Etelka, Aletta
1 °C
5 °C

Túlélők demokráciája

2009.03.02. 07:03 Módosítva: 2009-03-02 07:03:09
Míg az őszödi paradigma a korábbi évek politikája, a kormányfő szükségszerű megfáradása és a politikai innováció teljes hiánya okán vezetett oda, hogy az MSZP nem talált módot szavazatainak bővítésére, most a gazdasági válság nehezedik külső kényszerítő erőként a szocialistákra. Török Gábor februári helyzetértékelésének első része.

2009 februárjában a világgazdasági válság és annak következményei közvetlenül is elérték a magyar választópolgárokat – ez az utóbbi hónap legfontosabb fejleménye.

Nehéz pontosan rögzíteni, mely ponton vált általános közvélekedéssé, hogy a válság nem egyszerűen egy, a televízióban látott hír, hanem a mindennapi életet alapvetően befolyásoló gazdasági fejlemény. Megítélésünk szerint e percepciós váltás idén februárban bekövetkezett. Az újabb és újabb elbocsátások, valamint a forint látványos gyengülése – ennek minden, például a hitelekkel kapcsolatos következményével együtt – februárra elérte azt a kritikus szintet, amikor a választók egyre inkább felfogták, hogy a válság nem egy a sok politikai téma közül, mondta Török Gábor politikai elemző.

A Vision Consulting vezetője szerint mivel a politikai – és a gazdasági – szereplők többsége már a pénzügyi válság kirobbanásakor pontosan tudta, hogy a válság következményei súlyosak lesznek, e percepciós váltásnak hajlamosak voltak kisebb jelentőséget tulajdonítani. Némileg a szocialisták 2006-os választási győzelmet követő stratégiájára emlékeztetve – amikor a szocialisták „elfelejtették”, hogy ők ugyan tisztában vannak a gazdaság reális helyzetével, a választók viszont nem –, a politikai szereplők többsége lényegesen előbbre járt a válság értelmezésében, mint a választók.

MSZP, Fidesz: kerülik a témát

A gazdasági válság percepciójának erősödésével egy másik típusú válságtünet is minden korábbinál erőteljesebbé vált Magyarországon. A romakérdés, konkrétan a cigányok és a bűnözés közötti kapcsolat implikálása vezető kérdéssé vált Magyarországon, amely sajátos törésvonalakat hozott létre. Egyrészt, a politikai korrektség normájának következtében a politikai pártok valójában „liberálisabb” álláspontot képviselnek, mint saját szavazóik.

Ez mindenképpen teret nyit a radikális jobboldalnak, amely egyedül fejezi ki a társadalom nem elhanyagolható részének álláspontját. Mindez bizonyos szempontból „normális” jelenség: a politikai elit minden országban igyekszik tenni a társadalmi feszültségek enyhítéséért.

Miközben a liberális kritika folyamatosan támadja mind a Fideszt, mind az MSZP-t, amiért nem utasítják el a társadalom egy részében uralkodó álláspontokat, a két nagy párt nagyjából úgy reagál, ahogy az ilyen jelenségekre az ilyen típusú gyűjtőpártok általában szoktak: lehetőség szerint kerülni igyekeznek ezt a témát, egyébként pedig annak a spektrumnak a leginkább „liberális” álláspontját foglalják el, amit szavazói táboruk tolerálni tud.

Egy olyan társadalmi helyzetben, amikor az emberek többsége a felmérések szerint valamilyen értelemben úgymond cigányellenes, igen nehéz dolga lenne akármelyik gyűjtőpártnak, ha ezzel ellentétes álláspontot képviselne. Ezért választja a Fidesz leginkább a hallgatást, az MSZP pedig a rendkívül puha álláspontot ebben a kérdésben.

Egyben fontos rögzítenünk azt is: miközben az etnikai konfliktusok potenciális destruktív ereje minden korábbinál nagyobb, e jelenség nem különösebben meglepő és nem is egyedi gazdasági válságban. A társadalmi feszültségek eszkalálódása a gazdasági válságok velejárója. Az pedig, hogy az etnikai konfliktusokat radikális, vagy szélsőséges csoportok és pártok kanalizálják, Európa nyugati részén is megfigyelhető jelenség.

A válság mégsem kedvez az MSZP-nek

Februárra kiderült: az az értelmezés, amely szerint az MSZP kompetensnek tűnő válságkezelő stratégiája alkalmas lesz arra, hogy a pártot jobb helyzetbe hozza, illúzió. Ahogyan korábban a gazdasági válság megjelenése alkalmával is jeleztük, torz az „árvízi hajós” analógia, hiszen a gazdasági válság nem tűnik el a kompetensnek tűnő intézkedésektől – sőt, még a szakmailag ténylegesen adekvát programok sem járnak feltétlenül ilyen következményekkel.

