Élje át újra a taxisblokádot!

Aznap este a Számalk suliból mentünk át szülinapos bowlingozást tartani a Stadion szállóba. Már a villamoson feltűnt, hogy a taxisok csoportosan mennek mindenfelé, magányos taxist szinte nem is láttunk, de mi még nem tudtunk semmiről. Bementünk bulizni, bowling, tatár, sör, telt az idő. A utolsó HÉV nekem kb. éjjel 1 körül indult. Negyed 1 után vettem észre, hogy jó lenne sietni, így a pincérnek szóltam, hogy kérnék egy taxit. Szinte nevetve kérdezett vissza:"Taxit, most???"

Nem értettem, mi a probléma, de elmagyarázta... A bowling abbamaradt, persze vagy 1 órát még maradtunk és tárgyaltuk a történteket. A szállótól éjjel-hajnalban gyalog mentem a körútig, ott végig a Petőfi hídig, ami már addigra rég le volt zárva. De legalább 80-100 ember állt a hídon, cigarettázva, beszélgetve. Én az első HÉV-vel mentem haza, akkor még lehetett, ha jól emlékszem, délelőtt valamikor már az sem közlekedett.

Én október 26-án születtem, édesanyám már kórházban volt, mikor a taxisblokád kezdődött. Természetesen édesapám ott szeretett volna lenni anyukám mellett, dehát beütött a sztrájk. Egy volt a szerencséje - szerencsénk? - hogy ő is taxis volt, így érthető módon vele toleránsabbak voltak a kollégák. Rá éppen nem vonatkozott a korlátozás, mondhatjuk, jó dolog a protekció. (R. Zoltán)

"Szép estét! A férjem kamionos volt akkor. Zalaegerszeg környékére vitt takarmány alapanyagokat, hazafele onnan savóport és tejport hozott. Többször magállították, és megkérdezték tőle: maradsz velünk, vagy mész? Mindenhol azt mondta: szeretnék menni. Gond nélkűl a takarmánygyárba ért, és másnapra megrakodva haza" – írta Zsuzsa.

Vendégségből indultunk haza, Újpestről indultunk a XI. kerületbe. A kocsiban 4 éves lányunk már aludt, talán még nem volt este tíz óra, a Margit hídon nem akartunk átmenni, az Erzsébet hídon állt a forgalom, a Szabadság állt, bementünk a körútra. A Petőfi hídon már nem volt mese, át kellett menni, akkor dugó volt, sor, vita, a taxisok nem akartak átengedni. Vita volt, veszekedés, Daciánk épségét kockáztatva végülis átjutottunk. (L. Lídia)

18 évesen, egy barátommal, fényképezőgéppel felszerelkezve, bemotoroztuk MZ-mel az összes blokád alá vett hídat, néha szemben is haladva a forgalommal, mivel nem voltak szembejövők.

Édesanyám egy kenyérgyárban dolgozott akkoriban. Fotóztunk mentőautóval munkahelyükre szállított pékeket, a kenyérgyár udvarán kenyérért ölre menő embereket, kígyózó sorokat az éjjel nappali közértek előtt városszerte és még sok sok akkori életképet. Pár héttel az események után elvittük előhívatni negatívjainkat, melyek a fotóboltos szakember szerint, sajnálatosan megsemmisültek az előhívás során. Kaptunk 3 tekercs negatívot vígaszként!:-)

"1990-ben 10 éves voltam, a taxisblokád idején családommal éppen hazafelé tartottunk Norvégiából, egy 2101-es Ladával. Az autósztráda járhatatlan volt, úttalan utakon, falvakon keresztül próbáltunk hazajutni Budapestre, háromszor annyi idő alatt, mint amennyi valójában kellett volna ehhez. Nekem, viszonylag kis gyereknek ez hatalmas trauma volt, megmagyarázhatatlanul nyomasztó érzés egy autó ablakai mögül figyelni egy lezárt országot. Végül hazajutottunk, de már nem emlékszem, hogyan" – írta Hegyirabló.

