery). Ettől függetlenül De Niro Al Capone-ja nem mellékszereplő, mert ördögi, elsöprően gonosz és könyörtelen – ezt a befolyásos nárcisztikus szociopata szerepet fantasztikusan hozza, mint élet és halál ura, ami hiteles képet fest a gengszterek koronázatlan császáráról. Mindezt arrogáns, humoros és magabiztos módon tálalja úgy, hogy még a saját emberei is rettegnek tőle. A híres őrült jelenete pedig morbid módon megkoronázza az egész lényét.

 (Videó: Capone kiakad Nessre) 

A maffia és a modern idők kihívásai

Több sorozat is foglalkozik a jelenkor maffiózóinak kihívásaival, melyek a bűnözői történetszálak mellett az emberei oldalra is fókuszálnak – ezek közül kiemelendő a Tulsa királya, amelynek főszereplője 25 év börtönbüntetés után tér vissza, hogy újraépítse az életét és a birodalmát.

Szeptemberrel érkezik a Tulsa királya (Tulsa King) második évada Sylvester Stallonéval a főszerepben, amelyet a Paramount+ készített el, itthon a SkyShowtime felületén darálható a sorozat. Az alkotás mögött az a bizonyos Taylor Sheridan áll, aki a Yellowstone világát is megálmodta – a mérföldkőnek számító western tematikájú sorozat elkészítésében és a Tulsa királyának gyártásában is alkotó partnere volt Terence Winter. A páros a Dutton család sztorija mellett külön-külön is olyan műveket tett le a nézők elé, mint a Sicario – Bérgyilkos vagy a Préri urai (Sheridan) és A Wall Street Farkasa vagy a Maffiózók (Winter).

A tulsai kalandnak egyébként már a pilot epizódja is nagyon visszhangot kapott a főszereplő Stallone-nak köszönhetően, hiszen a 76 éves sztár ezzel az alakításával lépett be a sorozatok világába.

Stallone már nem először játszik maffiózót, és bár most elsőre az Oscar című 1991-es vígjátékra gondolhatunk, viszont a Rocky sikere előtt mellékszereplőként már felvette az öltönyös alvilági figura szerepét az 1975-ös Capone című filmben, amelyben Frank Nittit, a bűnöző testőrét, bizalmasát alakította.

A Tulsa királya viszont egészen más világ. A történet szerint Dwight Manfredi, az egykor magas rangú New York-i Cosa Nostra-tag 25 év után szabadul a börtönből. Bár a gyilkosságot bevállalta a capo fia és társai szabadságáért, de ami kint várja, az nem a jókívánságok és a megérdemelt jutalom, mert ezek helyett Tulsába „száműzik”. Tulsa a közép-nyugati országrész Texas feletti államában, Oklahomában fekszik, amire az álmos és lepattant jelző igen elnéző, ha pezsgőbb helyszínekkel (például New Yorkkal) állítjuk szembe. Manfredi feladata nem más, mint átvenni a város irányítását és becsületesen tejelni a család felé a bevételből. Ez nem is annyira könnyű annak, aki még a tárcsás telefonok, a készpénz és az adott szó világában szocializálódott, de kiberbűnözőkkel, örökösödési harccal, valamint a hatóságokkal kell felvennie a kesztyűt. Azonban az öreg maffiózót nem ejtették a fejére, hamar levetkőzi a boomer allűröket, elképesztő mentális és fizikai ereje, karizmája, csavaros esze segíti céljai elérésében, de emellett a saját démonaival, a maffiacsaládjával, valamint a helyi bűnszervezet embereivel is meg kell küzdenie.

Az írópáros ebben a sorozatban is megmutatja, hogy ért az emberi karakterek ábrázolásához. A megtörhetetlen és harcedzett maffiózókarakter gyengéd oldalát is felfedi, amikor a vérszerinti családja kerül a képbe; a lányával, akit 18 éve nem látott és az unokáival sem egyszerű a kapcsolat. A féltés, a szeretet és a bűntudat egy mélyebb vadállati ösztönt is előhoz a rafinált üzletember maszkja alól, és megláthatjuk az elementáris brutalitását Manfredinek, ami sejteti, hogy miért nem jó szórakozni vele.

Az évad végére sikerül Manfredinek az üzletet is beindítania, azonban felmerül egy igen nagy probléma. Ez pedig egy erős, arcon csapós befejezést eredményez, úgyhogy aki látta az első évadot, már tűkön ül a folytatásért. Szerencsére ez sincs messze, a második évad premierjét szeptember 18-án láthatjuk.

A streaming platform ezen felül olyan sorozatoknak ad még otthont, mint a Kevin Costner főszereplésével készült Yellowstone, a zseniális PokerFace vagy a Kingstown polgármestere Jeremy Rennerrel a főszerepben.

(Borítókép:  Brian Douglas/Paramount+) 

---

BRAND & CONTENT