Éppen ezért az MSZP bizonyos szempontból hasonló helyzetben van, mint a gazdasági válság kitörése előtt. Míg az őszödi paradigma a korábbi évek politikája, a kormányfő szükségszerű megfáradása és a politikai innováció teljes hiánya okán vezetett oda, hogy az MSZP nem talált módot szavazatainak bővítésére, most a gazdasági válság nehezedik az őszödi paradigmához hasonló külső kényszerítő erőként a szocialistákra.

A válság lett a központi téma

Mindez nem azt jelenti, hogy téves lett volna az az értelmezés, amely szerint az őszödi paradigma véget ért. Mind a kormány hitelességével kapcsolatos kérdés, mind a gazdasági válság részben külső téma: a kormánynak nincsenek eszközei, hogy a problémát, a keretrendszert megoldja.

Ugyanakkor nagyon eltér a két paradigma abban, miről szólnak a politikai viták, és mihez viszonyítják a politikai szereplők válaszait az állampolgárok. Az őszödi paradigma politikai vitáinak fókusza a kormány helyzetén és legitimitásán volt; minden politikai kérdést annak fényében vitattak meg, hogy az előmozdítja vagy hátráltatja a kormány „közelgő” távozását.

Ezzel szemben a poszt-őszödi időszakban a gazdasági válság vált a központi témává; a feleknek a gazdasági válsághelyzet „szűrőjén” keresztül kell megjelenniük, intézkedésekről dönteniük és ellenfeleiket kritizálniuk.

Gyurcsány: kihívó nélkül

Gyurcsány Ferenc stratégiáiról, politikai pozícionálási törekvéseiről és gyakran tévesnek bizonyuló elvárásairól sokszor írtunk. A problémák mellett azonban fontos rögzíteni a kormányfő politikai sikerét: azt a tényt, hogy a miniszterelnök nem csupán hatalomban van, de kihívó nélkül várja pártjának tisztújítását, komoly eredmény.

Gyurcsány Ferencet több támadás érte, helyzete pedig objektív értelemben nehezebb, mint bármelyik elődjéé. Mindez nem azt jelenti, hogy Gyurcsány maga ne tett volna ezen objektív helyzet előidézéséért: a hitelességi deficit, az őszödi beszéd, vagy az ország gazdasági helyzete mind a miniszterelnöki politikák következménye. A miniszterelnök hatalomban maradását tehát nem a tevékenységéhez, hanem a kialakult helyzethez viszonyítva tartjuk komoly eredménynek.

Ha figyelembe vesszük, hogy a kormányfő legitimációját folyamatosan megkérdőjelezi nem csupán az ellenzék, de – ettől persze nem függetlenül – a választók egy jelentős része; hogy a kormányfő pártja két és fél éve nem tud elmozdulni a népszerűségi mélypontról; hogy a kormánynak lassan egy éve nincs a parlamentben többsége, s hogy Magyarországot a rendkívül súlyos gazdasági válság még az átlagosnál is nehezebb helyzetbe hozta, nagyon meglepő, hogy a miniszterelnök még a helyén van.

E négy ok közül sok országban egy is elegendő, hogy a kormányfőt erőteljes támadások érjék, de kettő, vagy három párhuzamos fennállását nagyon kevés politikus képes túlélni.

Egy miniszterelnök helyzetét a politikai élet számos szereplője megkérdőjelezheti; leváltását sok párt követelheti – de sorsa végső soron saját pártjának kezében van. Választási ciklusok közti fejlemények hatására – legyen szó a népszerűség vagy a parlamenti támogatottság elvesztéséről – a mindenkori kormányfő mögött álló párt van abban a helyzetben, hogy a miniszterelnököt elmozdítsa. Éppen ezért az, hogy a kormányfő e fejlemények dacára még a posztján van, annak köszönhető, hogy pártján belül sikerült stabilnak látszó helyzetet kialakítania. Ennek alapvetően három oka van.

Gyurcsány hatalmának kulcsa

1. Adekvát hatalomtechnika Gyurcsány sokat tanult elődje, Medgyessy Péter hibáiból. Miután Medgyessy legitimációja kizárólag a siker ígéretéből táplálkozott – abból, hogy „külső” szereplőként könnyebben legyőzi Orbán Viktort, mint más szocialista politikusok –, a siker reményének elvesztésekor hatalma meggyöngült.

A siker a politikai életben „ultima ratio”: mindent legitimál. Éppen ezért egy politikai szereplő tényleges párton belüli ereje a siker elmaradásakor derül ki. Orbán párton belüli beágyazottságát jól mutatja, hogy képes volt választási vereségek után is a párt vezetője maradni. Más pártokban is látható, hogy az igazán „beágyazott” politikai szereplők kudarcok után is meghatározó politikusok tudnak maradni.