"Az én visszaemlékezésem egészen más jellegü - írja András. - Igazi kamaszkorban lévő fiatal voltam, azon a nyáron múltam 16 éves. Aznap az egész osztály a Kertész utcába ment egészségügyi alkalmassági vizsgálatra. Persze, hogy sokkal jobb volt mint a suliban, főleg mikor megtudtuk, hogy mi történt a városban. Reggel még gond nélkül eljutottunk a rendelőbe, mire végeztünk már állt a város. Nem lehetett a felszínen közlekedni. A Déli pu.-tól gyalog mentem haza Gazdagrétre, csak utána eszméltem rá milyen nagy marhaságot is csináltam. Vonatra kellett volna szállni és elmenni Kelenföldig, onnan mégis rövidebb lett volna a hazavezető út. Arra sajnos már nem emlékszem pontosan, hogy aznap vagy a következő napokban este, szintén hoszabb gyalogtúra után eljutottam a PECSA-ba egy Ossian koncertre. :) Fergetegesen érzetük magunkat, viszont amikor hazaértem, nem tettem zsebre amit otthon kaptam. Anyámék akik megélték '56-ot, igazi forradalmi hangulattól tartottak. Drága fiacskájuk meg semmivel nem törődve koncertre megy a haverokkal. Ezektől eltekintve nem sokat törődtem a kérdéssel. Néztem a Tv.-ben mi zajlik kint és örültem, hogy pár napig nem kellett suliba menni."

Lászlót a rendőrök elküldték a munkahelyéről. Egyik nap vizsga nélküli Trabanttal jutott haza, Budafokra, másik nap lopott biciklivel.

A Skála Metro áruházban voltam eladó. A rendőrség a blokád első napján hazaküldött mindenkit, mert az áruház teraszán rendezték be az egyik "állásukat". Nagy élmény volt hazafelé az Erzsébet hídon a belső sávban gyalogolni a tömegben. Otthon a XXII. kerületben a kertek alatt mindenhova eljutottam a vizsga nélküli Trabantommal de ehhez alapos helyismeret kellett.

A blokád utolsó napján délután a BS-ben voltam a Thai-Box EB-n. Utána hazakísértem a barátnőmet Békásmegyerre metróval és hévvel. Sajnos az utolsó hévet lekéstem ezért gyalog indultam haza Budafokra (kb 22-23km). Egy megállót mentem gyalog, Csillaghegyen "találtam" egy kiszuperált öreg, ócska bicajt. A hátralévő távolságot azzal tettem meg. Veszkó csizmában, bőrdzsekiben tekertem az alsó rakparton és fülhallgatós rádión Boross Lajos blokád buli című műsorát hallgattam. Az eső esett, néha elhúzott százhússzal egy taxis és jól lefröcskölt de addigra már úgyis átáztam. Az Osztyapenkónál a Petőfi laktanyától álltak a kamionok egymás mellett minden sávban, annyira közel voltak, hogy néha le kellett szállnom a bicajról és tolnom kellett.

Tolna megye déli részébe kellett eljutnia, nem mondhatja meg, miért. Csönd legyen, mert csöndet akarok – mondta a feleségének, és titokban remélte, hogy megtámadjuk az oroszokat.

Bendegúz:

A blokád ideje alatt Budaörsről Tolna megye déli részébe kellet oda-vissza eljutnom azon a hétvégén, gyerekkel, feleséggel. Az UAZ469 típusú magáncélú közúti társas gépjárművemet készítettem föl az útra, kannákba is benzin (az utolsó pillanatban ismerős kutastól) balta, ásólapát, gázfőző, konzervek, takaró, szóval Rambósan. A feleségem aggódott, de mondtam, hogy csönd legyen, mert csöndet akarok.

