A magyar társadalom régiós összehasonlításban nem tekinthető kirívóan homofóbnak. A 2006-os European Social Survey felmérése szerint a társadalom 42 százaléka gondolja úgy, hogy a homoszexuálisoknak „meg kéne adni a lehetőséget, hogy úgy éljék az életüket, ahogy szeretnék” , míg ennek ellenkezőjét 25 százalék mondta. Bár ez az arány jóval elmarad a nyugat-európai szinttől, ahol a helyeslők aránya gyakran a 70 százalékot is meghaladja, Közép-Kelet-Európában közepes értéknek számít.
A melegek rejtőzködése ugyanakkor még régiós összehasonlításban is kiemelkedően magas, mindössze a lakosság 6 százaléka válaszolta azt, hogy személyesen ismer homoszexuális személyt, míg ez az érték Csehországban ennek a duplája, az Egyesült Királyságban és Franciaországban pedig több, mint 50 százalék. Kutatások szerint a homoszexualitás nyílt felvállalása és annak társadalmi megítélése között szoros a kapcsolat, de a két tényező kölcsönösen függ egymástól: egyrészt a toleráns országokban a melegek nagyobb eséllyel vállalják nyíltan másságukat, másrészt a homoszexualitás felvállalása javítja a melegekhez való hozzáállást a személyes tapasztalatokon, az ismeretlentől való félelem megszüntetésén keresztül.
1997 óta szervezenek Budapesten melegfelvonulásokat, amik nyugaton az 1970-es évek óta a sikeres meleg polgárjogi mozgalom fontos politikai eszközei. A budapesti felvonulás csak azután vált a politikai közbeszéd fontos témájává, hogy 2007-ben ellentüntetők zavarták meg a menetet, majd ez még hevesebben megismétlődött 2008-ban. A rendbontások tehát azután kezdődtek, hogy a 2006. öszi zavargások után olyan, elsősorban a szélsőjobbhoz köthető tüntetőcsoportok alakultak, amik azóta is keresik az alkalmat arra, hogy megmutathassák magukat. Így mostanra a felvonulások előtt is a homoszexuálisok ügye helyett jellemzően a szélsőségesek elleni küzdelemről, a gyülekezési jogról és a rendőri biztosításról esik szó.