Gyurcsány a hatalomban töltött éveket arra használta, hogy a párton belül olyan erős hátországot építsen ki, amely rosszabb időszakokban is támogatja. A pártelnök-kormányfő személyi döntéseit folyamatosan és egyre erősebben áthatják a párton belüli stabilizáció igényei. Ma már környezetét is egyre inkább a párt szempontjából meghatározó emberek alkotják, szemben a korai évekkel, amikor a pártba sokkal kevésbé integrált egykori kampánycsapat tagjai vették körül a miniszterelnököt.

2. Modern kihívó hiánya Míg a hatalomtechnikai machinációk minden pártelnök természetes mozgását jellemzik – ilyen értelemben tehát az MSZP nem speciális –, az alternatíva hiánya az MSZP utóbbi öt évének egyedi jellemzője. Gyurcsány ugyanis részben azért tud hatalmon maradni, mert nincsenek potenciális kihívói.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan emberek, akik szívesen átvennék a helyét. Jelenti azonban azt, hogy olyan személy, aki az innovációt, a megújulást jelképezné vele szemben, az MSZP-ben ma nem látható. A politikai vezetők cseréjénél az innováció mindig fontos szerepet kap. Függetlenül attól, az új vezetők tartalmilag mennyiben jelentenek megújulást, a látszat legtöbbször az, hogy az új vezető tartalmi, stiláris és ideológiai innovációt jelent a pártnak. Erre elsősorban olyan személyek alkalmasak, akik az aktuális és/vagy korábbi vezetőkhöz képest a közvélemény szemében modernebbek.

A modernitás pártonként mást jelent, és sokkal inkább érthető meg konkrét példákkal, mint absztrakt szinten. Ilyen értelemben aligha vitatható, hogy Kovács László „modernebb” volt Horn Gyulánál, Medgyessy Kovácsnál, Gyurcsány pedig Medgyessynél. Dávid Ibolya, vagy éppen Kóka János is kétségkívül modernebb volt elődjénél. Ha pedig a Fideszre gondolunk, azt ugyan nem tudjuk, Orbán Viktor mennyi ideig marad hatalmon, de az már most világosan látszik, hogy vannak olyan „utódjelöltek” – Rogán, Kósa, vagy éppen Navracsics –, akik lényegesen „modernebbek” Orbánnál.

Ehhez képest az MSZP-nek a mai napig Gyurcsány Ferenc a legmodernebb politikusa: potenciális kihívói sok szempontból a Gyurcsány előtti érát jelképezik. Olyan innovatív politikus, mint amilyen annak idején Gyurcsány volt, ma nem látszik az MSZP-ben.

Külön elemzést érne annak vizsgálata, miért nem lett egyelőre ilyen innovációt jelentő kihívója Gyurcsánynak. A hosszú kormányzati szerep minden bizonnyal fontos része a magyarázatnak. A legfontosabb ok mindazonáltal magának a kormányfőnek a mozgása: Gyurcsány úgy tudott klasszikus hatalomtechnikai eszközöket alkalmazni az MSZP-ben, hogy közben megőrizte a modern retorikát és stílust. A folyamatosan meghirdetett változások és reformok, valódi cselekvés nélkül, közrejátszanak abban, hogy az MSZP nem képes hitelességi problémáját kezelni – de szolgálják a miniszterelnök azon célját, hogy a „legmodernebb” szocialista politikus maradjon.

3. Megosztott és óvatos kihívók A harmadik oka annak, hogy Gyurcsány képes volt hatalomban maradni, riválisainak az a meggyőződése, hogy az objektív helyzet annyira rossz, hogy azon pozitívan változtatni nem lehet – és hogy egy ilyen helyzetben a felelősség áthárítása az adekvát stratégia. Gyurcsány ellen riválisai nem csak azért nem fognak össze, mert nem bíznak egymásban – és nem kívánják egymás sikerét –, hanem azért sem, mert nem látják ennek értelmét.

Csakhogy e riválisok számítását így Gyurcsány könnyen keresztülhúzhatja azzal, hogy a számára hagyott időt arra fordítja: riválisai alól teljességgel „kiszervezze” a pártot. Egy miniszterelnök, még nehéz helyzetben is, sokkal inkább tud bázist építeni magának, mint gyengébb közjogi pozícióval rendelkező riválisai.

Mindez pedig oda vezethet, hogy riválisai a tétlenség miatt örökre a másodvonalban maradnak, s hogy amikor Gyurcsány ténylegesen távozik, már nem ők lesznek a kihívók. A fentiek ugyanis azt valószínűsítik leginkább, hogy Gyurcsány képes lesz arra, hogy maga nevezze meg utódját akár a pártelnöki, akár a kormányfői poszton – ami viszont lehetőséget ad neki, hogy akár konkrét pozíció nélkül is a baloldal vezetője maradjon.