Érdnél egy zöldséges Gev ládából tákolt "barikádon" összkerékkel átrongyoltam menetből, a feleségem elővett egy zsebkendőt, de azt mondta, csak a szemébe ment valami. Mondtam, hogy akkor jól van.

Dunaújváros északig sima ügy volt a 6-os, de ott kohász kinézetű illuminált elemek is szallonáztak, tehát bementem a kukorizásba és Dunaújváros délnél vissza a főútra. A feleségemnek mondtam, hogy nézze a tájat. A gyerek - 10 éves volt -fölcsatolta a műanyagkardját, mert biztos ami biztos és ácélosan nézett előre. A feleségemmel helyet cserélt, mert eddig hátul ült.

Paksig megint sima ügy volt, Dunaföldvárnál megállított egy  agrárjampi társaság, hogy hová sietek, de mondtam nekik, hogy szülni, csak visszafordultam, mert a vasaló bedugva maradt. Viszkászmacska nézése volt mindnek a saját főzettől és ott hagytam állva gondolkodni őket. A feleségem hangosabban szedte a levegőt, de mondtam neki hogy körözzön a szemével és sóhajtson mélyeket, ha menése van a hasának.

Szóval Paksnál a vasúti múzeum után ott áll keresztben a helyi erőből verbuválódott társaság, látszott rajtuk, hogy már atomvillanás is volt. Belekapaszkodott az egyik az ajtóba, - le volt szedve a ponyva - hogy el ne essen és nem is akarta elengedni. Kivettem a szekercét az oldaltartóból és mondtam, hogy az ujjai befelé fognak esni. Ettől a brigád körbe vett, nem tudtam tolatni, hogy a kömlődi hegyen át kikerüljem őket, tehát csak előre, ahogy a Prónay Pál mondta volna. A mostani kompkikötő környékén volt ez, lementem az út bal oldalán levő vasúti sínekre és az összkerék és az orosz ipar áldásos tevékenysége  okán végigrongyoltam a Duna parton. Paks déli végén vissza az útra és megálltam vizelési célból. A feleségem itt bejelentette, hogy hirtelen elhatározásból most úgy gondolja, hogy ő elválna és tőlem. Kérdeztem, hogy akkor most itt marad? Kicsit gondolkodott csak, és azt mondta, hogy nem. Tudtam, hogy okos asszony, gyors az esze járása, ezért vettem el. Mondjuk tükörből nem láttam még tolatni, de ez akkor még nem zavart. Most már igen, de nem szólok érte, mert nem éri meg a szeme szikrázása. A gyerek röhögött.

Ezért jutalmul ő vezetett Szekszárdig, mert egyszál közlekedő autó se volt egyébként a 6-os úton. Behúztam neki a kézigázt, oszt dodzsemeztünk. Az anyja, aki egyben a feleségem, nézte a békés tájat és akkor se szólt, amikor őzeket látott. Ellenben feszültnek láttam kissé, de lehet tévedek. Ahogy oda, úgy visszafelé se volt számomra semmi különös esemény. Azt nem mondhatom meg, hogy miért kellett megtennünk ezt az utat, ezért nem is mondom el.

Titokban azért reméltem, hogy az oroszokat megtámadjuk.

A blokád idején sorállományú határőr voltam Ady-ligeten, végig készenlétben kellett lennünk, eltáv megvonva, aludni is csak surranóban lehetett, fegyver a párna alatt, teljes bizonytalanság 2napig, jöttek a hírek, hogy menni kell oszlatni a taxisokat. Tanácstalanok voltunk, hogy mit teszünk, ha ráküldenek minket a tömegre, de aztán szerencsére vége lett, nagy megkönnyebülés volt a laktanyában.

Úgy esett, hogy a Népstadionnál ragadtam [...] találkoztam pár kerületi taxissal akiket szegről-végről ismertem. Mivel ugyan metróval vissza lehetett jutni az Örs vezér térre, de onnan azért még meglehetősen messze volt Rákoshegy, ezt az ötletet hamar feladtam, Visszementem a népstadionhoz és ismerős kocsijában töltöttem az éjszakát.

Az emberek teát, süteményt és kis kocka boci csokit (ezt nem felejtettem el) hoztak. Igen hideg volt, így aki nagyon nem bírta vagy kint rekedt, a trolibuszokra ment fel melegedni. Szürreális élmény volt kamaszfejjel látni ahogy a rendőrök a többi emberrel kártyáznak a trolin egy műanyag asztalon. Persze akkoriban nem volt mobiltelefon, és nekünk vonalas sem volt bekötve, így a kommunikáció teljes hiánya kissé aggasztott, de elnyomta a "buli" érzése.

Szombaton volt érdekes ackió a hungária-kerepesi kereszteződésben, mikor a taxisoknak feltűnt hogy egyre több mentőautó robog át szirénával. Délután végül egyet megállítottak és a hátuljában beteg helyett 4 külföldi ült bőröndökkel, táskákkal. Hogy mi történt ezután arra nem emlékszem. Szombat este szólt egy ismerős hogy anyám keres a főtaxi URH-ján. Szegény jóanyám kisétált Rákoskeresztúrra és egy ott lévő főtaxist kért meg, hogy kérdezzen körbe, merre vagyok. Na szép. Végül vasárnap este jutottam haza egy taxis segítségével, aki akkor ment arrafele pihenni. Így telt el 3 napom és 2 éjszakám a Népstadionnál.

Nálunk az iskolarádióban az igazgató bemondta, hogy vészhelyzet van, mindenki a legrövidebb úton a leggyorsabban menjen haza. Az utolsó órák elmaradtak. Mi természetesen azonnal mentünk a közeli Budaörsi útra taxis blokádot nézni. A Dayka Gábor utcánál és az Osztyapenkónál is volt egy-egy blokád, amikor a külföldi kamionokat átengedték a Daykánál, bringás gyerekek kapaszkodtak az utánfutóba és vontatták át magukat a következő blokádig. Bringával nagyon jól lehetett a városban közlekedni, emlékszem az Erzsébet hídon a PaDöDö osztogatta a zsíros kenyeret a taxisoknak.

Béla, aki pesti volt és a gödöllői dombok között is kiismerte magát, így emlékszik vissza. De mire emlékezik Karcsi?

Béla:

Bécsben dolgoztunk, feketén, Debrecenből. Hetente jártunk. Akkor az a nagyritka eset volt, hogy "beteg" volt a gépem, ezért utasként éltem át. És ebből lett a dráma. Délután 4 körül indultunk Karcsi kőműves Szamarájával. Én képviseltem az elektromosságot, mint villanyszerelő, az anyósülésen, hátul még egy Karcsi, ő is kőműves. Nem sejtettünk semmit. Vagyis talán, ma már. Ugyanis Karcsi sofőr, számomra érthetetlen vezetési stílusa kihozta belőlem az "anyósülésszindrómát". A stílus: látjuk előttünk a bécsi nagykőrút hömpölygő, piros jelzőlámpához érkező kocsisorának felénk kúszó féklámpa sorát. Vagy csak én látom? Karcsi nem. Lába a gázon. Robogunk az álló sorvég felé. Meg tudtunk állni, nem mondom, de miért így vezet? Megkérdeztem. "Ha állandóan beleszólsz a vezetésbe, inkább ülj hátra", volt a válasz. Jó, jó, én szeretek elöl ülni, nem fogok többet szólni. Hétvége, nagy forgalom, dugó Hegyeshalomnál. Átjövünk. Akkor még az M1-es, a mai első győri bevezetőig volt kész. Jövünk a "halál útján" (ez volt Győrig az 1-es neve). Karcsi vezetése a "régi". Közeledünk Lövő-höz. Jobb oldalon távolban a falu szélén benzinkút. Az előttünk érkezők megállnak, hogy beengedjenek pár szomjas verdát, mert a Bécs felöl jövő sortól igencsak várhatnának. Szóval áll előttünk a sor. Karcsi és (a) szamara még nyomul. Aztán látja, áll a sor előttünk. Sötét van már, este kilenc is elmúlt. Fékez redesen, ahogy illik. Megállunk. Mit hallok, mit hallunk? Nnyinyinyinyíííííííííííí, BUMMMM ! A fejtámla megvédett. Hátulról, ahogy ilyenkor kell, úgy igazán, belénkvágódott egy másik szamara. Húzodott lefelé, de nem volt hely, így a jobb hátsó felünket elkapta, de keményen. Úgy, hogy beszorult a kerék. Szegény, jobbra próbált menekülni, baloldalt volt egy teljes sávnyi forgalomtól elzárt terület. Arra nem szabad ráhajtani. Mondom este kilenc múlt. A kölcsönös megegyezés papírmunkája után, egy betondarabbal éjfélre sikerült a kerékjáratot újra járattá nyílvánítani. ÉJFÉLRE! Győrig viszonylag hamar eljutottunk. Négy óra várakozás után jutottunk tovább. Reggel értünk Budára. Már majdnem a Skálánál voltunk. Egyhelyben négy és félóra ácsorgás. Elballagtam a Skálához. Ott kérdeztem meg, hogy minden híd le van zárva? "A Margit hidat nem engedték lezárni, az az egy járható". Pesti gyerek voltam, kikecmeregtünk a lassan-lassan araszoló sorból, és átjöttünk az egy szabad hídon. Irány az M3-as. Blokád. Kerepesi út, 3-as főút. Gödöllőnél gond nélkül fel a pályára. Gyöngyös, blokád. Itt voltam villszer tanuló, a szölőskertek alatt kerültünk, így bejutottunk a városba. Innen már nem volt gond. Mire Debrecenbe értünk lassan oldódott a blokád. Az én Bécs-Debrecen csúcsom akkoriban Zsigulival, kevesebb pályán, határátlépéssel 6 óra 15 perc volt. Ehelyett szombaton délután 2-re értünk haza. 22 óra. Ha Karcsika nem úgy vezet, valószínűleg éjjel 1, de legkésőbb 2-re hazaértünk volna. Nem mindegy a stílus. Ma már egy kedves emlék, valyon a többiek emlékeznek még? Karcsi!

A nagybátyámnak a X. kerületben van földje, ahol akkoriban lovakat is tartott. A blokád második napján már a saját szemével szerette volna látni, hogy mi történik, meg azt tervezte hogy ha nem javul a helyezet, akkor eljön hozzánk valahogy a Havanna lakótelepre és hoz nekünk kenyeret, mert hogy ugye mit lehet tudni.

Végül úgy döntött, hogy főpróbaként belovagol az Örs vezér térre. Ez sikerült is. Azt mesélte, hogy az emberek nem kicsit csodálkoztak. Amúgy a pestlőrinci túrára végül nem került sor és kenyerünk is volt bőven végig.

Pécsen voltam katona, pénteken hajnalban a 43-as hajnali busszal  félálomban döcögtünk az "áper" laktanya felé, de a Budai Vámnál  arra ébredtünk, hogy a busz nem megy tovább. mert taxisok zárják el az utat. Mit volt mit tenni, beballagtunk szeretett ideiglenes otthonunkba. A következő sokk akkor ért, amikor bejelentették a laktanyában, hogy a hétvégi "eltáv"-ot felejtsük el.

Szép forgalomirányító jelmezbe öltöztettek és csoportos kiképzést kaptunk forgalomirányításból. Emlékeim szerint nem fajult tovább az ügy, így a baranyai autós társadalom megúszta a riadtszemű újoncok közlekedésirányítói vesszőfutását. Számomra úgy tűnik, mégis emlékezetes maradt az a pár nap. Jut eszembe: nem lehetne mégegyszer 20 évesnek lenni? Bennmaradok egy hétvégére a laktanyába, ha kell.