A túlélők demokráciája

Gyurcsány hatalomtechnikai sikerének egy fontos általános tanulságát is le kell vonnunk. A legtöbb demokráciában a politikai pártok kudarcok hatására lecserélik a vezetőiket. Bár vannak kivételek, de ha valaki egyszer elveszt egy választást, radikálisan csökken az esélye, hogy pártjának első embere maradjon.

A legtöbb demokráciában a váltógazdaság valamilyen formája létezik: a nagyobb bal- vagy jobboldali párt előbb-utóbb kormányzati szerepbe kerül, vezetője előbb-utóbb kormányfő lesz, s ez vélhetően akkor is így lenne, ha vezetőjét nem váltanák le. Amikor Orbán Viktor a 2002-es választás után nem lépett hátrább, mi amellett érveltünk, hogy nélküle a Fidesznek nagyobb esélye lett volna a 2006-os győzelemre. 2010-ben lehet, hogy ismét versenyhátrányt jelent majd, de ha a Fidesz megőrzi előnyét, akkor a politikus valószínűleg ismét miniszterelnök lesz.

Gyurcsány hatalomban maradása azt jelezheti, hogy a magyar demokráciában a túlélő kormányfői – és pártvezéri – szerep válhat gyakorlattá. Orbánnak feltehetően nyolc évet kell ellenzékben eltöltenie, de komoly esélye van arra, hogy visszatérjen. Feltehetően Gyurcsány is valami hasonlóban gondolkozik.

Bár a magyar pártrendszer még kevésbé fagyott be, mint a legtöbb nyugat-európai, az azért nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy ha az MSZP 2010-ben veszít is, előbb-utóbb minden bizonnyal újra miniszterelnököt ad majd Magyarországnak. Ha Gyurcsány képes megőrizni vezető szerepét pártjában, esélye lehet, hogy egyszer ismét miniszterelnök legyen.

Az MSZP-ben mindez nehezebb lehet, mint a Fideszben. Ahogyan MSZP volt és lesz Gyurcsány nélkül is, a Fidesz egyelőre nem volt Orbán nélkül. A szocialisták körében eddig maximálisan a nyugati gyakorlat érvényesült: a bukást mindig a pártvezető váltása követte.

Az is tény ugyanakkor, hogy Gyurcsány már most a rendszerváltás után a leghosszabb ideje hivatalban lévő magyar miniszterelnök. Ha célja az, hogy hosszú távon át az MSZP első embere maradjon, könnyebben sikerülhet neki, mint elődeinek.

Sikeresek lehetnek az új és kis pártok

Nem szabad azt sem elfelejteni: az „első ember” nem mindenáron jelent kormányfői, vagy éppen pártelnöki pozíciót. Orbán úgy maradt a Fidesz, majd később az egész jobboldal vezetője, hogy nem minden esetben rendelkezett ehhez formális pozíciókkal.

Elemzői módszerekkel aligha lehet egyértelműen eldönteni, melyik modell – a vezetők bukás utáni váltása, vagy a vezetők permanenciája – a jobb. Az azonban bizonyos, hogy a permanens személyi konfliktusok – a lassan öt éves Gyurcsány–Orbán-konfliktus – komolyan korlátozzák a politikai innovációt.

A magyar politikai élet számos jelensége – a politikai elittel és a pártokkal szembeni szkepszis és apátia, hogy csak egyet említsünk – összefügg a politikai innováció hiányával. A magyar politikai konfliktusok, éppen úgy, mint az új helyzetekre adott válaszok, előre lejátszott forgatókönyvekre emlékeztetnek.

A politikaellenes reakciókra épülő szervezetek – a Jobbik, a múlt héten párttá alakult LMP, és bizonyos értelemben az MDF – válaszai nem a kormánnyal, hanem a politikai élet egészével szemben fogalmazódnak meg, és egyenes következményei az innováció hiányának, a személyi konfliktusok permanenssé válásának.

A nagy pártok részéről jelentkező innováció hiány – amely pedig, mint láttuk, nagyrészt személyi okokra vezethető vissza – előbb-utóbb biztosan oda vezet, hogy nagyobb szerepet kapnak más pártok. Az MSZP-nek és a Fidesznek vannak eszközei a politikai piac „bezárására”, de ha hosszú távon is képtelennek mutatkoznak újítóan fellépni, a magyar pártrendszer magas belépési korlátai sem biztosítják majd, hogy valamelyik létező, vagy új párt ne váljon fontos politikai tényezővé.

(Következik: Várható EP-kampányok)