Kaktusznak Vácra kellett hazajutni bajai iskolájából. A diákok többségét a bátaszéki vasútállomáson összegyűjtötték.

Kaktusz:

Baja, Frankel Leó Német Gimnázium péntek ötödik óra előtt szereztünk tudomást a blokádról. Kollégistaként sokan hazakészültünk hétvégére - Budapestre, Halásztelekre, Leányvárra, Vácra. A rendkívüli helyzetre való tekintettel elkértük magunkat az óráról, hátha még a teljes lezárás előtt haza tudunk jutni. A vonat csak Bátaszékig közlekedett, ahol egy IFA sínre hajtva akadályozta a vasúti közlekedést. A távolsági buszok el sem indultak, így helyi buszjárattal indultunk az északi városhatárhoz.

Nem tudom mit gondoltunk, hogy lesz, mint lesz azután, hogy átvergődtünk egy kombájn és három taxi között, és elindultunk gyalog Pestnek. [...]Egyszer csak egy autó állt meg mellettünk, tele ismerős diákokkal a város másik kollégiumaiból. Egyikük barátja egy földúton kikerülte a blokádot és felvettek. Hogy hányan ültünk abban a Skodában és hogyan fértünk be, fogalmam sincs. Sükösdig vittek, ahol kiszálltunk és Kecskemét felé stoppolni kezdtünk.

Csakhamar egy kis mikrobusz vett fel minket, amely orvosi eszközöket szállított a bajai kórházba és most üresen ment vissza Budapestre. A vöröskeresztes embléma mindenesetre jó ómennek tetszett, így csatlakoztunk mind a négyen. Néhol meggyőzéssel, másutt igazolvány lobogtatásával, és kisebb kényszerkerülőkkel eljutottunk a M3 autópályára. A sztráda teljesen kihalt volt, talán ha 5 autó jött szembe Pestig. A fővárosba bevezető szakasz már komoly akadály volt, de a sofőr nagyon rutinos volt és kis mellékutcákon egészen a Határ úti csomópontig eljutott. [...] Mások nem voltak ilyen szerencsések. Akik Budapest felé vonattal indultak el, csak a bátaszéki vasútállomásig jutottak. Ott viszont a kollégiumunk igazgatójának kérésére a rendőrség "begyűjtötte őket", nehogy bajuk essék és az éjszakát a helyi őrsön töltötték.

Én akkor általános iskolás voltam és éppen aznap mentünk volna a Gellért-hegyre. Mi csak azért voltunk szomorúak, hogy elmarad a kirándulás, nem igazán fogtuk  fel, hogy miről szól az egész.

Üdv,

Attila

3.a osztályos tanuló

Dolgozni muszáj volt, és azért leleményesek voltunk mi is. Túl azon, hogy a taxisokkal értettünk egyet, azért megtaláltuk a módját a ""becsapásukra"", vagy tudtak róla csak hagytak kiskaput? Sosem derül ki talán. Csepeli kihelyezett telephely, a központ Ferencváros, ezt az utat kellett bejárnunk, naponta többször is.

Persze a szokásos úton nem: Gubacsi híd lezárva, Kwassay híd lezárva. Aztán jött egy telefon, az épülő M0 soroksári hídján át a Szigetszentmiklósi lehajtónál be csepelre szabad az út, és szabad is maradt csütörtök és péntek biztosan. Az M0 nagyduna hídnál már volt blokád. Ha jól rémlik az M5 bevezető is blokád alatt volt, és valahogy kerülővel kerültünk ki az M0-ra, valószínűleg Soroksárnál, de ez nem biztos. Állt az egész város, mi meg naponta többször is megtettük a Ferencváros-Csepel utat – igaz kis kerülővel:)

Minden taxis és fuvarozó tüntető becsületére legyen mondva, a mentőt, tűzoltót azonnal átengedték, a szervezettségük is elismerésre méltó volt, ha egy civil nagyon nyafogott akkor azt is átengedték, ezt láttam, az elszántságuk is becsülendő, de remélem húsz év távlatából nem neheztelnek jópárunkra, amiért megtaláltuk a kiskaput.

Éppen sorkatona voltam egy vidéki laktanyában, és rohadt ideges, mert könyvem volt arra a hétvégére, azaz hazamehettem volna. Az se volt biztos, hogy egyáltalán el lehet menni, mert elrendelhettek volna HKSZ-t (harckészültséget) is, ha be kell avatkozni, senki nem tudott semmit, a tisztek is idegesek voltak. Végül a távolabbi katonákat nem is engedték el. Nekem szerencsém volt, csak 20 km-re laktam, és az egyik szomszédos településen lakó (hivatásos) zászlós felettesem vitt el földúton a Dacia TLX-én. Ismerte az utat, mint a tenyerét, nyilván gyakran járt arra, amikor be volt nyomva.

11 éves voltam, szombaton testvérem gimnáziumi felvételijére mentünk úttalan utakon. Két helyen állítottak volna meg, átkönyörögtük magunkat. Én minden ilyen megállónál (is) látványosan hánytam az autó mellett. Hazafelé a rádió bemondta, hogy az autópályákon teljes útzár. Mint kiderült, ez (talán tudatos) dezinformáció volt: vígan hazagurultunk az M1-esen.

Nekünk kapóra jött a taxisblokád... épp Lillafüreden voltunk nászúton, és a taxisok miatt nem tudtunk hazajönni. A szálló vezetősége rettentő korrekten nem tett ki minket a szállóból, hanem valami aprópénzt kérve az étkezésekre, ott tartott minket. Így hosszabbodott meg a nászutunk pár nappal.... :)

Katona voltam a blokád idején Jászberényben. Ott állt a lőszeres ural az udvaron, senki nem mehetett sehová, tisztek be voltak rendelve. Tömegoszlatás lett volna a feladat, éles lőszerrel. Szerencsére ebből semmi nem lett. Kevesen tudják, de volt róla szó, hogy bevetik a katonaságot is és ha kell lőnek a tömegbe is...

Apámmal mentünk le a Balatoni nyaralónkba téliesíteni, de a Veszprém-Balatonfüred utat lezárták a taxisok és a fuvarozók. Apám már akkor is utált mindent, ami mellé az SZDSZ és az MSZP odaállt, ezért keményen beszólt a taxisoknak, amikor látta, hogy nem tudunk az úton átjutni. Azért merészelt beszólni nekik, mert egy kiváló terepjáró képességekkel megáldott négyütemű Wartburgban ültünk, és így a szántóföldön el tudtunk menni. Én be voltam szarva, de amikor láttam, hogy simán el tudunk menni a tarlón, akkor hálás voltam a Wartburgnak. Tehát ez a visszaemlékezés a Wartburgról szól inkább.

Én tizenévesen este szerettem volna átjutni az Árpád-hídon, Pest felé. Valamikor este vártam az 1-es villamost, mikor láttam, hogy a Budai oldalon egy taxi ráhajt a sínekre, és megáll keresztbe. Csak néztem, hogy ezzel meg mi történt, nem tudtam, mik történtek a városban. De akkor még végül átengedték a villamost.

Másnap már gyalog kellett suliba menni. A Nyugati téren annyian akartak metróra szállni, hogy a mozgólépcsőket is leállították, mert nem fért volna el lent a sok ember. Ahogy jött egy metró, mindig tudtunk kicsit menni lefele. Kamaszként nagyon élveztem, csak az izgalmat láttam, éreztem.

Mikor véget ért, épp a Vígszínházban voltam, mikor két felvonás közt kijött egy ember a színpadra, és bejelentette, hogy vége. Hatalmas taps volt.

Éppen várandós voltam a gyermekünkkel, a hetedik hónap végén, szép nagy hasam volt. Minden útzáron gond nélkül átjutottunk, mert mindig azt mondtam, hogy „mindjárt jön a gyerek” :) És hát kórház mindenfelé van a városban....

Így „mentem szülni” többször is a Jánosba, a Péterfy-be, a Róbertba, az újpesti szülőotthonba, sőt még a Balesetibe is.... Többször felajánlottak kíséretet a zavartalan továbbhaladás érdekében, de ezt udvariasan visszautasítottuk, hogy csak menni szeretnénk tovább, nekünk az elég lesz.

Egyszer majdnem lebuktunk, mert ugyanazok álltak a barikádon, akik előző nap. Meglátott a pasi és azt kérdezte: mi történt? Tegnap csak vaklárma volt?

Akkoriban épp 12 éves voltam, úgyhogy annyira nem fogtam fel, miről is szól ez az egész. Azért a biztonság kedvéért kimentünk a város határába (Tatabánya) megnézni, hogy mi történik. Nem történt semmi, néhány taxis elállta az utat a Skála Sztrádánál, valamint néhány homemade transzparensen próbálták az arra járók - a jelzett időpontban egy 11 és egy 12 éves lakótelepi suttyó - figyelmét felhívni sanyarú sorsukra.

Ami a legjobban megfogott, az a "NORMÁLIS, HOGY ANNYIBA KERÜL 1L GEROZIN, MINT 1L BENZIN???" felirat volt. A "G"-t később valaki áthúzta, és "K"-ra javította, valamint zárójelben oda írta alá, hogy "= repülő benzin", így részemről összességében pozitív mérleggel, nyelvészeti és kőolajipari ismereteim bővülésével zárultak a blokád napjai.

Épp vásároltam bátyámmal egy Commodore 64-hez való VC1541-es floppilejátszot, hogy végre játszhassak egy kazettán nem elérhető játékkal (már elég rég volt, de talán Beach Head II), de sajnos a lejátszó a város (Miskolc) másik végében volt, így két vagy három napot várnom kellett... utáltam a taxisokat!

Én abban az időben boldog gimnazista éveimet éltem, a bicskei Vajda János gimnázium másodikos tanulójaként. A blokádnak pont az első napján színházlátogatásra utazott osztályom a fővárosba. Ki tudja már, mit néztünk meg, abban az életkorban ez abszolút másodlagos, jól mulattunk (azért nem annyira jól, vagy inkább szerencsére még másként, mint a mai tinik). Hazafelé érte a buszunkat az a kellemetlen meglepetés, hogy nem tudtunk átjutni Pestről Budára, hosszú órákig.

A dolog inkább izgalmas volt, és aztán kellemetlenné vált némileg, mert a fiúk valami dugi itallal felöntöttek a garatra, amit késlekedésünk miatt az osztályfőnökünk észrevett, és persze később ezért intőt kaptak. Ismét hangsúlyozom, ez a '90-es évek eleje volt, akkoriban nem volt mindennapos jelenség a részeg középiskolás. Végül jóval éjfél után hazajutottunk, kis kerülővel, mert a nem bicskeieket is hazavitte a busz minden faluba (mint pl engem), úgyhogy számomra egy kellemes emlék maradt a taxisblokád.

Éppen katona voltam, Fehérvár mellett. A blokád kezdete után, minden katonatisztet berendeltek, az eltávokat felfüggesztették. Teljes harckészültségben vártuk, hogy mi fog történni, féltünk, mi lesz, ha kivezényelnek minket, és szembe kell szállni a tüntetőkkel. A tiszthelyettesektől kaptuk az információkat, mert nem engedték a TV -t bekapcsolni. Egyébként teljes volt az egyetértés tisztek, tiszthelyettesek és sorkatonák között, hogy megtagadjuk a tűzparancsot, ha oda kerül a sor.